Szexmentes hetek, bordélyházak, bujaság és böjt – a középkori szexualitás titkai

A szexuális forradalom korában és azt követően szocializálódott generációknak már nehéz elképzelni, milyen szigorú szabályoknak kellett megfelelnie szexuális téren a középkor emberének. Az egyházi előírások számos napon tiltották a közösülést, és még a házastárssal is csak egyetlen pózban lehetett nemi aktust folytatni. Az elmélet és a gyakorlat azonban már akkor is gyakorta elvált egymástól.

Az egyetlen elfogadott póz

Európában a középkor évszázadaiban – a szabados ókorral összehasonlítva – gyökeresen megváltozott a szexualitáshoz való hozzáállás. A neves francia filozófus, Michel Foucault egyenesen a testi érintkezéshez való viszonyban látta a „pogány” ókor és a keresztény erkölcs diadala által meghatározott középkor közötti legnagyobb különbséget.

A téma másik szakértője, Ruth Mazo Karras elmélete szerint (amelyet egészséges öniróniával maga is „pop-freudista” magyarázatnak nevez) a keresztény erkölcsnek a nemiséget bűnnek tekintő felfogása szempontjából fontos mozzanat, hogy a katolikus egyház (elsősorban a házasságellenes aszketikus mozgalmak hatására) a XI. században kötelezővé tette papjai számára a nőtlenséget.

Ennek ismeretében érthetőbb, hogy – miként a korai kereszténység sivatagi remetéi – a szexuális életre vonatkozó intelmeket lejegyző papok és szerzetesek a gonosz műveként tekintettek a nemi vágyra, és különösen a nők által kiváltott kísértéstől óvták a keresztényeket, mivel ők maguk alighanem meglehetősen frusztráltak lehettek a szexualitás teljes hiányától.

A nőkről kialakult torz, őket gonosz csábítóként ábrázoló kép visszaköszönt a házasságban játszott szerepükkel kapcsolatos hozzáállásban. A nők a házasságban jogilag alávetett helyzetben voltak, amit az is jelez, hogy amennyiben nem tudtak fiúgyermeket szülni, férjük – mondjuk házasságtörés vádjával – elüldözhette őket otthonról.

A nő által elkövetett valódi házasságtörés esetén a férfiak gyakran nyúltak az önbíráskodás eszközéhez, ha pedig a feleség ezt megúszta, a hatóságoktól komoly büntetésre számíthatott. Ha a rossz bánásmód miatt akár egyházi, akár világi fórum előtt panaszt emelt, a legritkább esetben számíthatott megértésre.

A női félrelépés súlyos elbírálására a keresztény erkölcsnek a szexualitás kereteihez történő hozzáállása ad magyarázatot: az egyház a monogám házasság egyedül üdvözítő voltát hirdette. Európában nagyjából a XI–XII. századra szilárdult meg a házasság intézményének ezen formája, amely az Isten előtt kötött szövetség felbonthatatlanságára épült.

Bár a középkori egyházatyák közül sokan még a nemi együttlét minden formáját elvetették, bűnnek (persze bocsánatos bűnnek) bélyegezve még az utódnemzésre irányuló testi kapcsolatot is, a skolasztikusok a felek házasságon kívüli nemi életének megakadályozására szolgáló eszközként tekintettek a szexre, amelyet persze továbbra is csak a káros szenvedélytől való tartózkodás kívánalmának figyelembe vételével volt ildomos űzni. Az egyházi előírások szerint nemi érintkezésnél kizárólag egyetlen póz – az egyház szerint a legkisebb élvezetet nyújtó, megtermékenyítésre legalkalmasabbnak tartott, Aquinói Szent Tamás által is egyedüliként elfogadhatónak nyilvánított misszionárius póz – jöhetett szóba.

Szexmentes hetek

Az egyház számos előírásban, valamint törvényben szabályozta, ki, hogyan, mikor és kivel folytathatott szexuális életet. Jó néhány országban olykor a szerdai és pénteki (böjti napok), néha pedig a csütörtöki és a szombati közösülést is tiltották, a vasárnapi, vagyis az Úr napján folytatott nemi aktus pedig értelemszerűen tilalom alá esett, maradt a hétfő és a kedd.

A kora középkorban emellett az év bizonyos periódusaiban sem volt ildomos a „nemiség bűnébe” esni: ilyen volt a nagyböjt 46-62 napja, vagy a karácsony előtti, legalább háromhetes időszak (a kora középkorban hosszabb volt az advent), pünkösd ünnepe környékén pedig egy szintén meglehetősen hosszú, 40-60 napos tilalom volt érvényben.

Az egyes szakaszok hossza attól függött, hogy a böjtöt követő ünnepnapok, valamint esetleg még az azt követő néhány nap is beletartozott-e. Ugyanez vonatkozott bizonyos szentek napjaira is – vidékenként változott, hogy a „kötelező” napok (Keresztelő Szent János, Mihály, Márton és András) mellett melyik szent ünnepe élvezett kiemelkedő szerepet az adott területen.

Később a különböző, 1-2 napos ünnepek időszaka alatti önmegtartóztatás kívánalma érvényben maradt, ám a keresztény kalendárium szerinti tartós, többhetes önmegtartóztatástól fokozatosan megszabadultak a hívek. A középkor végére már a nagyböjti testi nyugalmat is csak az ajánlott kategóriába sorolták.

A szexuális együttlét szabadságának gátat szabott még az Ószövetség óta tisztátalannak tartott menstruáció, és tilalom alá esett a terhesség időszakának jelentős része, valamint a gyermek megszületése utáni első néhány hét is, ám ezen előírt szexmentes periódusok is fokozatosan csökkentek a középkor századai során.

Önkielégítés és állatokkal paráználkodás

A középkor első századai során a szexuális viselkedés szabályait úgynevezett penitenciálékban fektették le, amelyek meglehetősen szigorúan szabályozták a házastársi érintkezést. Amennyiben valaki ezeket az előírásokat megszegte, bűnbánatot kellett gyakorolnia. Az első penitenciás könyvek a VI. században jelentek meg Írországban, majd elterjedtek egész Európában, és nagyjából a XII. századig voltak meghatározók a büntetések kiszabásában.

A Cominianus (Cummean) néven ismert VII. századi ír penitenciálé többek között az orális és anális szexet, valamint a maszturbációt is tiltotta. Az e században élt canterburyi érsek, Tarsusi Theodor előírásait tartalmazó, 700 körül született Paenitentiale Theodori többek között a következő büntetésekkel fenyegette a magukkal nem bírókat: az Úr napján történő szexuális együttlét még csak 1-3 napos vezeklést vont maga után, a hátulról való közösülés esetén ez 40 napra ugrott, a nőknek pedig az abortusz esetén is komoly megvonással kellett számolniuk.

A penitenciálé extrémebb eseteket is számba vett: eszerint annak, aki egy másik férfival vagy egy állattal paráználkodott, tíz éven át kellett böjtölnie. Ha valaki beszennyezte magát (értsd: önkielégítést végzett), a penitenciálé szerint négy napig tartózkodnia kellett a húsevéstől. Máshol azt olvashatjuk, hogy aki a saját magával való fajtalankodásra vágyik, de végül nem teszi meg, 40 (vagy 20) napig kell böjtöljön. A legnagyobb bűnnek a szájba történő ejakulálás számított: a magját egy másik személy szájába ürítő férfinek egész életében bűnbánatot kellett gyakorolnia.

Leprás gyerekek és buja apácák

A nemi vágy gyakran erősebb volt az elkárhozástól és a túlvilágon való bűnhődéstől való félelemnél. A fürdőházakban a középkori egyház minden morális rosszallása ellenére meztelenül fürdőztek együtt férfiak és nők. Az egyházi szertartásokba népi termékenységrítusok is beépültek, középkori templomok oszlopfőin pedig gyakorta lehetett látni rontáselhárítás céljából elhelyezett női és férfi nemi szerveket. A szigorú tilalmak által okozott feszültség enyhítését szolgálták a különböző népi ünnepek és mulatságok során tapasztalható szabadosabb légkör, valamint a gyakran látható obszcén jelenetek is.

A falvakban persze nem mindig elégedtek meg a szabadságnak a szigorú erkölcs kifigurázása által nyújtott illúziójával. Caesarius arles-i püspök a VI. században arról számolt be, hogy a tanulatlan falusiaknak jóval gyakrabban születtek leprás gyerekeik, mint a tanult városiaknak, amit az egyházi elöljáró egyértelműen kapcsolatba hozott az előírt napokon gyakorolt önmegtartóztatás hiányával. Bár nem ez az egyetlen példa, amely közvetve a szabályok be nem tartására utal, összességében nagyon nehéz meghatározni, hogyan viszonyultak az emberek a szigorú előírásokhoz.

A bujaság szabályozott keretek között történő gyakorlására a házasság mellett a prostitúció szolgált. A szent köteléken kívüli szabályozott örömszerzés intézménye iránt – amelynek létezését Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás is nélkülözhetetlennek, a társadalmi béke fenntartása zálogának tekintette – a XI–XII. században a kereszteseknek köszönhetően egyre nagyobb kereslet mutatkozott.

Bár bűnös tevékenységnek számított, a középkori Európa városaiban szükséges rosszként általában eltűrték. A bordélyházakat egyházi támogatással hoztak létre, amelyeket nem ritkán a papok és szerzetesek is látogattak. A papokra vonatkozó középkori mondás, a „Si non caste, tamen caute!” (vagyis: „Ha nem is tisztán, legalább titokban”) ráadásul arra enged következtetni, hogy a klérus tagjai nem csak az örömlányok szolgáltatásait vették igénybe.

Emellett a kolostorok sem voltak minden esetben mentesek a hús bűneitől. Egy strasbourgi rend magistere 1261-ben például kifejtette, hogy ha egy apáca mégis bűnbe esik, jobb, ha papi személlyel paráználkodik, a vétke ez esetben ugyanis valamivel kisebb. A középkor vége felé néhány zárda és kolostor már nem hivatalos bordélyházként is funkcionált.

Gyönyörök kertje

A középkor századai során gyakorta volt vita tárgya, hogy vajon melyik félnek nagyobb a gyönyöre szex közben. Míg Arisztotelész vélekedése szerint télen a férfiak, nyáron a nők élvezik jobban a szexet, Hippokratész amellett foglalt állást, hogy bár a nők hosszabb ideig élveznek, sokkal gyengébben. A középkor századai során ez a – férfi-női viszonyban jelen lévő alá-fölé rendeltséget tükröző – szemlélet határozta meg a gyönyör nemspecifikus intenzitásának kérdését. Voltak, akik még ennél is tovább mentek.

A középkor egyik legnagyobb természettudósa, Albertus Magnus kijelentette, hogy minél magasabb rendű egy lény, annál jobban élvez: vagyis a férfi gyönyöre nagyobb, mint a nőé. A gyönyör megítélésében némi változás a XIII. században Petrus Aponensisnek köszönhetően következett be. Ő amellett érvelt, hogy bár a nő kétszer élvez, a férfi gyönyöre nagyobb. Végkövetkeztetése még változatlanul a férfiuralmat tükrözte, ám a kérdés felvetése már önmagában paradigmaváltást jelzett. Ez a nézet a XVII. századig maradt meghatározó a keresztények körében, amikor is egy Francesco Plazzoni nevű padovai orvos azzal rukkolt elő, hogy: a nő gyönyöre nagyobb, mint a férfié.