Nemcsak a Parlamentbe járt, de a nép között is gyakran megfordult Esterházy János

Esterházy János a nácik és a bolsevikok híveit is támadta. Aki a 20. századi Kelet-Közép-Európában egyik sorba sem állt be, jó eséllyel végezte valamelyik diktatórikus rezsim börtönében. Nem történt ez másképp a 123 évvel ezelőtt, 1901. március 14-én született Esterházy Jánossal sem.

A galántai Esterházy család több lázadó személyiséggel is gazdagította a magyar történelmet. Esterházy János nagyapja, gróf Esterházy István Pozsony főispánjaként a magyar szabadságharcban huszárkapitányként harcolt, amit az osztrák hatalom a kufsteini börtönnel „honorált”. Az édesapa, Esterházy János gróf a magyar főrendiházban ugyancsak ellenzéki magatartásáról volt ismer. Korai halála után János két lánytestvérével, Máriával és Lujzával nevelkedett.

Tanulmányait Budapesten végezte, a politikai pályára már fiatalon rálépett – ahogyan Molnár Imre Esterházy János életútja című, a Regio 1990/2. számában megjelent írásából kiderül –, és csatlakozott az Országos Keresztény Szocialista Párthoz, amelynek 1932-től elnöke lett. Ugyanekkor lett a Magyar Népszövetség elnöke is, részt vett a Népszövetség bécsi kongresszusán, ahol a kisebbségek jogai mellett szólalt fel.

A politika és a nyilvánosság minden fórumát és csatornáját felhasználta a csehszlovákiai magyarok érdekérvényesítése céljából. Beszédeinek állandó eleme lett az autonómia követelése, amely alatt a „kisebbségi kulturális, nyelvi és gazdasági jogok” teljes betartását értette, és ezt követelte a csehszlovák kormánytól is. Bármilyen kérdésben is szólalt fel, hivatkozási alapot a keresztény erkölcsök jelentettek számára.

Az 1935-ös parlamenti választásokon képviselői mandátumot szerzett. A felszólalásaira érkező közbevetésekre azonnal válaszolt, ha kellett, cseh, szlovák vagy német nyelven. A kisebbségi élet valamennyi területe megjelent követelései között. Nemcsak a parlamentben volt aktív, rengeteg magyarlakta településen megfordult, ami növelte népszerűségét és elismertségét.

Képviselői szerepét valós tartalommal töltötte meg, a népképviselet jóval többet jelentett számára, mint politikusi póz vagy érdekvezérelt magatartás. Ezt volt alkalma számos kritikus, később életveszélyes helyzetben is bizonyítani. 1938-ban, a Felvidék déli része, így Kassa visszacsatolásakor a város képviselőjeként Magyarország helyett Szlovákiát „választotta”, hogy az ott maradt 65-70 ezer magyart segítse.

A Szlovákiában maradó magyarok válságba kerültek, helyzetükön és közérzetükön a szlovák kormány intézkedései csak még tovább rontottak. A magyar párt tevékenységét is betiltották. Esterházy még ilyen körülmények között is tudott sikereket elérni: lapot indított, bankot, könyvesházat alapított Pozsonyban, létrehozta a Szlovákiai Magyar Házak hálózatát. Utóbbiak sokrétűségét jelzi, hogy a Pozsonyban, Nyitrán, Iglón és Eperjesen létrejött mintaházakban pártiroda, különféle kulturális célokra használható helyiségek, tornaterem, a szegények számára melegedő, kávéház és vendéglő, könyvkereskedés, üzlethelyiség kapott helyet.

Végig kitartott a trianoni békeszerződés békés revíziójának elve mellett, igyekezett a magyar pártot távol tartani a szélsőséges csoportoktól. Egyik 1940-es parlamenti felszólalásában – amit Török Bálint idéz a Magyar Szemle 2007/3-4. számában – azt mondta: „Nekünk magyaroknak és szlovákoknak azt kell keresnünk, ami közelebb hoz bennünket és nem azt, ami eltávolít.” Szállóigévé vált mondata mindent elárult nézeteiről: „A mi jelvényünk a kereszt és nem a horogkereszt.” A sarló-kalapácsról is hasonlóan vélekedett.

Következő emlékezetes kiállására 1942. május 12-én került sor, amikor a szlovák parlament Németország után elsőként elrendelte a zsidók deportálását. Esterházy volt az egyetlen a képviselők között, aki nem szavazta meg a törvényt: „Én ellenben, mint az itteni magyarság képviselője, leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellen, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.” Később sok zsidót segített, bújtatott maga is.

A német megszállás után Magyarországon tartózkodott. A szlovák kormány megfosztotta mentelmi jogától, de még így is felkereste Sztójay Dömét, és bírálta a zsidók elleni intézkedéseket. Szálasiék letartóztatták, de sikerült kiszabadulnia, 1944 végét bujkálásban vészelte át. 1945 tavaszán a szlovák rendőrség letartóztatta, és átadta a KGB-nek. Moszkvában mint „meggyőződéses fasisztát, a szovjet hatalom kibékíthetetlen ellenségét” ítélték el. 1947-ben a Pozsonyi Szlovák Nemzeti Bizottság pedig távollétében halálra ítélte. A Ljubljanka börtönből a Gulágra hurcolt Esterházy egy arhangelszki ólombányában végzetes tüdőbetegséget kapott.

Többek – így a nemzetközi sajtó és XII. Piusz pápa – közbenjárására sikerült kiadatását elérni. 1949-es hazatérése után a tiltakozások hatására halálos ítéletét életfogytiglanira változtatták, ezután börtönről börtönre hurcolták. Állítólag azért nem tartották sokáig egy helyen, mert attól tartottak, „káros” hatással lesz rabtársaira.

A morvaországi Mirovba került, ahol a fűtetlen cella az egyébként is legyengült szervezetre utolsó csapást mért. Esterházy János 1957. március 8-án halt meg. A csehszlovák hatóság még halála után is kegyetlen volt vele, hamvait ugyanis nem adták ki a családnak, hiába kérték. Lánya, Esterházy Alice a rendszerváltás után is hiába próbálkozott, végül 2007-ben valahogyan kiderült, hogy az eltűntnek hitt vagy mondott urna egy prágai temetőben van a politikai mártírok parcellájában.