Bár a leendő anyós akadályozta őket, 12 év után újra rátalált a szerelem az özvegy Erdélyi Jánosra

„Amikor Nelli meghalt és némely, boldogságomról magamnál jobban gondoskodó nők halála után meg akartak házasítani: elutáltam őket, mert nem tisztelték az én fájdalmamat!! Én más véralkatú vagyok. Nekem ki kell pihenni magam a fájdalomból s ebbe nem kevesebb, mint maholnap nyolc egész év telt el” – emlékezett vissza gyászéveire a megözvegyült Erdélyi János 1850-ben. „Imádva szeretett” első hitvesét, Vachott Kornéliát 1842. március 15-én veszítette el gyermekágyi idegláz következtében az akkor még csak huszonnyolc éves fiatalember.

A második csapás

(Szerelmükről korábbi cikkünkben olvashat.)

Erdélyi János, a XIX. század irodalmának kiemelkedő alakja a tragédia után, 1842 márciusában sógorával, a lapszerkesztő Vahot Imrével hosszú időre elhagyta Pestet, és Erdélybe ment. Félárva kislányát fiatalkori nevelősködésének helyszínén, Berzétén keresztanyja, Máriássyné felügyeletére bízta. A gyermek állapotáról szóló levelek beszámolói szerint a kis Nelli „makacs kezd lenni s ekkor a zugba állítják.” […] „Nellike már majdnem beszél, még a rossz szót is simán mondja, vigyázni kell rá, hogy mit beszélnek előtte. Máriássynét nyanyának nevezi.”

Erdélyi hazatérve a munkájában keresett vigaszt: utazásáról úti képeket írt, népdalokat gyűjtött, szerkesztette az újonnan megindult Regélő Pesti Divatlapot. Korábban, 1842 januárjában a Kisfaludy Társaság őt választotta tagjai sorába, ekkor, Pestre való visszatérése után irodalmi munkásságának elismeréseképpen titoknoki megbízatást is kapott.

1843-ban rendezte, majd a következő évben ki is adta összegyűjtött verseit Erdélyi János költeményei címmel. Az özvegy apa magányán sokat enyhített kislánya, a „szőke fürtű gyermek len virág szemekkel.” Azonban egyéves kisgyermekét 1843 áprilisában – Pest elviselhetetlenül poros levegője miatt – újra kénytelen volt vidékre vinni.

Következő év február 6-án kapta a drámai hírt, hogy gyermeke súlyosan megbetegedett. Azonnal útra kelt, de elbúcsúzni tőle életében már nem tudott. „Én mikor Berzétére megérkeztem, már terítőn találtam. Irtóztató jelenet.” A fejlett, okos Kornélia Zsuzsána „fogzás miatt bekövetkező fejvíz” következtében életét vesztette.

„Ki őt ismeri, mind azt mondá, hogy okosabb kisgyermeket soha nem látott. Úgy tetszik ő, szegényke, igen hamar érett, s talán éppen azért érék meg oly korán a halálnak.” […] „Nellike meghalt február 9-én reggel. Eltemettük Berzétén február 11-én délután két órakor. Élt mindösszesen huszonhárom hónapot, két napot, 10 órát és egy háromnegyedet”– csak ennyit jegyzett fel megrendülten a naplójába az apa, aki 1844 télutójára teljesen magára maradt a világban. Tragédiájának mélységét e mondata fejezte ki a legplasztikusabban „Ott állok az életben, hol csak öregek szoktak állani, miután övéiket eltemették.”

Menekülések

Felesége és kislánya halála után felszámolta pesti otthonát, eladta ingóságait, bútorait, lapjának feladatait átadta Vahot Imrének, és 1844. április 20-án hosszú, tizenöt hónapig tartó nyugat-európai körútra indult.

Bejárta Ausztriát, Bajorországot, Szászországot, Poroszországot, a Németalföldet, hogy a Rajna völgyén át végül Párizsba érkezzen, ahol az Árpád-házi – leányági – leszármazott, Croy herceg titkára lett.

Bár a herceg elégedett volt munkájával, és végleg marasztalta volna Franciaországban, Erdélyit hazahívta a honvágya. Vándorlásának utolsó állomásaiként átutazott Anglia, Málta, valamint Itália vidékein. A polgáriasult nyugaton szerzett gazdag úti tapasztalatait később „Úti levelek, naplók” címmel jelentette meg.

Pestre visszatérve – miután senki nem várta – Erdélyi újra a munkába menekült: előbb a javarészt ellenzéki köznemesekből álló Nemzeti Kör aktív tagja lett, majd 1845 után leginkább a népdalgyűjtői, irodalomszerkesztői és lapkiadói s egyúttal élénk, tekintélyes kritikusi munkásságával vett részt az irodalmi vérkeringésben egészen a szabadságharc bukása utáni bujdosás időszakáig.

1848. június 1-jén elvállalta a Nemzeti Színház aligazgatói megbízatását, majd 1851 szeptemberében elfogadta a Sárospataki Református Főiskola filozófiai tanszékének professzori állását, és novemberben Patakra költözött. Termékeny irodalmi munkássága mellett élénk társasági életet élt, újranősülni azonban nem akart. Gyászát 12 évig hordozta. A tevékeny, szorgalmas író számára a pataki élet egyet jelentett az elszigeteltséggel, hiányoztak neki barátai, ezért gyakran felutazott a fővárosba.

Az érett férfi választása

Magánéletében a változást egy ilyen pest-budai út hozta el: az 1850-es évek elején egy farsangi „fánkevő” mulatságon megismerkedett a felsőgelléri Csorba Ilonával. Az ekkor még alig 18 éves lány Pesten, a Zöldfa utcai magániskolában, abban az intézményben tanult, ahová Bajza József leánya, Lenke is járt. Családjával az Egyetem és a Papnövelde utca sarkán álló bérházban béreltek lakást.

Ilona – azaz ahogyan családja becézte, Ilka – tájékozott, olvasott leány volt, aki a jómódú, nemesi, csallóközi származású felmenőinek köszönhetően kapott kitűnő nevelést: három nyelven olvasott, zongorázott, szívesen kézimunkázott. Csorbáék az ötvenes években elhagyták Pestet, és Felsőgellérre költöztek, hogy az újonnan átvett családi birtokot igazgassák.

Erdélyi vallomása szerint „egyszerű asszonykát” keresett, „…mázolatlan őszinteséget, értelmes józan gyermeket, ki, ha túlhaladtam is az időben 24 éven, utolérjen engem szerető, becsülő gondolkozásával, mert bizony ha lehetne, szívesen lemondanék én érette egy két esztendőrül, hogy ifjabb legyek.”

A „polgári egyszerűséget” értékelte, „mély és tiszta érzeménnyel, párosulva okossággal, becsülettel.” Ilka szeretetreméltósága mellett minden tekintetben megfelelt ezen eszménynek – s ő is hamar megszerette Erdélyit. Bár a férfi a lelkében sok bizonytalansággal küzdött a kapcsolat jövőjét illetően, röviddel megismerkedésük után mégis feleségül kérte a leányt.

Nem hitte, hogy oly sok év után ennyire boldog lehet. Erdélyi szerelmében már nem a fiatalság elragadtatott, tünékeny heve lobogott, hanem az érett férfilélek határozottsága öltött testet. Egy neki küldött versében figyelmeztette szerelmét, hogy „Te még a multat nem keseregheted…, / jövőd pedig fejletlen, mint a köd; / ki tudja, lesz-e benne örömöd, / s a két világnak kellős közepében / állsz a jelennek kétes derüjében; / s ha mégis nyugodt arczod és szíved, / ha játszik is örömtől szemed: / ez a szerelem szép diadala, / reményed és hitednek általa. […] Csak a jelen a szép, annak van virága, / de azt se hidd, rajongás gyermeke, / hogy a boldogság álmodott rege.”

Leány a talpán

Esküvőjüket 1853 húsvétjára tervezték, Erdélyi pedig nagy reményekkel, háromnapos utazását követően, március 20-án meg is érkezett Pestre. Ám Ilka édesanyja, Csukássné Csepy Katalin, a „tekintetes asszony” a vőlegény megjelenésekor közölte, hogy az utolsó pillanatban meggondolta magát, és visszavonja a frigyre adott előzetes áldását, így lánya kezét Erdélyitől megtagadja.

Az erélyes anya elhatározásának kettős oka volt: egyrészt sokallta a jövendőbeli férj korát, kevesellte „rangját”; másrészt Ilkát inkább Nagy Károlyhoz, a pesti tehetős ügyvédhez, másik, korábban – szülés közben – elhunyt leánya, Terézia özvegyéhez kívánta adni. A korban szokás volt, ha egy családban két leánytestvér közül az egyik elhalálozott, annak túlélő házastársa elvette a testvért azon célból, hogy elkerüljék az esetleges örökösödési pereket.

Erdélyi megbántottságában és felháborodottságában szó nélkül hagyta el a házat, mint írta: „én nem vagyok egyéb, mint megsértett büszkeség [...] „Nem is más tart meg, mint kegyed iránti igen őszinte, mély vonzalmam, melynek kifejezése eddig minden szavam, minden betüm, és ha kegyed meg nem ítél, azon pár könnycsepp is, mely ottlétem alkalmával erőszakosan tűnt fel szemeimben. Ugy is régen nem könnyeztem már, legalább tudom, hogy van még ellágyulás bennem, mert igen nehéz a sok szivtelen ember között jégcsappá nem fagyni a melegebb kedélynek.”

Ilka azonban nem nyugodott bele, hogy szerelmét elveszítette. Megtagadta nővére özvegyével kötendő frigyét, s az anyai akarattal szemben kitartott választottja mellett. Bár Erdélyi bevallása szerint elfogadta a szülői döntést, hogy nem házasodhatnak össze, és „ott állt, hogy büszkeségéért feláldozza szerelmét”, leveleiben mégis bátorította őt, hogy álljon ki magáért az anyai akarattal szemben: „vessen számot magával, és mondja meg az igazat szüléinek is […] legyen legény a talpán; s lépjen ki abból a haszontalan gyermeki rabszolgaságból.”

A lány végül kétségbeesett eszközhöz folyamodott, hogy szigorú édesanyját meggyőzze: erős akarattal éhségsztrájkba kezdett. Az anya, aki egyik lányát már elveszítette, 1853 júliusának elejére belátta, hogy Ilka tántoríthatatlan, és meghívta magához Erdélyit. Közölte vele, hogy beleegyezik a házasságkötésükbe. Így, minekutána „a szivárványt is nap és eső szüli”, az esküvőre 1853. augusztus 25-én Felsőgelléren sor került.

Tevékeny harmóniában

Egybekeltük után a feleség Sárospatakra költözött férjéhez, a főiskola által biztosított tanári lakásba. A korabeli visszaemlékezések szerint Erdélyi „egy rendkívül bájos, házias lányt vett”. Házaséletük rendkívül boldog volt, egyetlen különbséget kezdetben közöttük csak az eltérő családi körülmények közül való érkezés okozta: míg a férj a bevételeit, írói, néha szűkös tanári fizetését mindig pontosan beosztotta, addig a tehetős családból jött újdonsült feleség számára szokatlan volt a takarékosság.

Erdélyi korán megtanulta, hogy ne szórja a pénzt, még pesti évei alatt írta meg keserű sorait, amely jól mutatja a tudománnyal, az irodalommal való foglalatoskodás anyagi árnyoldalát: „Minő boldogtalan, aki ott Pesten él, lárma közt alszik el, csak új lármára kél. Házi kenyér helyett vékony zsemlyével él, azonkívül pedig négy-öt nyelven beszél.”

A fiatal lány szerette a szép ruhákat, a társasági eseményeket, gyakran jártak bálokba. Erdélyi kényszerűségből, de a korban megszokott módon főiskolai tanári állása mellett gazdálkodott – szántóföldet, szőlőt, borházat és gyümölcsöst vett Sárospatak és Megyer határában, valamint jószágokat is tartott. 1859 végén két és fél évig tartó házépítésbe fogott. Feljegyzései szerint a Rákóczi utca 33. szám alatt megvásárolt telek és az építkezés nagy anyagi terhet jelentett, „1050 osztrák értékű forintba” került.

Új házukat 1863-ban vették birtokba. A tanári lakból való elköltözést siettette annak állapota – mind a lakást, mind a kertet gyakran öntötte el az árvíz, például olvadás idején, melynek következtében az egész épület és környezete dohossá vált. Újonnan épített otthonukban kosztos diákokat is fogadtak, és szerfelett élvezték a tágas terek, nagy kert adta örömöket.

Felesége, Ilka Erdélyi távollétében talpraesetten igazgatta háztartásuk és birtokaik feladatait, támogatta férjét, aki rendkívül tevékeny volt: főiskolai katedrája, a hivatali, akadémiai megbízatásai, a református egyházbéli reprezentációs és igazgatási feladatai mellett ekkor írta meg nagy kritikai tanulmányait, illetve nagy ívű filozófiai, bölcsészeti műveit is.

A beérkezett tudós, elismert író számára az Ilkával kötött házasság élete végéig nyugodt, kiegyensúlyozott, érzelmileg biztonságot adó harmóniát hozott. Nyolc gyermekük született. Aranka, Ákos, Zoltán, Katinka, Ilonka, Pál, Mariska és végül Erdélyi János halála után hat hónappal született meg Margitka. Közülük csak ketten érték meg a felnőttkort: Erdélyi Zoltán (később Komárom vármegye árvaszéki elnöke) és Erdélyi Pál (irodalomtörténész, egyetemi magántanár, aki 1900-tól a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár igazgatója lett).

Egymás iránti ragaszkodásuk mélységét mutatja, hogy az író 1868-ban bekövetkezett halálakor felesége csupán 33 éves fiatalasszony volt, de gyászruháját soha többé nem vetette le. Élete egyetlen boldogsága Erdélyi halálával megszűnt létezni, hiszen amint a férfi írta 1852 decemberében róla: „a katholikus falusi asszonyok, kik boldog asszonyképeket szoktak vásárolni szobáik falára, a Kegyed arczát vagy arczképét fogják majd keresni, ha igazán boldog asszonyt akarnak.”