Sosem adatott meg a boldogság II. Erzsébet húga, Margit hercegnő számára

Mintha egy fordított tündérmesét olvasnánk: hiába becézték Rózsabimbónak, hiába volt szép és művelt, Margit hercegnőért, II. Erzsébet húgáért sohasem jött el az egész életében várva várt királyfi. Világra jöttekor hatalmas vihar tombolt, ahogy az 1930. augusztus 21-én született kislány élete is viharos volt, tele csalódásokkal. Erzsébetnél négy évvel volt fiatalabb, de már két évtizede nincs az élők között. Élete utolsó éveiben mintha várta volna a megváltó elmúlást: a sors ebben az egyben kegyes volt hozzá, álmában érte a halál. 

„Erzsébet a büszkeségem, Margit az örömöm”

A két hercegkisasszonynak már a gyerekkori fotói is a híres királyi játszóházból árulkodóak: Erzsébet mindig „comme il faut”, kifogástalan összeszedettséggel állt a fényképezőgép lencséje elé, vele ellentétben a gyakran durcás húga mintha folyton nyelvet szeretett volna ölteni környezetére.

Sokan állítják, hogy pontosan ez a klisé lett Margit tragédiája: nem tudott kiszabadulni az eleve rá osztott „rosszkislány” szerepkörből. Saját maga is ezt az imázst erősítette, hiszen többször nyilatkozta: legnagyobb öröme mindig az volt, ha engedetlen lehetett. Sorsa mégis akkor dőlt el véglegesen, amikor hőn szeretett apjából uralkodó, nővéréből pedig trónörökös lett.

A múlt század egyik legnagyobb médiafigyelemmel kísért eseménye a „nagybácsi”, VIII. Edward lemondása volt. A koronázott király 1936-ban nem mindennapi lépésre szánta el magát azért, hogy elvehesse a „bűnös nőt”, a polgári származású, kétszeresen elvált, ráadásul amerikai Wallis Simpsont.

Edwardot – VI. Györgyként – öccse követte a trónon, így lett az idősebb lányából, az akkor tízéves Erzsébetből trónörökös. És ettől a pillanattól kezdve a két hercegkisasszony sorsa gyökeresen elvált egymástól, és a nekik kiosztott szerepek is merően különbözőek lettek. Hogy melyikük volt a vonzóbb? A Rózsabimbónak becézett Margaret Rose állítólag szívesen mondogatta: „Én szebb vagyok…” – de ez lehetett kamaszos dac egy másodszülött kislánytól, akit ráadásul egy világ választott el uralkodásra készülő testvérétől.

Míg Erzsébetet nagy szigorral nevelték, alaposan felkészítve a hatalmas brit birodalom vezetésére, addig Margit oktatásával meglepően keveset törődtek, hiszen nem vártak tőle jelentős nyilvános szerepléseket. Ebben a nagy engedékenységben az édesapának is szerepe lehetett, aki talán ezzel akarta kompenzálni hirtelen háttérbe szoruló kislányát, akit imádott. „Erzsébet a büszkeségem, Margit az örömöm” – mondogatta a hercegkisasszonyokról: talán csak egy pszichológus tudná kielemezni, mit érezhetett az egyik oldalról elkapatott, a másik oldalról háttérbe szorított kislány e szavak hallatán.

Ma már legfeljebb csak mosolygunk tinédzseréveinek lázadásain: pirosra festette a száját, körmét, bulizott, te jó ég! Mégis érdemes itt megállni egy pillanatra. Az 1950-es évek Angliájában a szexuális erkölcs romlása mérhetetlen aggodalom tárgyát képezte. Ahogy az ország a háború utáni szigorú mértékletességből megindult a jólét felé, a kommentátorok folyton a homoszexualitás, a prostitúció, a korai terhesség veszélyeiről kezdtek értekezni.

Mindezt ráadásul összevetve a „régi szép időkkel”, amikor a fegyelmezettségéről híres királyi családban nem fordulhatott volna elő, hogy valaki „rossz példát mutasson a fiataloknak” – ahogy ezt Margitról állította a pletykára és a botrányra éhes sajtó, gyakran felidézve a királyi család világháború alatti, méltósággal viselt megpróbáltatásait. Többek között azt a történetet, miszerint Winston Churchill miniszterelnök az tanácsolta a hercegnőknek, hogy a bombák sújtotta és német invázióval fenyegetett Angliából költözzenek a tengerentúlra, mire a királynő – Erzsébet és Margit édesanyja – azt közölte népével: „A gyerekek nem mennek nélkülem. Én nem megyek a király nélkül. És a király sohasem menne…”

Övé lett a show

Tudjuk azt is: Erzsébet, a jövendő királynő alaposan kivette a részét a háborúból, önkéntesként mint teherautó-sofőr teljesített szolgálatot, sőt még autót szerelni is megtanult. Margitot azonban – a háború évei alatt is – inkább a színház, a zene, a balett vonzotta, nem véletlenül mondta róla a nővére: „Ha nem hercegnőnek születik, egészen biztosan filmsztár lett volna belőle.”

És bár lehet, hogy Margit volt a csinosabb, mégis Erzsébet kötött szerelmi házasságot: már tizenhárom évesen egy kiránduláson első látásra beleszeretett a tizennyolc éves (szó, mi szó: hihetetlenül jóképű) görög és dán királyi hercegbe, Fülöpbe, akivel 1947 novemberében világraszóló ceremónia keretében a westminsteri apátság templomában esküdtek meg. A BBC rádió által közvetített eseményt állítólag 300 millióan hallgatták. Ekkor még Margit csendben maradt, de a következő jelentős rendezvényen már sikerült elvinnie a show-t.

Erzsébetet 1952-ben koronázták királynővé, a ceremóniát fekete-fehérben televízión is nézhették az érdeklődők. Az indiszkrét kamera jóvoltából azonban nemcsak a királynő, hanem a húg is reflektorfénybe került, pontosan abban a pillanatban, amikor Margit meghitt gyengédséggel porolgatni kezdte egy szívdöglesztő álomlovag egyenruháját. Peter Townsend valódi hős volt, a királyi légierő háborús tisztje, repülőszázados, jóképű, bátor és nem mellesleg: nős.

A kétgyermekes családapa eredetileg VI. György istállómestere volt, majd az anyakirálynő udvarának intendánsa, Margittal a hercegnő dél-afrikai útján került közeli kapcsolatba. A 16 évvel idősebb férfi 1952-ben elvált ugyan a feleségétől, de hiába kérte meg a hercegnő kezét, az anglikán egyház azonnal nemet mondott a frigyre. Erzsébet habozott: ő arra kérte a húgát, várjon egy évig, de azért biztos, ami biztos, Townsendet Erzsébet udvartartásába helyezték át.

A tisztesség kedvéért mondjuk el azt is, hogy több tanácsadó a fess tiszt külföldre helyezését javasolta, ám ezt a királynő akadályozta meg. Mégis úgy látszott, minden és mindenki összefog a szerelmes hercegnő ellen, hiába állt mellé a közvélemény, a hivatalos verdikt kimondta: „elképzelhetetlen, minden királyi és keresztény hagyománnyal ellenkező” lenne a frigy.

Ha a királyi családban akart maradni, Margitnak engednie kellett, így hivatalos közleményben tudatta népével: „tekintettel az egyház tanítására a keresztény házassággal kapcsolatban, és tekintettel kötelességemre a Nemzetközösség felé, nem megyek feleségül Peter Townsend századoshoz.” Az idill véget ért, a hercegnő nagy árat fizetett rangja megtartásáért. Öt évvel később azonban oltár elé állt Antony Armstrong-Jones udvari fényképésszel.

A pletykák szerint a házassági ajánlatra a hercegnő akkor mondott igent, amikor híre ment, hogy Townsend nősülni készül (jóval fiatalabb választottja a bulvár szerint döbbenetesen hasonlított a fiatal hercegkisasszonyra). Margit házasságát a westminsteri apátságban tartott ceremónia szentesítette, ez megint csak óriási médiaesemény lett, több száz millióan nézték a televízión a hercegnő boldogságáért szurkolva.

Sem hatalom, sem boldogság

Néhány évig úgy látszott, a kapcsolat működik. A művészvilág kedvelte a párt, Andy Warhol plakátot készített Margit képmásával, Picassóról pedig azt rebesgették, hogy szerelmes a hercegnőbe. A férj híres portréja sem verte ki a biztosítékot: a tiarát viselő Margitról készült fürdőkádas kép ártatlan, polgárpukkasztó gesztusnak bizonyult csupán. A párnak két tehetséges gyereke is született: Sarah és David, mindketten kitűnő képzőművészek, a férfi ismert bútortervező, aki a Christie’s aukciósházat is vezette, Sarah pedig keresett festőművész.

A szülők házassága hosszú távon mégis csődöt mondott, a grófi rangra emelt Armstrong a válás után újraházasodott, Margit nem. Amikor 1976-ban a pár különéléséről szóló hírek napvilágra kerültek – hála a néhány évvel korábban megreformált válási törvénynek – a közvéleményt nem maga a válás híre rendítette meg, hiszen ebben az időben már természetes volt, hogy a rossz házasságokat a felek felbonthatják, azonban a királyi ház népszerűsége továbbra is a boldog, összetartó, templomba járó család imázsán alapult, amelyből Erzsébet és Fülöp példás szülőkként emelkedtek ki.

Az elvárás – amelynek Margit nem tudott megfelelni – komoly teherként nehezedett a csalódott hercegnőre, és megkezdődött ámokfutása, amely a hetvenes évektől kezdve egyre őrültebb, önkontroll nélküli kalandokba vitte. Méltatlan szerelmi kapcsolatok, alkohol, öngyilkossági kísérletek, a sztárokhoz való megalázó törleszkedés, amit az önjelöltek és a kevésbé diszkrét partnerek alaposan kicifráztak.

David Niven színész például képes volt olyan részletekkel gazdagítani a Margittal való állítólagos szerelmi kapcsolatának lefestését, amit egyetlen úriember sem tenne meg soha, még sok-sok pénzért sem. Diszkrétebb volt a filmsztár Paul Newman, az énekes Mick Jagger, a filmszínész Peter Sellers, de ekkorra már az egymás után kirobbanó botrányok következtében a közvélemény is elfordult Margittól.

Amikor kiderült kapcsolata a tizenhét évvel fiatalabb kertészével, a tájépítész Roddy Llewellynnel, akivel képes volt karib-tengeri villájában „alig fürdőruhában” pózolni a kamerák előtt (a fotó aztán a birodalom minden szegletébe eljutott a News of the World jóvoltából), a királyság ellenzői komolyan arra jutottak, hogy az olyan „parazitáknak”, mint amilyen Margit, nincs helyük a királyság amúgy is recsegő-ropogó intézményében. 1978-ban már tíz megkérdezettből nyolcan úgy vélekedtek: Margit lejáratta a királyi családot, személye teher az intézmény számára.

Menthetetlenül

Hiába elemezték értő pszichológusok a hercegnő karakterét, nem tudtak segíteni rajta: Margit mentális problémái gyerekkorára nyúltak vissza, önbizalomhiányát és apakomplexusát nem gyógyíthatta meg az idősebb férfiak figyelme. Talán ha feleségül mehetett volna Townsendhez, ha kiszabadul a hercegnői lét szűk aranykalitkájából, ha kiteljesítheti művészi hajlamait.

Margitnak azonban nem adatott meg egyik lehetőség sem. Tolókocsiba kényszerült, beteg, magányos asszonyként élte utolsó éveit 2002-ben bekövetkezett haláláig. Egyetlen rendszeres látogatója volt, a kötelességtudó nővér, a királynő, aki minden reggel felkereste szomorú, magányos „kishúgát”.

Margit csendes elmúlásával is tradíciót bontott: testét a szokással ellentétben elhamvasztották, és a hamvakat a családi kriptában imádott apja közelében helyezték örök nyugalomra.