Orgiák, vérivászat, hullagyalázás – tíz botrányos pápa

Kiásott pápai hulla, bíborosok kiherélése, pápai bordélyházak, vérfertőzés, szentségtörés, a pokolba száműzött Szent Péter-utód, a vérivó pápa, orgia kurtizánokkal. A katolikus egyház 266 eddigi pápája közül nem mindenki volt az áhítatosság és a kegyesség legfőbb megtestesítője. Néhány pápára valójában éppen erőszakos magatartása, sokkoló szexbotrányai és obskúrus pénzügyei miatt emlékszünk.

Hullazsinat

Amilyen rövid ideig töltötte be a legmagasabb egyházi hivatalt (896-897), olyannyira nagy nyomot hagyott a pápaság történetében a VI. Bonifácot követő VI. István. A szentatya megválasztása után nem elégedett meg egyik legfőbb ellenlábasának, Formosius halálával: kiásatta elődje kilenc hónapos tetemét, papi ruhát adott rá, trónra ültette, s bíróság (Synodus Horrenda) elé citálta. Ez volt a hullazsinat.

Mivel Formosius érthetően nem tudott mit felhozni mentségére, koholt vádak alapján elítélték, majd három, áldásosztó ujját levágták, földi maradványait pedig a Tiberisbe dobták, a damnatio memoriae értelmében ráadásul az összes rendelkezését annulálták és törölték a pápák sorából. A kegyetlen VI. Istvánt végül utolérte a népharag, a spoletoi párt túlerejétől megriadt rómaiak börtönbe vetették az egyházfőt, majd még ugyanabban az évben, 897-ben megfojtották.

Vérfertőzés és szentségtörés

Amikor XII. Jánost 955-ben pápává választották, mindössze 18 éves volt (más források szerint korábban született, és valójában hét évvel idősebb volt). Rezidenciáját nem sokkal később gyakorlatilag bordélyházzá változtatta, kockára tette az egyháznak tett pénzügyi felajánlásokat, sőt, még azzal is megvádolták, hogy kiherélt egy bíborost. I. Ottó német király, a későbbi német-római császár egy alkalommal így írt a pápának: „Mindenki gyilkossággal, hamis tanúzással, szentségtöréssel, rokonaival, többet között két lánytestvérével történő vérfertőzéssel, Jupiter, Vénusz és más démonok pogányokhoz hasonlatos megidézésével vádolja Önt, Őszentsége.” Egyes krónikák szerint halálát is kicsapongó életvitele okozta: egy féltékeny férj feleségét a pápával együtt találta meg az ágyban. A férfi megverte az egyházfőt, aki belehalt sérüléseibe (de az is lehet, hogy szélütés végzett vele).

„Egy pokolból jött démon”

IX. Benedek először 1032-ben, 20 évesen került a pápai székbe, más – megbízhatatlanként ismert – források szerint pedig mindössze 11-12 éves volt. Bár működéséről keveset tudunk, annyi bizonyos, hogy nem örvendett köztiszteletnek. Ferdinand Gregorovius 19. német történész egyszerűen csak „egy pokolból jött démonnak” hívta. Politikai ellenfelei már néhány évvel megválasztása után megpróbálták megölni, így elhagyta székhelyét, és ezalatt az egyik forrás szerint „lopott, gyilkolt, és egyéb, kimondhatatlan tetteket követett el”. Bár 1044 szeptemberében eltávolították a pápai székből, 1045 áprilisában visszatért, ám mindössze két hónapra. Állítólag jó pénzért eladta a hivatalt utódjának, VI. Gergelynek. Benedek azonban néhány évvel később, II. Kelemen halála után újra – immár harmadszor – pápa lett. Újabb nyolc hónappal később, 1048 júliusában aztán III. Henrik német-római császár végleg elűzte. IX. Benedek a valaha volt az egyik legfiatalabb egyházfőként, valamint az egyetlen, egynél többször megválasztott pápaként vonult be a történelembe.

A pokolba száműzött pápa

A többek között a IV. Fülöp francia királlyal folytatott csatározásáról ismertté vált VIII. Bonifác sem tartozott a legnépszerűbb pápák közé. 1294-ben történő megválasztását követően Róma-szerte saját magát ábrázoló szobrokat állíttatott fel, és a pletykák szerint fiúkkal hált. A legkirívóbb bűnének sokan Palestrina városának saját kicsinyes politikai viszálya következtében történő lerombolását tartják. Az aragóniai királyi követe egy alkalommal a következőképpen foglalta össze a király népszerűtlenségét: „Minden bíboros a halálát kívánja, és belefáradtak az ördöngösségeibe”. Politikai ellenfelei közé tartozott Dante Alighieri is, akinek Isteni színjáték című drámájában a pápa a pokol legmélyebb bugyrában bukkant fel.

Törvénytelen gyerekhad

Az 1471-ben pápává választott IV. Sixtusnak hat törvénytelen gyermeke volt, köztük egy a saját lánytestvérétől. Ezt azonban nem akadályozta meg abban, hogy alárendeltjei szexuális kicsapongásait büntesse. Egyházi adót vetett ki a prostituáltakra és pénzbüntetéssel sújtotta azokat a papokat, akik szeretőt tartottak. IV. Sixtus sok pápához hasonlóan a nepotizmus gyakorlásától sem riadt vissza: hat unokaöccsét tette bíborossá. Mentségére felhozható, hogy ő rendelte el a Sixtus-kápolna mennyezetének kifestését

Boszorkánybulla és vérivás

Az 1484-ben megválasztott VIII. Ince pápa volt az első egyházfő a történelemben, aki nyíltan elismerte, hogy törvénytelen gyermekei vannak. Egészen pontosan nyolc, bár egyes kutatók szerint így sem vallott be néhányat közülük, bizonyos források szerint legalább nyolc fiút és nyolc leányt nemzett. A nagy gyónás előtt a gyermekeit egyszerűen csak az unokaöccseinek nevezte.

1484. december 5-én kiadott, ún. „boszorkánybullájában” széles körű jogokat adott a boszorkányvadászoknak, és támogatta is az ilyen irányú intézkedéseket. Mint írta: „inkvizítorainkat feljogosítjuk a fenti romlottságban és szörnyűségekben vétkes személyek megjavítására, bebörtönzésére és megbüntetésére”. VIII. Ince pápa 1484-ben hírhedt bullájában deklarálta azon tézist is, hogy „a macska az ördög kedvenc állata és a boszorkányok bálványa”.

Egy korabeli történetíró, Stefano Infessura megjegyzi, hogy 1492-ben a halálos ágyán VIII. Ince pápával vért itattak, azonban a doktorok már nem tudták megváltoztatni a Teremtő szándékát: a Szentatya megmentése érdekében „feláldozott” három fiú elvérzett, s a pápa is hamarosan elhunyt.

Pápai lakoma kurtizánokkal

A középkor egyik leghírhedtebb pápája, Rodrigo Borgia 1492-ben VI. Sándor néven került a pápai székbe. Pontifikátusát botrányok sora kísérte, amelyekbe gyermekei, Cesare és Lucretia is gyakran belekeveredtek. A kapzsi, nagyravágyó, ravasz, számos gyermeket nemző és orgiák sorát tartó egyházfő még a reneszánsz pápák közül is kiemelkedett erkölcstelenségével; az egyik leghíresebb, hozzá kötődő botrány a „gesztenyék lakomája” néven vonult be a történelembe.

Johann Burchard történetíró így foglalta össze: „Cesare Borgia római rezidenciájában egy lakomát rendezett, ahol 50 kurtizán is megjelent. A nők a vacsora után táncolni kezdtek a vendégekkel, először ruháikban, majd teljesen mezítelenül. Ezt követően az égő gyertyákkal teli tartókat az asztalokról a földre helyezték, gesztenyéket szórtak szét a padlón, majd azokat felvéve az égő gyertyák között vonaglottak négykézláb, még mindig mezítelenül. Mindezt a pápa és gyermekei szeme láttára. A kurtizánokkal a legügyesebb táncot lejtő vendégek számára díjakat, selyemtunikákat, cipőket ítéltek oda.”

A szifiliszes Szent Péter-utód

II. Gyula pápaságát (1503-1513) általában Róma építészeti és művészeti felvirágoztatásával szoktuk összekötni, hiszen ekkoriban vált az Örök Város a reneszánsz építészet és festészet vitathatatlan fővárosává. Gyula elsősorban államférfi és hadvezér volt, a Pápai Állam abszolút uralkodója, aki a hatalom érdekében bármire képes volt. Fő célja egész Itália egyesítése – természetesen az uralma alatt. A Pápai Állam országlása idején érte el legnagyobb kiterjedését, amit a Velencével folytatott háborúk idején ért el. Hatalmát fényűző alkotások sorával igyekezett bizonyítani: pontifikátusa alatt készült el a nagybátyjáról elnevezett Sixtus-kápolna mennyezeti freskója, és ekkor kezdték meg az új Szent Péter-bazilika megépítését is, amelynek költségeit főként a búcsúcédulák bevételéből fedezték. A reneszánsz Róma káprázatos kincsestárán Raffaello, Donato Bramante és Michelangelo is rengeteget dolgozott.

A Svájci Gárdát megalapító pápáról kevesen tudják, hogy a szifiliszt is elkapta a számos prostituálttal való kapcsolatának köszönhetően. 1508 nagypéntekén például a szokásokkal ellentétben a híveknek egyszerűen nem volt gusztusa megcsókolni az egyházfő lábát, amelyet megannyi fekély borított.

Pénztárcán keresztül a mennybe

Giovanni de’Medici reneszánsz pápaként óriási összegeket fordított Róma felvirágoztatására, felépítette a Vatikáni Könyvtárat, meggyorsította a Szent Péter székesegyház építését, de mecénásként komoly érdemei voltak a művészetek előmozdításában is. Két év alatt azonban már az ürességtől kongott a pápai kincstár, s látván az aggasztó jeleket, X. Leó (1513-1521) szinte mindent pénzzé tett, amely a vatikáni palotában csak mozdítható volt: bútort, ékszereket és apostoli szobrokat adott el.

Az egyházi körökben a legnagyobb felzúdulást a búcsúcédulák kiárusítása váltotta ki, amellyel a hívők bűnbocsánatot nyertek, a pápa pedig ezzel pluszforrásokhoz jutott, így be tudta fejezni a monstre építkezéseket. Sergiushoz hasonlóan – amely a gregoriánus reformot indította útjára – X. Leó egyházpolitikája is földrengésszerű változásokat idézett elő, nevezetesen a Luther Márton vezetésével indult reformációt.

Sárga kalap a római zsidóknak

Az igazságos II. Marcel pápa halálát követően hatalomra kerülő IV. Pál pápa (1555-1559) szöges ellentétben állt megboldogult elődjével. Erőszakos külpolitikába kezdett, felújította az inkvizíciót, háborút robbantott ki a Habsburgok ellen és neki köszönhetően végleg elszakadt a pápistáktól Anglia. Nevéhez kötődik az uralma elején kiadott Cum nimis absurdum kezdetű bulla, amelyben megalapította a római gettót. A zsidókat a város egyik kijelölt szegletébe kényszerítették, éjszakánként pedig bezárták őket. A pápa megkülönböztető jelzéseket is előírt a zsidók számára, a férfiaknak sárga kalapot, míg a nőknek sárga kendőt kellett viselniük. Rövid pontifikátusa idején számos római zsinagógát romboltak le. Népszerűtlensége olyan nagyra növekedett 1559-re, hogy halála után Rómában zavargások törtek ki, a nép ledöntötte a pápát ábrázoló szobrokat, magát az egyházfőt pedig titokban kellett elföldelni.