Magyarországon és Csehországban is a helyi szentekkel növelte népszerűségét a Luxemburgi-dinasztia

Középkori uralkodók és trónörökösök, apák és fiúk, olykor nagyszülők és unokák kapcsolatáról szólva – hiteles források hiányában – a történész gyakran kénytelen feltételezésekbe bocsátkozni. A fennmaradt írott források legtöbbje ugyanis nem foglalkozik az uralkodócsaládok belső személyes viszonyaival, így részben a kevés, mégis ezzel kapcsolatos anyagból, részben pedig az uralkodási gyakorlat hasonló vagy épp eltérő vonásaiból vonhat le következtetéseket az utókor. Roppant keveset tudunk arról, hogy milyen kapcsolat lehetett ténylegesen egy középkori uralkodó és a gyerekei között. A gyerekek kis korukban feltehetően a szüleiktől távol nevelkedtek, ritkán találkoztak a kormányzati ügyek, hadjáratok vagy bármilyen más időtöltés, így például vadászat miatt távol lévő uralkodóval. Különösen érdekes lehet az apa-fiú kapcsolat abban az esetben, amikor egy uralkodói család tagja a dinasztikus politika logikájából következően egy másik ország trónjára kerül, tehát amikor az ismerős kapcsolatrendszert elhagyva új környezetben kell elfogadtatnia magát.

Változások kora

A XIV. században több közép-európai országban is kihaltak az államalapító dinasztiák, így új családok előtt nyíltak meg a trónszerzés lehetőségei. Mindössze öt évvel az Árpád-ház 1301-es kihalása után megszakadt a csehországi Přemysl-dinasztia uralkodása is, mindkét országban új dinasztiák kerültek uralomra. Mindez természetesen nem ment vetélytársak nélkül.

Magyarországon épp a cseh III. Vencel, majd Wittelsbach Ottó jelentkezett trónkövetelőként, és több évig tartott, mire I. Károly végre biztosnak érezhette az uralkodói hatalmát. Csehországban III. Vencel gyermektelenül halt meg, így két lánytestvére, Anna és Erzsébet férjei léphettek fel trónigénnyel.

Anna Karintiai Henrikhez, míg Erzsébet Luxemburgi Jánoshoz ment férjhez. Kettejük közül végül a csehországi trónra lépése idején tizennégy éves János került ki győztesen, kihasználva azt az előnyt, hogy apja VII. Henrik császár, nagybátyja pedig Balduin trieri érsek volt, sikerült csehországi uralkodását megszilárdítania.

Távoli idegen

Az apai támogatás tehát már a Luxemburgi-dinasztia csehországi trónra kerülésénél is nélkülözhetetlen szerepet játszott. János ezzel egy olyan ország uralkodója lett, ahol nem sokkal a koronázása előtt járt először, helyi tapasztalatokra, ismeretekre nem támaszkodhatott, sőt, minden bizonnyal még az ország nyelvét sem beszélte.

Az őt Csehországhoz fűző egyik legerősebb szál a felesége, Erzsébet királyné volt, aki az államalapító cseh dinasztia, a Přemysl-család leszármazottja volt. A franciás neveltetésű, korábban hosszabban Párizsban élő János királyt a csehek a harminchat évig tartó uralkodása végéig se fogadták be, hanem idegennek, külföldinek tartották. Ő se szeretett hosszabban Csehországban időzni, többször is évekre elhagyta az országát, Luxemburg grófságában, Franciaországban, illetve Nyugat-Európa más országaiban töltötte az idejét.

Ezen körülmények ismeretében különösen érdekes, hogy mi lett János 1316-ban született elsőszülött fiának a szerepe a Csehországhoz való kötődés szempontjából. Luxemburgi János és Přemysl Erzsébet fiát születése után Vencelnek keresztelték. A Vencel névnek Csehországban igen erős a történeti vonatkozása, hiszen elsődlegesen a Přemysl-dinasztia X. században élő és vértanúságot szenvedő tagjára, Szent Vencelre emlékeztetett, ugyanakkor a gyerek apai nagyapjára, a közel három évtizedig uralkodó II. Vencel cseh királyra is.

Az ifjú trónörökös gyerekkoráról és fiatal éveiről viszonylag sokat tud az utókor, hiszen már a trónra lépése után megírta az élete első három évtizedének eseményeit összefoglaló önéletrajzát. A trónörökös, később felvett neve szerint Károly, mindössze élete első hét évét töltötte Csehországban, majd apai nagynénjéhez, IV. Szép Károly francia király feleségéhez küldték Franciaországba, és így a neveltetése a francia királyi udvarban folytatódott.

Az önéletrajzból kiderül az is, hogy milyen fontos hatások érték ott. Franciaországban találkozott első feleségével, ott ismerte meg a francia udvar életét, és lett atyai barátja a későbbi VI. Kelemen pápa. Ott is bérmálták meg, és ennek során szokatlan módon új nevet is kapott. A cseh trónörökös, akit Vencelnek kereszteltek, bérmálása után a Károly nevet viselte, ezen a néven lett cseh király, majd nagyapja nyomdokain haladva német-római császár is.

Vak király a csatában

Károly a franciaországi neveltetése után, tizennégy éves korában találkozott ismét az apjával, és kapcsolódott be apja szándékait követve a dinasztikus politikai küzdelmekbe. Csehországba 1333-ban, tehát tizenhét évesen tért vissza először, édesanyja akkor már nem élt, ő pedig szinte idegenként érkezett meg Prágába. A cseh nyelvet teljesen elfelejtette, azt újra meg kellett tanulnia.

A következő tizenhárom évben Károly trónörökösként állt apja mellett. Az apa-fiú kapcsolat nyilvánvalóan nem nélkülözte alkalmanként a feszültségeket sem. János királyt, fia önéletrajza szerint, a tanácsadói így riogatták: „Urunk, vigyázz! Fiadnak sok vára van az országban, és számos híve az embereid között. Ha tehát még tovább nő a hatalma, elűzhet téged, amikor csak akar. Ugyanis ő a királyság örököse, és a cseh királyok nemzetségéből származik, a csehek nagyon szeretik. Te viszont jövevény vagy.”

A Károllyal ellenséges tanácsadókra hallgatva az apa megfosztotta fiát a váraitól és a trónörökösként neki járó jogoktól, mindössze a morva őrgrófi címet hagyva meg neki. János király 1346-ban a franciák oldalán részt vett a százéves háború egyik legnagyobb csatájában, a crécyi ütközetben annak ellenére, hogy ekkorra már elvesztette a látását.

Froissart leírása szerint ragaszkodott hozzá, hogy az angolok ellen ő is megsuhogtathassa a kardját, ezért kantárszáránál fogva összekötötték a lovát a mellette harcoló lovagokéval. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy Luxemburgi János ott esett el a csatamezőn. Csehország trónját fia ekkor örökölte meg.

Trónra lépésekor Károly 30 éves volt, addigi élete közel felét külföldön töltötte. Hogyan lehet, hogy a cseh történeti emlékezet az egyik, ha nem a legnagyobb középkori cseh uralkodóként tartja őt számon? Hogyan tudta elfogadtatni magát, milyen eszközei voltak az uralkodói legitimáció megteremtésére? Ezek természetesen nagyon összetett kérdések, amelyeknek az utókor csak egy-egy részletét tudja felderíteni.

Ám mindennek nélkülözhetetlen eleme volt a cseh nemzeti szentek tiszteletének az erősítése. A legfontosabb szerepe Szent Vencelnek volt, akinek a nevét Károly élete első hét évében viselte. Károly erre a névre kereszteltette két fiát is, és nagyvonalú építkezései során is igyekezett Szent Vencel kultuszát erősíteni.

A prágai várban lévő Szent Vitus-székesegyházban külön kápolnát emeltetett Vencel tiszteletére, amely mind gazdagsága, mind művészeti kivitelezése szempontjából párját ritkította. Koronázására Károly rendelte meg az úgynevezett Szent Vencel-koronát, amelyet a szertartások kivételével állandóan Szent Vencel fejereklyéjére helyezve tartottak, ezzel biztosítva a szent és a korona közötti közvetlen kapcsolatot.

Károly nemcsak Csehország királya volt, hanem megszerezte a német trónt is. 1355-től, német-római császárrá koronázásától kezdődően nemcsak szülőhazájában, hanem a császári hatalom szempontjából kulcsfontosságú más helyeken is igyekezett előmozdítani a Szent Vencel-kultuszt, többek között a római Szent Péter-bazilikában, az aacheni dómban, illetve a nürnbergi Frauenkirchében. Vencel mellett a cseh nemzeti szentek közül még a X–XI. században élt Szent Ludmilla, Szent Adalbert és Szent Prokop tisztelete került előtérbe IV. Károly uralkodása alatt.

A magyar unoka

Továbblépve még egy generációval jól megfigyelhető, hogy az apai minták miként érvényesültek a Károlyt követő nemzedékben. Károlynak a felnőttkort megélt idősebb fia, Vencel örökölte a cseh királyi koronát és a német uralkodói méltóságot. A fiatalabb fia, Zsigmond 1368-ban született, így mindössze tízéves volt apja halálakor.

A gyerek a kor szokásainak köszönhetően és IV. Károly ambiciózus politikájának következtében nem túl sok időt töltött szülei körében. A Luxemburgi-család uralkodási szokásait minden bizonnyal nem is apjától tanulta meg, neveltetése részben János prágai érsek, részben pedig idősebb féltestvére, Vencel kezében volt.

Zsigmond tizenhét évesen lett a magyar trón várományosa, hiszen feleségül vette Máriát, a fiúutód nélkül meghalt I. Lajos magyar király lányát, aki a magyar trónt örökölte. Zsigmond – akinek ily módon 1387-ben sikerült is megszereznie a magyar trónt – Magyarországon sok szempontból azt a módszert követte, amelyet apja fél évszázaddal korábban sikerrel alkalmazott Csehországban.

Uralkodásuk kezdeti szakaszában kétségtelen párhuzamok figyelhetők meg. Mindketten olyan ország uralkodói lettek, ahol a dinasztiájuk nem tekinthetett vissza hosszabb történeti előzményekre. Mindkettőjüknek olyan országban kellett megszilárdítaniuk a hatalmukat, ahol sok támogatóra nem számíthattak. Zsigmond, apjához hasonlóan, a nemzeti szentek kultuszának ápolásában találta meg azt az eszközt, amely szorosabban új hazájához kapcsolhatta őt

Zsigmond Magyarországon Szent László királynak az Anjou-királyok alatt már meggyökeresedett tiszteletét támogatta, s emelte azt magasabb szintre. Zsigmond számos adományt tett Szent László temetkezési helye, a váradi székesegyház javára, ő maga is itt temette el első feleségét, az 1395-ben lovasbalesetben elhunyt Anjou Máriát.

Szent Lászlónak egy tűzvészben megsemmisült fejereklyetartója helyett újat készíttetett, a máig meglévő, jelenleg Győrben őrzött Szent László-hermát. A Zsigmond-kori Szent László-kultusznak a leglátványosabb bizonyítéka a Kolozsvári Márton és György által készített, és 1390-ben Váradon felállított monumentális lovas szobor volt. (A szobor 1660-ban, a város török kézre jutása után megsemmisült.)

Szent László magyarországi tiszteletének már Zsigmond uralkodása előtt is erős hagyományai voltak, hasonlóan ahhoz, ahogyan Csehországban Szent Vencel és más nemzeti szentek kultusza is folyamatosan jelen volt Luxemburgi IV. Károly előtt is. Nem lehet a véletlennek tulajdonítani, hogy mindkét országban a dinasztikus származás legitimációját nélkülözni kényszerülő uralkodók fordultak az erős helyi gyökerekkel rendelkező szentek kultuszához.

Nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy a gyerekéveit apja udvarában töltő Zsigmond ott tanulta volna meg mindezt, de kétségtelenül erős párhuzamok figyelhetők meg a Luxemburgi-házból származó két uralkodó Csehországban, illetve Magyarországon alkalmazott eszközei között. A nemzeti szentek kultuszának ápolása, és ennek révén az uralkodói státusz megerősítése olyan módszer volt, amelyet mindketten – apa és fia – sikeresen gyakoroltak, ez tehát a Luxemburgiak különböző generációi által hatékonyan alkalmazott eszköznek tekinthető.