2021. tél: Mesélő naplók
ITT támogathatsz bennünket

Betegség, bűz és pocsék élelmiszer vezetett lázadáshoz az Apollo–7 kísérleti repülésén

2021. október 11. 10:24 Múlt-kor

Habár ma már tudjuk, hogy a Holdra jutásért folyó hidegháborús versenyt az Egyesült Államok nyerte, és a Szovjetunió később sem juttatott embert az égitestre, az 1969-es Apollo–11 misszió sikerét megelőzően azonban egyáltalán nem tűnt még biztosnak az amerikai vezetés. A NASA Hold-programja 1968-ban a szakadék szélén tántorgott, és a feszültség a tetőfokára hágott a próbák közben, amelyek a Holdra szállás esélyeit voltak hivatottak felmérni.

Apollo–7
Az Apollo–7 személyzete a felkészülés során. Balról jobbra: Donn Eisele, Walter Schirra és Walter Cunningham

Halálos tragédia árnyékában

1967 januárjában az Apollo–1 próbamisszió kilövési próbája katasztrofális véget ért: a tiszta oxigénnel töltött parancsnoki és kiszolgáló modul, amelyben a háromfős személyzet tartózkodott, egy elektromos hiba okozta szikra által begyújtva pillanatok alatt kiégett még a kilövés előtt, és mindhárom űrhajós – Virgil Grissom, Edward White, és Roger Chaffee – életét vesztette. A következő 20 hónapra felfüggesztették a próbamissziókat, és egy kongresszusi bizottság vizsgálta ki a tragédia okait.

A vizsgálatok lezárultát és a modul újratervezését követően három újabb űrhajós készült fel a föld körüli pályára a Holdra jutáshoz készített járművel és felszereléssel: Walter Schirra, Donn Eisele és Walter Cunningham – azaz a tragikus kimenetelű Apollo–1 tartalékszemélyzete. Ez volt az első alkalom, hogy egyszerre három űrhajós vett részt egy küldetésen, és a 11 napos Föld körüli pályán keringést élő adásban is közvetítette a televízióban a NASA. Az Apollo–1 tragédiája után az űrhajósok korántsem bíztak felszerelésükben és járművükben, és az Apollo–7 próbamisszió amiatt is emlékezetes maradt, hogy a felgyülemlett feszültség majdnem lázadásba csapott át.

A kezdetektől elégedetlenek voltak

Az Apollo–7 leckéi 50 év elteltével is fontosak a világ űrügynökségei és a magántulajdonban lévő űrvállalkozások számára is, amelyek mind a Holdra való visszatérést, mind a Mars meghódítását tervezik. A személyzet és a földi irányítás hatékony együttműködése esetén szinte bármilyen felmerülő technikai kihívás megoldható, azonban az Apollo–7 megmutatta, hogy a viták a teljes küldetést veszélyeztethetik.

A feszültség jól kivehető volt a rádiós kommunikációban – nem csupán a veszélyes küldetésre induló férfiak játékos élcelődése volt. Vita keletkezett már akörül, hogy egyáltalán megtörténjen-e a kilövés, de a tévéközvetítés és az étel kapcsán is felmerültek panaszok. Az űrhajósokat különösen bosszantotta a WC-berendezés, amelynek lassú működése (30 percig is eltartott) meglehetős bűzt eredményezett a modulban. A parancsnoksággal a legtöbbet a 45 éves Schirra vitatkozott – a haditengerészet korábbi tesztpilótája tapasztalt űrhajós volt, aki már a Gemini-missziókon is részt vett, és már az Apollo–7 misszió előtt tudta, hogy távozni kíván a NASA-tól, így nem érdekelték viselkedése következményei.

Schirrát különösen megrázta az Apollo–1 tragédiája – Gus Grissom a barátja és szomszédja is volt. Az Apollo–7 küldetés során a személyzet biztonsága volt az elsődleges aggodalma, a NASA számára azonban az volt a fontos, hogy az űrhajósok a próbamisszió minden feladatát teljesítsék – ez volt a végső próba, amely azt volt hivatott bizonyítani, hogy az Apollo–1 hibáit maradéktalanul sikerült kijavítani. Schirra tesztpilótaként az egyedül végrehajtott küldetésekhez volt szokva, és különös felelősséget érezhetett egy háromfős művelet parancsnokaként.

A NASA történésze, Andrew Chaikin szerint Schirra „elvi kérdést csinált abból, hogy a személyzet a főnök” – a földi irányítás tagjai a személyzettel ellentétben nem kockáztatták életüket a misszió során. Chaikin szerint a parancsnok természete egyébként is harapós volt, ezt pedig tovább fokozták a körülmények.

Az irányítás az indítással kapcsolatban is hozott életbe vágó döntéseket. Egy végső biztonsági intézkedésként az új modul tervezői beépítettek egy funkciót, amelynek segítségével a személyzeti kabin leválhat a jármű többi részéről vészhelyzet esetén, az Apollo–1 tragédiájához hasonlót elkerülendő. Ennek felszálláskor való alkalmazása esetén nagy eséllyel a szárazföldön ért volna földet a kabin, az ülések azonban nem voltak az ehhez megfelelő lökéselnyelő berendezéssel ellátva, így akár életveszélyes sérüléseket is szenvedhettek volna az űrhajósok.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2021. tél: Mesélő naplók
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár