Öt bizarr és paranoid királyi szokás az emberevéstől az őrült orvosi gyógymódokig

A XXI. század embere és a korábbi évszázadokban élők közt talán nincs is olyan óriási különbség a lelkialkatot tekintve, mint azt mi, a jelenben élők gondoljuk. Az emberek most is, ahogy korábban is rendelkeztek rögeszmékkel, paranoid viselkedéssel, vagy egyszerűen csak babonásak. Talán nem is olyan meglepő, ha ezek a problémák uralkodókat is érintenek, hiszen számukra is az egészség jelentette a legnagyobb kincset, így érthető, ha a mai szemmel már őrültnek tűnő orvosi kezeléseknek is alávetették magukat.

VIII. Henrik párnát csókoló személyzete

Ahogy más uralkodók, úgy VIII. Henrik (1509-1547) is féltette életét esetleges riválisaival szemben. Bevett szokás volt a történelem során minden dinasztia esetén, hogy a számukra felszolgált ételeket és italokat biztonsági okokból először az erre a célra kijelölt személyzet kóstolta meg. Henrik nyugtalansága viszont már komoly méreteket öltött és elhatalmasodott rajta az aggodalom a bőrön keresztül felszívódó mérgek miatt. Mániája következményeképp alkalmazottainak feladataihoz tartozott, hogy uruk párnáját megcsókolják, hogy kiderüljön, a huzatot nem itatták át semmilyen toxikus anyaggal. Külön erre a célra jelölt ki egy fiatalembert, aki alapvetően ágyát tartotta rendben, ám legfőképpen Henrik életét óvta közvetett módon azzal, hogy az ágynemű minden szegletét, a párnáktól a lepedőkig „csók útján” ellenőrizte.

Paranoiája nem csupán saját magára terjedt ki, hanem fiára, Edwardra is. Egy másik rögeszméje volt, hogy utódját ellenségei hasonló módon, méreggel kívánják eltávolítani, azzal a különbséggel, hogy ruházatát fecskendezik át toxikus anyaggal. Aggodalomtól vezérelve, így a herceg sosem ölthette magára a vadonatúj, frissen szabott öltözékét, kizárólag azután viselhette, miután alaposan kimosták a darabot. Apja a mosásban sem látta a biztosítékot, így lévén, hogy fia életéről volt szó, a mosást követően először a személyzetnek kellett magára öltenie, ellenőrizve, hogy a herceg immár biztonsággal viselheti. Az öltözéken kívül állítólag még a gyermek ágytálján található párnát is teszteltette a személyzettel, ám azt már nem tudni milyen módon.

I. Erzsébet mérgező alapozója

A „Szűz Királynő” (1558-1603) az egyik legegészségesebb uralkodónő volt saját korában, mondhatni sosem esett ágynak. Még a szüléssel járó kockázatot sem vállalta, egész életében majd kicsattant az egészségtől. Csupán egyetlen egy alkalommal dőlt ágynak, amikor a himlő következtében kialakult fertőzés komoly próbára tette immunrendszerét 1568-ban, 29 évesen. A betegségből ugyan felgyógyult, ennek ellenére arcán örökre viselnie kellett a himlő nyomát, amit érthető okokból minden lehetséges anyaggal igyekezett teljes mértékben elkendőzni, ezért is köszön vissza az őt ábrázoló portrékról majdhogynem egy porcelánbaba képe.

A korszak felfogását tekintve érthető volt Erzsébet túlzott gondossága arcát illetően, hiszen akkoriban a legkisebb fogyatékosságot, legyen ez egy bőrhiba, Istentől származó büntetésnek tekintették. Természetesen nem ő volt az egyetlen, aki bőrproblémákkal küzdött. Egyes asszonyok mindenféle keveréket fecskendeztek a himlő hátrahagyott mélyedéseibe, például terpentint, méhviaszt, de előfordult, hogy emberi zsírt is. Utóbbit a város helyi hóhérjától szerezték be, aki a még meleg testek felnyitásából nyerte a zsírt.

Az ugyan kérdéses, hogy maga Erzsébet használt-e emberi származékot, viszont biztosra vehető, hogy felépülése után mérgező, festékszerű alapozó használatával kendőzte el arcán a hegeket, porcelánszerűvé változtatva bőrét a fehér anyag segítségével. A keverék egy meglehetősen toxikus elegye volt az ólomércnek, ecetnek, időnként arzénnak, hidroxidnak és karbonátnak. Hogy sminkje teljes legyen, arccsontjainak pirospozsgás mivoltát és ajkainak színét higanytartalmú cinóberfestékkel hívta elő. Az uralkodónő lényegében minden nap mérgek egész sorát kente saját magára, hogy bőrhibái rejtve maradhassanak.

A fürdés, mint bűnös és pogány szokás

Annak ellenére, hogy az ókori Róma a fürdőzés államaként is elhíresült, kései századaiban szokatlan riadalom ütötte fel a fejét, miszerint néhányan elkönyvelték, hogy a fürdés komoly veszélyeket rejthet magában. Az időszámítás utáni III. századtól a birodalmat behálózó 11 óriási vízvezeték mintegy 1212 szökőkutat és 926 közfürdőt látott el. Ennek ellenére később, 527-ben a gót betörések következtében megrongálódtak a vízvezetékek, így akadozott a vízellátás. A felelősség a korai keresztény egyházra hárult, ám az érintetteknek fogalmuk sem volt arról, hogyan javítsák meg a vezetékeket, hogy helyreállítsák az alapvető tisztálkodás lehetőségét. Megoldást csupán tekintélyük megóvására találtak és a fürdést a pogányok által gyakorolt bűnös, hedonista cselekedetnek nyilvánították.

Idővel már az orvosok is az egyház oldalán foglaltak állást, ami odáig fajult, hogy az emberek már csillagjósokra hagyatkozva igyekezetek kipuhatolni, hogy van-e kedvező alkalom a tisztálkodásra. A hiedelem olyannyira elterjedt, hogy a későbbi történelmi periódusokban is tovább élt. A XV. században a spanyol uralkodó, aragóniai Ferdinánd felesége, a Trastámara-házból származó Kasztíliai Izabella azzal büszkélkedett, hogy egész életében összesen csupán két alkalommal fürdött. Az angol I. Erzsébet sem vitte túlzásba a tisztálkodást annak ellenére, hogy megjelenésére igen kényes volt, elmondása szerint havonta egyszer vette igénybe a víz és a szappan tisztító hatását.

Utóda, angol földön I. Jakab (1603-1625), Skóciában VI., szintén kerülte a mosakodás lehetőségét és állítólag sosem fürdött. További szóbeszéd terjedt róla, amikor egy udvarhölgy arról panaszkodott, hogy a tanácsteremben ülve, ahová a király is belátogatott, ő és a barátnője megtetvesedtek, célozva az uralkodó „szerepére” az ügyben. A tetvesség mellett környezete felrótta azt is, hogy még vacsora előtt sem hajlandó kezet mosni, csupán csak nedves szalvétával áttörölte ujjbegyeit. A fürdéssel kapcsolatban egy XVI. századi könyv is megnyilvánul, ami egyébként szintén nem javasolja se a fürdő, se gőzfürdő használatát, ráadásul még arra is felhívja az egyén figyelmét, hogy lehetőleg ne izzadjon sokat.

Kannibál uralkodók

A múltban gyakori volt, hogy a holttesteket gyógyszerészek vagy orvosok vették meg gyógykezelés céljából a hóhéroktól. Ennek oka elsősorban az a babona volt, ami az orvosok körében is népszerűségre lelt, miszerint a fiatal, egészséges, balesetben vagy kivégzés által elhunyt személyek teste tartalmazza még az élet esszenciáját, ami a maradványok elfogyasztásával kinyerhető. Az uralkodók természetesen mindent megtettek egészségükért és az ilyen esetekben sem kérdőjelezték meg orvosuk szakértelmét.

Néhány udvari feljegyzés szerint az angol II. Károly és II. Vilmos, a francia I. Ferenc és a dán IV. Keresztély mind bedőltek a hiedelemnek. I. Erzsébet esetében bizonyíték híján csupán következtetni lehet ebben a kérdésben, ugyanis források állítják, hogy udvari orvosai a kannibalizmust két másik páciensnek biztosan javasolták. A „Szűz Királynő” utódja I. Jakab szintén hasonló jellegű kezelést kapott, mint a két korábban említett beteg. A királyt ízületi gyulladás, köszvény gyötörte, orvosa Théodore de Mayerne pedig egy emberi koponya maradványainak, gyógyfüvek, valamint fehér bor elegyével kívánta gyógyítani a szenvedő Jakabot, akinek szigorú utasítás szerint teliholdkor kellett meginnia bizarr keveréket. Az uralkodó viszont képtelen volt bármilyen emberi származékot elfogyasztani, így az ő esetében egy bivaly koponyáját használták alkotóelemként.

Uralkodók és szentek egy ágyban

A történelemben előforduló orvosi kezeléseket egy egész sor vallásos rituálé is kiegészítette, mint az ima, a böjtölés, a gyónás vagy a rászorulók támogatása. Az orvosi szakértelem mellett, hittek abban, hogy Isten, látva a beteg jócselekedeteit és istenfélő magaviseletét, megszabadítja őt szenvedéseitől.

A spanyol királyi család mélyen hívő mivoltára hagyatkozva, az udvari orvos súlyos betegség esetén szintén kiegészítő kezelést alkalmazott szaktudása és a gyógyszeres ellátás mellett, bízva a szentek gyógyító erejében. A kiegészítő eljárás, mondhatni placebo hatás során a templomok, monostorok és egyéb vallásos helyeken fellelhető szentek maradványait összegyűjtötték és egyszerűen elhelyezték a dinasztia betegeskedő tagjának ágyában, aki lázálmából ébredve nagy valószínűséggel megriadt a mellette fekvő csontváztól.