Múzeumhálózata tette halhatatlanná Peter Ludwigot

99 éve, 1925. július 9-én született Peter Ludwig német gyáriparos, műgyűjtő, a világszerte tucatnyi (Budapesten 1991 óta) intézménnyel bíró Ludwig múzeumhálózat alapítója. Az életében felhalmozott gyűjtemény valószínűleg a valaha volt legnagyobb magángyűjtemény, amelyből saját múzeumai mellett számos más művészettörténeti intézetnek is eladott, illetve ajándékozott világszerte.

Hadifogság, művészet és csokoládébirodalom

A Koblenzben született későbbi mágnás édesapja cementgyáros volt, azonban a családi vállalkozást bátyja vette át. A koblenzi Auguszta Császárné Gimnáziumban (a mai Görres-Gymnasium) végzett tanulmányai után 1943-ban úgynevezett hadiérettségit tett – erre azoknak volt lehetősége, akiket a formális érettségi vizsga letétele előtt besoroztak.

Katonai szolgálata során amerikai fogságba esett, a háború végét követően 1946-ban a mainzi Johannes Gutenberg Egyetemre iratkozott be, ahol művészettörténetet, régészetet, történelmet és filozófiát is tanult. Doktori értekezését Picasso művészetéről írta, a művész emberképében kifejezett generációs életfelfogásról.

1951-ben vette feleségül Irene Monheimot, a gazdag Monheim-mágnáscsalád lányát, akin keresztül bekerült a családi vállalkozásba, a Trumpf, Lindt, Mauxion és más csokoládémárkákat birtokló Leonard Monheim társaságba.

Bár Irenével közös volt a művészetek iránti vonzalmuk, Ludwig praktikus képességekről is tanúbizonyságot tett: 1969-ben átvette a cég vezetését, és az 1970-es és 1980-as évek folyamán Németország egyik legsikeresebb vállalkozásává fejlesztette a Monheimot, amelyet végül át is nevezett Ludwig Schokoladenra.

Növekvő bevételével egyre inkább műgyűjtői szenvedélyének hódolt: az 1970-es években már átlagosan naponta vásárolt valamilyen alkotást. Óriási gyűjteménye nem csak festményeket tartalmazott: könyvritkaságok, porcelántárgyak és egyéb műkincsek is részei voltak, Ludwig és feleségének ízlése nem csupán széleskörű volt, de gyakran változott is.

Hírnevet első ízben azzal szerzett magának, hogy amerikai neodadaista és pop-art darabokat is elkezdett gyűjteni. Az aacheni otthonában és irodáiban kiállított darabok mellett sokat adott már ekkoriban kölcsönbe mind NSZK-beli, mind külföldi múzeumoknak, és szívesen vette át a különféle intézmények által hálából adományozott tiszteletbeli professzori és doktori címeket.

Mivel az ilyen címeket meglehetősen komolyan veszik a német társadalomban, a Ludwig-házaspár valósággal elvárta a „Herr und Frau Professor” megszólítást.

Miután számos ókori darabot adományozott a bázeli Antikenmuseumnak (amely ezzel felvette az Antikenmuseum und Sammlung Ludwig nevet), Peter Ludwig vált az egyetlen külföldi személlyé, akinek esetében a svájci hatóságok minden belépési és vámügyi procedúrától örökre eltekintettek.

Támogatók és ellenzők

A különc műgyűjtő már életében ellentmondásos figurának számított. Támogatói mind Picasso stílusa, mind a pop-art elfogadottá és értékessé tételét jelentős részben neki tulajdonítják, illetve kiemelik, hogy az elsők között tárta az NDK és más szocialista országok kortárs művészetét nyugati közönség elé.

Ellenzői mindezzel szemben a gátlástalan opportunistát látták benne, aki későbbi kölcsönök és támogatás ígéretével vette rá a múzeumokat, hogy kiállítsák gyűjteményének darabjait, ezzel is növelve értéküket, mesterségesen gyarapítva saját vagyonát, amelyet politikai haszonszerzésre fordított.

Ludwig legnagyobb botránya talán 1986-ban tört ki, amikor Arno Brekert, Hitler egykori kedvenc szobrászát kérte fel saját és felesége mellszobrának elkészítésére. A két szobrot aztán a kölni Ludwig Múzeum bejáratánál akarta kiállítani.

Ludwig a 20. század egyik legnagyobb szobrászaként vette védelmébe Brekert, és kijelentette, hogy nem minden, a nácik által támogatott művészet eredendően rossz. Az eset örökre megtépázta szakmai tekintélyét.

Habár Ludwig a legtöbbször (fizetetlen) szakértők tanácsaira hagyatkozott a műalkotások vásárlásakor, gyakran játszott szerepet személyes ízlése, illetve az aktuális divat is. Gyűjteményének számos tárgya bizonyult később nem különösebben értékesnek.

Peter Ludwig 1996. július 22-én hunyt el Aachenban hirtelen szívrohamban. A Rajna-vidék-Pfalz tartománybeli Sankt Aldegund falu templomában helyezték örök nyugalomra, mégpedig egy reneszánsz oltár alá, amelyet ő maga adományozott a templomnak „örökkölcsönbe”.

A magas, megnyerő modorú üzletember élvezte a szereplést, és tudta, hogy az általa létrehozott múzeumhálózat egyfajta halhatatlanságot biztosít majd neki.

Bizonyára sejthette azonban azt is, hogy egy olyan különös korszak képviselőjeként is számontartják majd, melyben a különc ízlésű, ám rendkívül tehetős műgyűjtőre több figyelem hárul, mint az alkotókra, akiknek műveit felvásárolja.