„Tűzzel küzdünk… Engedjetek ki… Meg fogunk égni…” – Ötvenöt éve történt az Apollo–1 tragédiája

Edward White, Virgil Grissom, és Roger Chaffee

1961 májusában, röviddel azután, hogy Alan Shepard személyében az amerikaiak is embert juttattak a világűrbe, az elnök a Kongresszus elé tárta merész elképzelését, és bejelentette, hogy az évtized végéig a NASA embert juttat a Holdra: „Ennek a korszaknak egyik űrprogramja sem lesz nagyobb hatással az emberiségre, vagy sokkal fontosabb a távoli űr felfedezése során, és egyik megvalósítása sem lesz ilyen nehéz vagy költséges” – ígérte Kennedy a képviselőknek.

Az Apollo-program hivatalos elindítását csak részben motiválta a Hold meghódítása, a valódi ok természetesen a szovjetekkel folytatott űrverseny végső megnyerése volt. A Kennedy-kormányzat pedig céljai eléréséért sem pénzt, sem paripát nem sajnált, és tervei megvalósításáért azonnal a húrok közé csapott.
Kennedy bejelentése hatalmas lökést adott az űrhajózás tudományos hátterének kutatásához, hiszen az amerikai szakembereknek ekkor még fogalma sem volt arról, hogy miként volna lehetséges a Holdig történő eljutás, nem különben a felszínre való leszállás.

John F. Kennedy a Kongresszus előtt 1961. május 25-én mondott beszéde közben, amikor bejelenti az Apollo-programot

Izgalmasok voltak azok a koncepciók, amelyek mentén a NASA tudósai hozzáláttak a tervek kidolgozásához. Alapvetően három fajta elképzelés született a küldetés kivitelezésével kapcsolatosan. A legegyszerűbbnek a közvetlen leszállás ötlete tűnt: egy óriási hordozórakéta segítségével el kell jutni a Holdig, le kell szállni, talajmintákat gyűjteni, ismét felszállni és hazanavigálni. Ám az egyszerűnek tűnő ötletet két megoldhatatlan probléma – a szállítórakéta irreálisan nagy tömege és a Holdról való felszállás kivitelezhetetlensége miatt – hamar el kellett vetni a fejlesztőknek.

Wernher von Braun német tudós, aki a hitleri Németország rakétaprogramjának volt a vezetője, egy sajátos alkunak köszönhetően került az Egyesült Államokba, ahol bekapcsolódott az amerikai rakétafejlesztésbe, és kidolgozta az EOR koncepciót (Randevú a Föld körül): ennek értelmében a holdmisszió eszközeit több kisebb rakétával kell feljuttatni az űrbe, ott összeszerelni, és így jutni el a Holdra. Bár az ötlet a tömegproblémát igen, a Holdról való felszállás kérdését nem tudta megoldani.

Wernher von Braun (középen) munkatársai körében

A harmadik, végül győztes koncepció a NASA-n kívülről érkezett: az egyik repülőgépgyár mérnöke kutatásai során talált rá Jurij Kondratyuk egyik 1914-es elméletére, amely a holdűrhajók részekre való bontását javasolta. Ezt az elméletet továbbfejlesztve született meg a LOR koncepció (Hold körüli pályán végrehajtott randevú), amelynek lényege, hogy a Hold körüli pályára állított anyaűrhajónak csak az egyik része, az úgynevezett holdkomp landolna az égitest felszínén, majd térne oda vissza. A NASA vezetői kezdetben kézzel-lábbal tiltakoztak a terv ellen annak megvalósíthatatlanságára hivatkozva, végül azonban sikerült meggyőzni őket. A NASA főhadiszállásán dolgozó kulcsfontosságú és döntési helyzetben lévő tisztviselők végül belátták, hogy a LOR az egyetlen út a küldetés sikeres véghezviteléhez.

A győztes koncepció birtokában az amerikai űrkutatás minden dimenziójában felgyorsultak a fejlesztések. Szükség volt egy megfelelő kapacitású hordozórakétára, egy olyan űrhajóra, amelyben a legénység képes megtenni oda-vissza a Hold–Föld távolságot, egy holdkompra, és megannyi egyéb infrastrukturális fejlesztésre, amelyek segítségével az Apollo-program elérheti végső célját.

Az 1966 februárjában kezdődő első hivatalos Apollo-tesztek kezdetben az AS-201, AS-202, AS-203 és AS-204 sorozatjelölést kapták, ez utóbbi katasztrófája miatt a legénység özvegyeinek a kérésére keresztelték át utólag az AS-204-t Apollo–1-re, így az AS-201-t Apollo–2-re, az AS-202-t pedig Apollo–3-ra. (Az AS-203 hordozórakétája nem Apollo-űrhajót hordozott, ezért nem kapott új sorozatnevet.)

A Little Joe II. egy Apollo űrhajó-makettel startra vár

Az Apollo-program első olyan küldetése, amely már embereket is vitt volna az űrbe, az Apollo–1 (AS-204) volt. A NASA személyzeti vezetője már a tesztek megkezdése előtt egy évvel kijelölte a három fős legénységet, akik ezalatt az űrhajó gyártását is felügyelték.

A negyvenegy éves Virgil „Gus” Grissom volt a legénység parancsnoka, aki meglehetően rutinosnak számított a levegőben: a koreai háború során több mint 100 bevetésen vett részt, és ő volt a második amerikai űrhajós, aki eljutott a világűrbe: 1961-ben, még a Mercury-program keretében az általa elkeresztelt Liberty Bell 7 fedélzetén mintegy negyedórát töltött az űrben. Akkori visszaérkezése kis híján tragédiába torkollott: az óceánba való megérkezés után űrhajójának belsejébe behatolt a víz, ő maga pedig majdnem megfulladt. 1965-ben már a Gemini–3 parancsnokaként három Föld körüli fordulatot megtéve és jelentős manővereket létrehozva fontos lépést tett a sikeres Holdra szálláshoz vezető úton.

Edward White parancsnokimodul-pilóta 1962 óta vett részt az űrhajóskiképzésekben, a Gemini–4 űrhajóval 1965-ben már egyszer járt a világűrben, nevéhez fűződik az első amerikai űrséta is. A legénység harmadik tagját, Donn Eisele-t, miután egy repülőgépen végzett gyakorlat során egyik karjára súlyosan megsérült, Roger Chaffee-re, korábbi haditengerészeti repülőtisztre cseréltek, akinek az Apollo–1-gyel valósult volna meg az első űrrepülése.

Az Apollo–1 személyzete egy korábbi, 1967. január 19-i teszt során

1967. január 27-én egy ártalmatlannak tűnő üzemanyagnélküli startszimulációs teszt során következett be az Apollo–1 tragédiája. A legénység három tagjának az volt a feladata, hogy megfigyeljék, miként működik az űrhajó az után, hogy leválasztják az indítóállomás energiaforrásairól és saját akkumulátoros forrásait kezdi el használni.

A teszt megkezdésére teljes szkafanderben érkező pilóták már az űrhajóba való beszállás közben érezték, hogy valami nem stimmel: Grissom a rendszer oxigénrendszeréből származó büdös, savanyú szagot észlelt, amit azonnal közölt is az irányítótoronnyal. A tesztet felügyelő szakemberek levegőmintát vettek, de semmilyen konkrét problémát nem találtak, így a korábban megszakított visszaszámlálást újrakezdték.

Ám a baljós jelek nem szűntek meg: az űrhajó és a néhány épülettel arrébb lévő irányító személyzet között folyamatosan akadozott a kommunikációs kapcsolat, a türelmét lassan elvesztő Grissom kapitány indolensen meg is jegyezte: „Jézusom! Hogy akarunk mi a Holdra jutni, ha már két-három épület között is gondot jelent a beszélgetés?”

Az Apollo–1 elfeketedett kabinja, amelyet a tűz során keletkezett korom szennyezett be

Mialatt a torony személyzete a probléma megoldásán dolgozott, a legénység, hogy valamivel elfoglalja magát, ismét végig haladt a start előtti ellenőrzőlistán. Ekkor váratlanul egy kiáltás hangzott fel a torony rádiójából: „Hé! Tűz van!” Néhány másodpercnyi zavaros és érthetetlen rádiójel után lehetett hallani az utolsó, kétségbeesett kiáltásokat: „Tűzzel küzdünk… Engedjetek ki… Meg fogunk égni…” Ez után végleg megszakadt minden kapcsolat az űrhajó legénységével.

Az indítóállomás személyzete azonnal hozzálátott a mentési kísérlethez, de a kialakult körülmények miatt ez valósággal lehetetlen volt. Mind a tűz intenzitása, mind a géptest robbanásszerű megrepedése, mind a sűrű, mérgező anyagokat tartalmazó füst mennyisége gyakorlatilag meggátolta a mentési munkálatokat. A tűz spontán csitulása után öt percig tartott a kabinajtó kinyitása, és mivel a szkafanderek műanyag részei teljesen elégtek és megroncsolódtak, a három holttest kiszabadítása további másfél órát vett igénybe.

Az Apollo–1 kabinja a baleset után

A tragédia okait feltáró vizsgálóbizottságnak nem sikerült megnevezni egy olyan konkrét kiváltó okot sem, amely közvetlenül előidézte volna a balesetet. Összefoglaló jelentésükben azt írták, hogy a balesetet öt, egymással kölcsönhatásban álló hiba, illetve probléma okozta: egy elektromos szikra, a kabinban légkör gyanánt használt tiszta oxigén, a kabinban található számos gyúlékony anyag, a befelé nyíló kabinajtó, amelyet a nagy nyomás miatt nem lehetett kinyitni, valamint a kisegítő személyzet helytelen vészhelyzeti felkészültsége. A három pilóta halálát a nagy mennyiségű szén-monoxid belélegzése miatti hirtelen szívleállás okozta, harmadfokú égési sérüléseik túlnyomó többsége a haláluk után keletkezett.

A hibák kijavítása után az Apollo–1 küldetését az Apollo–7 legénysége hajtotta végre 1968. októberében: az Apollo-program első emberes küldetésének keretében bebizonyították, hogy a NASA koncepciója helyénvaló, tehát lehetséges egy űrhajó és egy holdkomp együttes használata, így jelentős lépést tettek az egyre inkább közeledő Holdra szállás megvalósítása felé. A sors pikantériája, hogy az Apollo–1 legénységéből végül kimaradó Donn Eisele tagja volt az Apollo–7 legénységének.

Grissom, White és Chaffee katonai tiszteletadás melletti dísztemetést kapott, sírjaik ma nemzeti emlékhelynek számítanak. Az első sikeres Holdra szálláskor Neil Armstrong és Buzz Aldrin egykori bajtársaik emlékére az Apollo–1 legénységi jelvényét hagyta a Hold felszínén, az égitest túloldalán, az Apollo-síkságon pedig három krátert neveztek el a tragikus körülmények között életüket vesztett pilótákról. Emléküket emellett számos film, sorozat és zenei alkotás őrzi.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

13. Magyarország politikai intézményrendszere és választási rendszere
IV. Politikai berendezkedések a modern korban

• A rendszerváltoztatás belülről
• Kilincs a túloldalon
• Kormányzás ellenszélben