Nők a számok mögött – az űrverseny elfeledett hősei

Az Egyesült Államok űrprogramja kétségtelenül azon XX. századi projektek közé tartozik, amelyre joggal lehetnek büszkék az amerikaiak. Egy jól körülhatárolható területen keltek versenyre a Szovjetunióval, és látványos győzelmet arattak. A sikert általában azok az űrhajósok jelenítették meg, akik az életüket kockáztatva hódították meg a kozmosz addig elérhetetlen területeit. De a sikerben nem csak nekik volt részük. A háttérben sokan dolgoztak azért, hogy minden a pontosan kiszámolt helyére kerüljön. A korai időkben ehhez „emberi számítógépeket” kellett alkalmazni, akik gyakran olyan társadalmi csoportokból érkeztek, amelyek abban az időben semmilyen megbecsülést nem élveztek.

Eleven számológépek

Ha felidézünk egy tetszőleges űrutazásról szóló filmet vagy könyvet, akkor abban alighanem találkozunk a számítógépekkel. Csakhogy ezek a tudomány történetében meglepően késői találmányok, a gépi eszközökkel történő számítások még a XX. század első felében sem álltak a kutatók rendelkezésére. Helyette úgynevezett „emberi számítógépeket” (human computer) alkalmaztak, akik a bonyolult számolási műveleteket végezték el a tudósok számára, ők álltak a legtöbb, általunk ma is használt trigonometriai vagy logaritmustáblázat mögött. Nemcsak egyetemeken és kutatóintézetekben dolgoztak, hanem olykor magáncégeknél is.

A Harvard Observatory például nőket foglalkoztatott a csillagászati megfigyeléshez szükséges számolások végrehajtására vagy a csillagok osztályozására, és a világégések idején is előszeretettel vették fel a szebbik nem képviselőit bonyolultabb számolási feladatokra. Különösen a második világháború alatt nőtt meg a jelentőségük, amikor a férfiak „elfogytak” e területről a sorozás miatt. A nők számára a tudományos pálya akkoriban még igen zártnak bizonyult, viszont ha a számolásokra szerződtek, akkor nagyobb esélyük nyílt kutatói munkát végezni.

A második világháborút követően a NASA elődje, a NACA (National Advisory Committee for Aeronautics) szintén alkalmazott emberi számítógépeket, hogy az elektronikus eszközeiket kisegítsék. Az ilyen alkalmazottak között pedig nemcsak nők akadtak szép számmal, hanem feketék is.

A kétféle előítélet

Közülük is talán a leghíresebb Katherine Johnson, aki Katherine Coleman néven látta meg a napvilágot az Egyesült Államok egyik legkonzervatívabb államában, Virginiában. Ott, ahol a nők szavazati jogának ratifikálását egészen 1952-ig halasztották. Afroamerikai nő lévén kétszeresen is hátrányos helyzetben volt. Noha a családjában negyedikként született, a tanár édesanyja és a farmer édesapja nagy figyelmet fordítottak a gyermekeik taníttatására. Olyannyira, hogy még át is költöztek egy másik megyébe az egész családdal, amikor kiderült, hogy a lakhelyükön nem találnak olyan középiskolát, amelyik feketéket is felvett volna.

Katherine matematikai tehetsége már fiatal korától világossá vált a környezete számára, és szerencsére komoly támogatást kapott a tanáraitól. 14 évesen fejezte be a középiskolát, a diplomáját pedig summa cum laude minősítéssel védte meg. 18 évesen tanári pályára lépett, emellett azonban gyermeke is született, és harmadik afroamerikaiként az Egyesült Államok történetében PhD-fokozatot szerzett.

Noha kutató matematikus szeretett volna lenni, ragyogó tehetsége ellenére Katherine Johnson helyzete korántsem volt egyszerű. Feketeként és nőként egy olyan közegben kellett érvényesülnie, amely mindkét irányba előítélettel viseltetett. Végül egy családi összejövetelen hallott először arról, hogy a NACA matematikusokat keres. Kezdetben egy női technikusokból álló csoportban dolgozott, ahol repüléssel és navigációval kapcsolatos számításokat végeztek, és lezuhant repülőgépek feketedobozait elemezték. Mindezt azonban úgy, hogy a végső jelentésből kihagyták a női közreműködők nevét.

Később egyik kollégája belátta, hogy ez nem mehet így tovább, feltüntette a nőket a jelentésekben. Ezt követően Katherine-t és egy társát „kölcsönvették” egy másik projekthez, amelyben csak férfiak dolgoztak, ám ott olyan jól teljesítettek, hogy nem küldték vissza őket a technikusok közé. Mire beindult az amerikai űrprogram, Johnson és társai nélkülözhetetlenné váltak.

Ez persze nem jelentette azt, hogy nem kellett megküzdenie a helyéért, volt rá példa, hogy a diszkriminációját a törvényre történő hivatkozással és határozott, mégis kompromisszumkész kommunikációval kellett ellensúlyoznia. Az űrprogramban a repülőket érő széllökések hatásaival foglalkozott, illetve ezek csökkentésén dolgozott, később pedig a rakéták repülési pályáival kapcsolatban végzett számításokat. A NASA olyannyira bízott benne, hogy a számítógépek használatának bevezetése után rendre őt bízták meg azzal, hogy vizsgálja felül az eredményeket. Amikor 1962-ben John Glennt Föld körüli pályára küldték, az űrhajós addig nem akart felszállni, amíg Katherine Johnson át nem számolta a küldetés paramétereit. Jelentős szerepet játszott az Apollo–11 sikeres küldetésében is.

Menekülés a programozásba

Johnsonnal párhuzamosan futott be komoly karriert Dorothy Vaughan a NACA-nál, majd később a NASA-nál. Ő is summa cum laude végezte el a matematikát 1929-ben, és szintén tanítani kezdett, noha Katherine-hez képest sokkal jobb körülmények között élt a férje családjának köszönhetően. A Langley Research Centerben kezdett el dolgozni 1943-tól.

A Langley-ben – Virginia állam törvényei miatt – két csoport tevékenykedett, amelyeket a működési területükről keletinek és nyugatinak neveztek el. A West Area Computers kötelékében dolgoztak az afroamerikai nők, akiknek külön mosdóba és kantinba kellett járniuk, mint a fehéreknek. Dorothy Vaughan először ideiglenes jelleggel, később állandó megbízással lett a csoport vezetője 1949-ben. Feketeként ő volt az első, aki ezt a pozíciót betölthette.

Amikor látta, hogy a számítógépek bevezetése veszélyezteti az ő és a beosztottjai munkáját, autodidakta módon megtanult programozni. (Ebben az időben afroamerikaiak számára nem nyílt ilyen képzés). Sőt, a többieknek is megtanította a programozást és a FORTRAN nyelvet, akik így megmaradhattak a munkahelyükön. Amikor a NACA-ból 1958-ban NASA lett, a korábbi szegregált munkavégzést is felszámolták, a fekete munkatársak pedig átkerültek az Analysis and Computation Division nevű részlegre.

Johnson egy ideig Vaughan csoportjában dolgozott, de aztán útjaik elváltak. Míg előbbi a repülési számításokkal foglalkozott, utóbbi az elektronikus számításokban és a programozásban mélyedt el. Vaughan végül 1971-ben vonult vissza a NASA-tól.

A fekete mérnökpionír

Nem volt fordulatoktól mentes Mary Jackson élete sem. Noha 1942-ben fizikából és matematikából szerzett BSc-diplomát a Hampton Egyetemen, és később középiskolásoknak és egyetemistáknak tartott különórákat, mégsem jutott előrébb a szakmájában. 1943-tól könyvesbolti eladóként, később recepciósként és könyvelőként dolgozott. 1951-ben került a Langley-hez a többi női számoló mellé. 1953-ban Kazimierz Czarneckinek, a NACA repülőmérnökének biztatására kezdett továbbtanulni, mivel csak az MSc-végzettség megszerzése után léptethették elő mérnökké. Ám az esti képzésen nem vehettek részt feketék, ezért Mary Jackson petícióval fordult Hampton városához, hogy engedélyezzék a részvételét. Miután az engedélyt megkapta, és sikeresen elvégezte a tanfolyamot, ő lett a NASA első fekete női mérnöke.

Munkája során elsősorban a szélcsatornában folytatott kísérleteket. Nagy szerepet játszott abban, hogy az Egyesült Államok hatékonyabb repülőgépeket tudott kifejleszteni. Számos tudományos publikáció fűződik a nevéhez, közülük többet is mentorával, Kazimierz Czarneckivel közösen jegyzett, akinek a kezdeti segítségéért rendkívüli hálás volt. Czarnecki nyugdíjazási partiját is ő szervezte meg.

Miután látta, hogy ennek ellenére sem tud előrelépni, 1979-ben egy újabb váltásra szánta el magát: a mérnöki pályát otthagyva Langley-ben egy másik állást fogadott el. Ennek keretében az utánpótlást segíthette, és a következő generáció női matematikusainak, mérnökeinek és tudósainak a felvételén és előléptetésén dolgozott.

Hármójuk (és a hozzájuk hasonló nők) életútja tulajdonképpen a történelem árnyékában maradt egészen addig, amíg Margot Lee Shetterly fel nem fedezte a tevékenységüket az utókor számára. 2016-ban A számolás joga (Hidden Figures) címmel nagysikerű hollywoodi film is készült könyvéből.