„A Sas leszállt” – A Hold meghódítása

„1969. július 21-én reggel néhány pillanatra mindenki elfelejtette, hogy különböző országok állampolgárai vagyunk. Ez a pillanat valóban egyesítette az emberiséget” – idézte fel a Holdra szállás pillanatait a történelmi esemény egyik legnagyobb vesztese, Alekszej Leonov az amerikai David Scott-tal közösen írt A Hold két oldala című könyvében. A szovjet Hold-expedíció megvalósulása esetén Leonov lett volna a küldetés parancsnoka, így azonban csak csodálattal vegyes irigységgel figyelhette, ahogy Neil Armstrong és Edwin „Buzz” Aldrin egy idegen égitest felületén hagyja lábnyomait. A katonai bázison, ahol Leonov a landolás pillanatában tartózkodott, taps fogadta a Holdat érést, de a szovjet újságok csak rövid hírekben számoltak be a világraszóló eseményről. Bár a Szovjetunióban nem kérdőjelezték meg az 50 éve végrehajtott, történelmi tett valódiságát, évtizedek óta sokak körében tartja magát a feltételezés: a Holdra szállás híres felvételeit valójában egy isten háta mögötti stúdióban vették fel.

Hidegháború az űrben

A XX. század második felében a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió hidegháborús vetélkedésének egyik fő színtere a világűr volt. Sokáig úgy tűnt, a szovjetek felül tudnak kerekedni a kozmosz meghódításáért folyó versenyben. 1957 októberében ők lőtték fel az első műholdat, novemberben pedig Lajka kutya „személyében” elsőként küldtek élőlényt az űrbe. Amikor 1961 áprilisában szintén egy szovjet űrhajós, Jurij Gagarin lett az első ember, aki a világűrben járt, az amerikaiak megelégelték a rivális világhatalom nyomasztó fölényét.

Kennedy elnök másfél hónappal később bejelentette, hogy az Egyesült Államok az évtized végéig embert fog küldeni a Holdra, és épségben vissza is hozza majd a Földre. Bár Alekszej Leonov még a szovjet űrkutatásnak szerzett dicsőséget, amikor 1965 márciusában elsőként tett űrsétát, hamarosan az amerikaiak vették át a vezető szerepet.

Pedig az USA-ban 1961-ben meghirdetett Apollo-program korántsem indult zökkenőmentesen. 1967. január 27-én az Apollo–1 legénysége egy gyakorlat közben vesztette életét, miután egy rövidzárlat következtében tűz ütött ki az űrkabinban, és szén-monoxid végzett az asztronautákkal. A program azonban folytatódott. 1968 decemberében az Apollo–8 Hold körüli pályára állt, 1969-ben az Apollo–10 pedig már nagyon közel járt a célhoz: 15,6 km-re közelítette meg a Hold felszínét. Az Apollo–11-nek már csak egy kis lépést kellett megtennie ahhoz, hogy a történelemben elsőként ember lépjen egy idegen égitestre.

Az Apollo–11 parancsnokának Neil Armstrongot, a holdkomp pilótájának Buzz Aldrint nevezték ki, a parancsnoki egység pilótája pedig Michael Collins lett. A legénységnek néhány hónapja volt, hogy megfelelően felkészüljön a Hold meghódítására, azonban már a tesztrepülések alatt is akadtak problémák. 1968. május 6-án, a Holdra szállás egyik szimulációja során Armstrong járműve néhány méterrel a földet érés előtt irányíthatatlanná vált, de az űrhajósnak még időben sikerült katapultálnia. Mint később kiderült, ha egy másodperccel később cselekszik, valószínűleg nem élte volna túl a kísérleti utat.

Nem csoda, hogy a legtöbben eleve mindössze 50 százaléknyi esélyt adtak a küldetés sikerének, amellyel kapcsolatban maga Armstrong is szkeptikusan nyilatkozott. Nixon elnök még külön beszéddel is készült arra az esetre is, ha a vállalkozás kudarcba fulladna. A mából visszatekintve a műszaki berendezések színvonala sem adhatott volna okot túlzott bizakodásra. Bár az akkori legmodernebb technikai feltételek között indulhatott el a küldetés, az űrhajó fedélzetén található számítógép nagyjából akkora teljesítményre volt képes, mint manapság egy számológép.

Míg a számítógépes berendezésekkel akadtak problémák, az űrhajósokat a kozmoszba repítő rakétákra nem lehetett panasz. A Saturn V hordozórakétát Wernher von Braun, az egyik második világháborús német csodafegyver, a V-2 névre keresztelt ballisztikus rakéta tervezőjének vezetésével fejlesztették ki. Von Braun a korábban Hitlernek dolgozó német tudósokat az USA-ba szállító, az úgynevezett Gémkapocs-hadművelet keretében került amerikai szolgálatba, és elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy egy amerikai űrhajós léphetett először a Holdra.

„Most már ismét lélegzünk”

A nagy nap 1969. július 16-án érkezett el. Az Apollo–11 legénysége reggel 9 óra 32 perckor a floridai Cape Canaveral rakétaindító bázisról elindult a Hold felé. A misszió egyik vezető mérnöke, David Baker később kijelentette, hogy ha a felszállást követő néhány percben valamilyen műszaki hiba történt volna, a katasztrófát aligha lehetett volna elkerülni. Szerencsére azonban a Columbia névre hallgató parancsnoki modul, valamint a Sas névre keresztelt holdkomp 12 perccel a felszállás után Föld körüli pályára állt, majd miután másfél kört tett a bolygó körül, a Saturn V harmadik rakétafokozatának hajtóműve a Hold irányába lökte az űrhajósokat.

Az űrhajó július 19-én állt Hold körüli pályára. A holdkomp másnap – Armstronggal és Aldrinnal a fedélzetén – levált a parancsnoki modulról. Collins a Hold körüli pályán keringő Columbián maradt. A Sas utasai a rendszerellenőrzések után megkezdték a leszállást, melynek során számos tényező nehezítette a dolgukat. A holdkomp nem pontosan az előre megadott röppályán haladt, a rádióadás akadozott, ráadásul egy ismeretlen hibakód is megjelent a műszerfalon.

Bár kiderült, hogy a hibaüzenet nem jelent komoly problémát, a számítógép egy sziklákkal körülvett kráter felé vezette a holdkompot. Mivel az egyenetlen talajon történő landolás esetén a Sas felborult volna, Armstrong kénytelen volt átállni kézi irányításra. Az üzemanyag viszont vészesen fogyott. A vezérlőközpontban a legénységgel kapcsolatot tartó Charles Duke visszaszámolt. Amikor közölte, hogy már csak fél percre elegendő hajtóanyag maradt, a parancsnok még a leszállóhelyet kereste.

Aldrin azonban hamarosan jelezte, hogy a Hold felszínével való érintkezést jelző fény kigyulladt, és a hajtómű leállt. Armstrong következett: „Houston, itt a Nyugalom (Tranquility) bázis. A Sas leszállt.” Duke annyira izgatott volt, hogy elsőre nem tudta kimondani a tranquility szót. „Vettem, Twan…, Tranquility. Jól hallunk a Földön. Itt egy rakás srác, akik kis híján elkékültek. Most már ismét lélegzünk.” Duke ezt szó szerint értette, ugyanis az utolsó percekben tényleg visszafojtotta a lélegzetét.

A legénység – a biztonsági előírásoknak megfelelően – elsőként felkészítette a visszatérésre a holdkompot, majd a presbiteriánus Aldrin úrvacsorát vett az űrkabinban. A szertartást titokban kellett elvégeznie, mivel nem sokkal korábban Madalyn Murray O’Hair ateista aktivista pert indított a NASA ellen, miután a Hold körül keringő Apollo–8 legénysége 1968 karácsonyán élő tévéadásban olvasott fel a Bibliából.

Bár az űrhajósoknak a biztonsági intézkedések foganatosítása után aludniuk kellett volna, a központ jóváhagyásával a kiszállás mellett döntöttek. Világszerte mintegy 500 millió ember figyelte a tévéképernyők előtt, ahogyan Armstrong, az egyezményes koordinált világidő (UTC) szerint július 21-én, hajnali 2 óra 56 perckor a Hold porába süllyeszti bal lábát. A parancsnok szájából ekkor hangzott el a világtörténelem egyik leghíresebb mondata: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.”

Nem sokkal később Aldrin is a Holdra lépett. Miután kitűzték az amerikai zászlót, elhelyezték az első ember Holdra lépéséről megemlékező plakettet, és Nixon elnök is köszöntötte a „Fehér Ház legtörténelmibb telefonhívásának” résztvevőit, megkezdődhettek a holdfelszíni munkálatok. Armstrong közben futni is megpróbált, nem túl nagy sikerrel. Az űrhajósok több, különböző mérések kivitelezésére szolgáló műszert is beüzemeltek, és mintegy 21,5 kiló anyagmintával gazdagabban tértek vissza a Sas fedélzetére. Néhány órát pihentek, majd indultak is vissza a Föld felé. Bár a korábbi kísérletek során többször is csődöt mondott a holdkomp felszálló fokozatának hajtóműve, ráadásul a főkapcsoló egyik darabja is leesett, az űrhajó végül gond nélkül elhagyta az égitestet.

A Sas hamarosan összekapcsolódott a Columbiával, és miután a két űrhajós átszállt, a feleslegessé vált holdkompot leválasztották a parancsnoki modulról. A Columbia, fedélzetén a három űrhajóssal július 24-én a Csendes-óceánban landolt. A legénység augusztus 10-én jöhetett ki a biztonsági karanténból. A három űrhajóst Egyesült Államok-szerte hősként ünnepelték.

Az évszázad hazugsága?

Az összeesküvés-elméletek hívei szerint mindez valójában csak egy remekül megrendezett színjáték volt, amelyet egy nevadai stúdióban vettek fel. A kilövés napján egy üres rakéta hagyta el a rakétaindító bázist, a Holdon tartózkodásról pedig lassított felvételeket mutattak be.

Az elméletet magukévá tévők érvei között szerepel, hogy a Holdon készített – egyébként túl jó minőségű – fotókon nem látszanak a csillagok, az amerikai zászló annak ellenére „lobogott”, hogy az égitesten nincs légmozgás, a landoláskor pedig nem alakult ki mélyedés a talajban. Emellett, bár a Nap volt az egyedüli fényforrás, az árnyékok nem minden esetben párhuzamosak, vagyis a fény részben reflektorokból jött.

E teória hívei állítják, a korabeli számítógépek alkalmatlanok voltak egy ilyen nagyszabású projekt kivitelezésére, a Földet körülvevő Van Allen-övek sugárzása pedig eleve megölte volna a nem megfelelő védőöltözékkel ellátott űrhajósokat. Bár a szakemberek minden felvetésre kielégítő választ adtak, sokakat nem tudtak meggyőzni.

A Holdra szállás résztvevői olykor nehezen viselték a vádaskodást. 2002 szeptemberében Bart Sibrel, az összeesküvés-elmélet egyik legfőbb képviselője egy Beverly Hills-i hotelban arra kérte Aldrint, esküdjön meg a Bibliára, hogy valóban járt a Holdon. Miután erre nem volt hajlandó, a tennesseei taxisofőr gyávának, hazugnak és tolvajnak nevezte az űrhajóst, aki erre egy jól irányzott ütéssel reagált. Más kérdés, hogy ezután sem esküdött meg a Bibliára, újabb muníciót szolgáltatva ezzel a Holdra szállást hazugságnak tartó tömegeknek.