Sárvakolattal védik a 7500 éves Tepe Szialk romjait
Második szakaszába lépett a 7500 éves történelemre visszatekintő Tepe Szialk régészeti lelőhelyének restaurálási programja. A szakemberek védő sárvakolattal látják el a megrongálódott részeket, és javítják a terület vízelvezetését, hogy mérsékeljék a természetes erózió okozta pusztulást. A Kásán városa mellett található ősi település megóvása alapvető fontosságú a Közel-Kelet korai urbanizációjának és a proto-elámi írásbeliség kialakulásának megértéséhez.
- Az iráni kulturális örökségvédelmi hatóságok elindították a Kásán közelében fekvő ősi régészeti lelőhely állagmegóvásának második szakaszát.
- A munkálatok során sárvakolatos védelemmel látják el a sérült falszakaszokat, valamint korszerűsítik az erózió elleni vízelvezető hálózatot.
- A feltárások rétegei a Kr. e. 6000-ig visszanyúló leletanyagukkal kulcsfontosságúak a korai urbanizáció és a proto-elámi írás megértésében.
Az illetékes hatóságok a lelőhely bejáratának és kerítésrendszerének befejezését követően indították el a természetes erózió elleni védekezést szolgáló újabb munkálatokat. A jelenlegi konzerválási fázis magában foglalja a feltárt ősi struktúrák sérült szakaszainak speciális sárvakolatos kezelését, valamint a vízelvezető hálózat teljes korszerűsítését.
Az infrastrukturális fejlesztések keretében megerősítették a déli halmot a parkolóval összekötő útvonalat is. A projekt kettős célt szolgál: a történelmi emlékhely védelmének maximalizálása mellett biztonságosabbá és átláthatóbbá teszi a látogatók mozgását a területen.
A Tepe Szialk az Iráni-fennsík egyik legkorábbi ismert emberi települése, amelynek legalsó régészeti rétegei a Kr. e. 6000 és 5500 közötti időszakra datálhatók. A terület két fő halomból, az úgynevezett északi és déli dombból áll, amelyek több ezer éves folyamatos emberi jelenlétet dokumentálnak. A feltárásokat az 1930-as években Roman Ghirshman és felesége, Tania Ghirshman francia régészek kezdték meg.
A korai ásatások során hat egymást követő kulturális fázist azonosítottak, amelyek páratlan részletességgel mutatják be az őskori mezőgazdasági közösségek fejlődését a kézzel formált kerámiák megjelenésétől kezdve a fazekaskorong és a fémfeldolgozás elterjedésén át a kiterjedt kereskedelmi hálózatok kiépüléséig.
Az ezredfordulón új lendületet vettek a kutatások, amelyeket a területen Malek Sahmirzádi iráni régész indított újra 2001-ben, tovább finomítva a település kronológiáját. A legfontosabb leletek azt bizonyítják, hogy az újkőkorszaktól a kőrézkoron átívelő, több mint két évezredes fejlődés eredményeként a település a Kr. e. 3000 körüli időszakban integrálódott a szélesebb proto-elámi kulturális szférába. Ebben az időszakban jelent meg a térség egyik legkorábbi írásrendszere, valamint az a fejlett városi szervezettség, amely a későbbi ókori birodalmak alapját képezte.
Az egyetemes örökség megóvása és a nyolc évtizedes kutatási eredmények szintetizálása érdekében a párizsi Louvre 2019-ben nemzetközi konferenciát rendezett a lelőhely jövőjéről, ami jól mutatja a lelőhely nemzetközi tudományos súlyát.
