Róma hat kifosztása
Róma több ezer éves történelme során számos alkalommal vált a fosztogatások célpontjává. Különösen a barbár törzsek égették fel előszeretettel a Római Birodalom hanyatlásának időszakában: a vizigótok, a vandálok és az osztrogótok is feldúlták az „Örök várost”, a leghírhedtebb eset mégis V. Károly német-római császár nevéhez köthető.
„Jaj a legyőzötteknek”
Róma első kifosztásának története tele van mitikus elemekkel és legendákkal, de az esemény kezdete szinte bizonyosan arra az időpontra datálható, amikor a fiatal köztársaság háborúba keveredett egy Brennus néven ismert gall vezér csapataival. I. e. 390. július 18-án (más források szerint 387-ban) a két szemben álló fél Alliánál csapott össze egymással. A rómaiak ekkoriban még messze álltak a légióikat híressé tevő harcmodor kifejlesztésétől, és sokan már a meztelen felsőtestű, zilálthajú harcosokból álló gall had első rohamától megfutamodtak. Azoknak a többségét, akik bátran felvették a harcot az ellenséggel, lemészárolták. Brennus előtt nyitva állt az út Róma felé. A hadvezér és csapatai néhány nappal később el is érték a várost, fosztogatásba kezdtek és minden nőt megerőszakoltak, akit csak értek. Az épületeket felégették, a római szenátorok többségét pedig a Forumon kardélre hányták.
A túlélők a Capitoliumra húzódtak vissza. Számos támadást visszavertek, de amikor már az ostrom több hónapja tartott, végül beleegyeztek, hogy fizetnek 1000 font aranyat, csak Brennus seregével együtt hagyja el a várost. A legenda szerint a gall vezér az arany lemérésekor ellensúlyként nehezebb fémeket használt, amikor azonban a rómaiak ezt szóvá tették, még kardját is a mérlegre helyezte. Ekkor hagyta el a száját az azóta szállóigévé vált mondat: „Vae Victis!” („Jaj a legyőzötteknek”). A rómaiaknak a gallok távozása után még hosszú időre volt szükségük, hogy felocsúdjanak a sokkból. Július 18-át ezután évszázadokon át a római történelem egyik legsötétebb, átkozott napjaként tartották számon.
„Elesett a város, amely az egész világot meghódította”
Miután Róma kiheverte a gall dúlás okozta traumát, 800 éven át nem volt részük hasonló megszégyenülésben. A városállam a világ leghatalmasabb birodalmává vált, ám Róma a császárkor évszázadai során fokozatosan egyre nagyobb válságba került. A város második, i. sz. 410-ben történő kifosztásával kezdetét vette a birodalom hosszú és gyötrelmes bukásának utolsó, több évtizeden át tartó felvonása. A kettészakadt, gyenge birodalom egyre kevésbé tudott ellenállni a portyázó germán törzsek betöréseinek. Bár a vizigótok, vagyis nyugati gótok királyuk, Alarik vezetésével kétszer is sikertelenül próbálták meg megostromolni Rómát, harmadik próbálkozásuk már sikerrel járt. A gót csapatok előtt 410-ben rabszolgák egy csoportja nyitotta meg Róma egyik kapuját, a Porta Salariát, így Alarik csapataival könnyedén betörhetett a városba, ahol felégette az épületeket, megölte az arisztokrácia tagjait, amit pedig nem rombolt le, azt ellopta. A vizigót sereg háromnapnyi fosztogatás után, a Via Appia mentén elhagyta a várost.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a római történetírók – a többi esethez hasonlóan – valószínűleg eltúlozták a rombolás mértékét. A nyugati gótok ugyanis számos római épületet és műemléket érintetlenül hagytak. Mivel a támadók ekkorra már áttértek a keresztény hitre, azokat a polgárokat, akik a templomokba húzódtak vissza, nem bántalmazták. Az Örök város bukása (amely ekkor már nem volt a birodalom fővárosa) azonban szerte a Földközi-tenger medencéjében nagy megdöbbenést okozott. A Betlehemben élő Szent Jeromos így adott hangot elkeseredésének: „Elesett a város, amely az egész világot meghódította, mit is mondhatnék? Lakosai éhen pusztulnak, mielőtt még kardélre hánynák őket; alig marad néhány belőlük, akit majd rabságba vethetnek.” Nem Jeromos volt az egyetlen szent, aki Róma kifosztásáról megemlékezett: a város feldúlását szentbeszédeiben még Szent Ágoston is felidézte.
Akik az aranyat is lelopták a templomokról
A vandalizmus szó, amely hosszú ideje gyakorlatilag a rombolás szinonimája, egy germán törzs, a vandálok nevéből ered, akik 455-ben dúlták fel Rómát. Az akció kiváltó okát III. Valentinianus császár meggyilkolása szolgáltatta, aki korábban a vandálokkal kötött békeszerződés részeként lányát, Eudociát is odaígérte Geiserich királynak. Mivel a vandál uralkodó a császár halálával semmisnek tekintette a békeszerződést, csapataival betört Itáliába, és Róma ellen vonult. Mivel a rómaiak nem tudták feltartóztatni a vandál hadakat, I. Leó pápát elküldték, hogy tárgyaljon Geiserichkel. Az egyházfő igyekezett meggyőzni a vandál királyt, hogy ne égesse fel Rómát és gyilkolja le a lakóit, cserébe pedig megígérte, hogy harc nélkül vonulhatnak az Örök város kapujáig.
A vandál uralkodó hadaival 455. június 2-án tört be a városba, és ígéretéhez híven nem rombolta le teljesen a várost, és a gyilkosságoktól is tartózkodott, de a 14 napos fosztogatásnak számos értéktárgy esett áldozatul. Többek között a császári palota kincsei, valamint a Jupiter-teplom bronzból készült, arannyal bevont tetőzetének a fele is a zsákmány között szerepelt. Eudoxia, az özvegy császárné két lányával együtt szintén kénytelen volt a vandálokkal tartani Afrikába, ráadásul az idősebbik utód a vandál trónörökös, Hunerich felesége lett.
A szellemváros
Miután a Nyugatrómai Birodalom utolsó császárát, Romulus Augustulust 476-ban lemondatták trónjáról (a történeti hagyomány ezt a napot jelölte meg az ókor végpontjaként), Róma évtizedekre germán és keleti gót (osztrogót) királyok fennhatósága alá került. Bár Justinianus a 6. században visszaszerezte az egykori birodalom egyes területeit (hadvezére, Belizár 536-ban foglalta vissza először Rómát), a gótok Totila vezetésével hamarosan fellázadtak, és Róma ellen vezették hadaikat. Prokópiosz bizánci történetíró leírása szerint Totila alakulatai 546 decemberében az éjszaka leple alatt négy római katona árulásának köszönhetően betörtek a Porta Asinarián, megfutamították a kisszámú helyőrséget, majd több héten át tartó fosztogatásba kezdtek.
Ahhoz képest azonban, hogy megesküdtek arra, hogy juhlegelővé fogják változtatni Rómát, 547 elején nagyobb pusztítás nélkül vonultak ki a városból. Bár az ősi épületek többsége továbbra is állt, Róma fénykora ekkor már messze volt. Míg a város dicső napjaiban egymillióan is éltek a falai között, a keleti gót támadás idején néhány száz lakos maradt a városban (ráadásul a keleti gót uralom heteiben ők is elhagyták Rómát), és békésebb időszakokban is mindössze néhány tízezer lakos lézengett az ősi műemlékek között.
Normannok Rómában
Mindössze néhány évvel azt követően, hogy a normann Hódító Vilmos elfoglalta Angliát, „honfitársa”, Guiscard Róbert (neve jelentése: ravasz) 1084-ben betört Rómába, miután a IV. Henrik német-római császár által ostromolt VII. Gergely segítséget kért tőle. Guiscard az invesztitúraharc kellős közepén könnyedén elfoglalta a várost, és megmentette a pápát, a római polgárok azonban ellenségként tekintettek a normannokra, és sokan közülük császár hadait támogatták.
Amikor a lakosok fellázadtak a betolakodók ellen, Guiscard szabad kezet adott katonáinak, akik éltek is a lehetőséggel. Nők tömegeit erőszakolták meg, és természetesen a fosztogatás is a kedvenc tevékenységeik közé tartozott háromnapos ott-tartózkodásuk alatt. A város több negyedét is felégették, a lakók közül pedig sokakat lemészároltak vagy eladtak rabszolgának. A történészek megosztottak a rombolás valós mértékének kérdésében, számos szakértő azonban a normannokat teszi felelőssé több felbecsülhetetlen értékű római műemlék elpusztításáért.
Ez is érdekelhet
Prostituált apácák
„Sokat sírtak; mindannyian gazdagok vagyunk” – foglalta össze Róma 1527 májusi feldúlását a rablóhadjárat egyik résztvevője. Az események kiváltó okát az jelentette, hogy V. Károly római császár – a VII. Kelemen pápával szövetséges – cognaci liga ellen harcoló hadai már hónapok óta nem kapták meg a zsoldjukat. Hogy ne törjön meg a sereg lendülete, III. Károly Bourbon-herceg ígéretet tett arra, hogy Róma kifosztásával fogja őket kárpótolni. A lerongyolódott katonák 1527. május 5-án értek a város alá. Másnap áttörték a védelmet, a herceg azonban a harcokban életét vesztette. A császáriak a vatikáni Svájci Gárda tagjait gyakorlatilag lemészárolták a Szent Péter-székesegyház lépcsőin, de VII. Kelemennek egy titkos alagúton sikerült megszöknie, és elbarikádoznia magát az Angyalvárba.
A vezető nélkül maradt császári sereg vérszomjas csőcselékké alakult át. A fosztogatás és a gyújtogatások mellett mészárlása kezdtek. Nemcsak a férfiakat, a gyerekeket sem kímélték, a nők közül pedig még az apácákat is megszégyenítették: sokakat megerőszakoltak, de voltak, akiket egyenes prostitúcióra kényszerítettek. Amikor a katonák a háromnapos ámokfutásukat követően kivonultak Rómából, a város 55 ezer lakosának mintegy fele halott volt vagy hajléktalan. A rombolás a műkincseket is érintette. A katonák számos felbecsülhetetlen értékű műalkotást pusztítottak el. Néhány tudós az 1527-es Sacco di Romát tatja számon a reneszánsz végpontjaként.
