Milyen képet kaphatunk a középkori női divatról Angliai Eleonóra segítségével?

Hogyan volt illendő öltözködnie annak, aki a középkorban nő létére birtokokat felügyelt, ráadásul a király húga volt? Angliai Eleonóra hercegnő, a lázadó Simon de Montfort későbbi feleségének ruhatárába beletekintve tisztább képet kapunk a 13. századi öltözet divatjáról és reprezentatív szerepéről egyaránt.

Összetett ruházat

A középkori emberek igencsak rétegesen öltözködtek. Az alsóneművel és a szabadban viselt ruházattal együtt egy átlagos napi öltözet könnyen magában foglalhatott legalább hat különböző ruhadarabot. Egy átlagos összeállítás három fő elemből állt: a tunikából, a köpenyből és a palástból.

A tunika, amely tulajdonképpen egy hosszú, egyszerű ing volt, mind a férfiak, mind a nők alapvető felsőruhája volt. A női tunika azonban hosszabb volt, mint a férfiaké, és ujjai is szűkebbek voltak. A tunikák ujjainak alsó részét gyakran varrás helyett gombok fogták össze, ez a 13. századtól jött divatba.

A tunika nyakát melltűvel fogták össze, ennek anyaga és minősége tükrözte tulajdonosa vagyoni helyzetét, illetve társadalmi státusát. A ruhadarabot derékban egy vékony övvel is rögzítették. Mivel nem voltak zsebeik, a hölgyek gyakran erre az övre erősítették kulcsaikat, tarisznyájukat és más személyes tárgyaikat. A középkorban mind a melltűk, mind a tunikához való vékony övek népszerű ajándéknak számítottak a társadalom felsőbb köreiben: III. Henrik angol király például több övet adott és kapott, mint amennyit egyetlen ember életében viselhetne.

A tunika fölé a nők és a férfiak egyaránt köpenyt vettek magukra, amely rövidebb és lazább volt a tunikánál, fő rendeltetése a viselő melegen tartása volt. A köpenyek gyakran voltak prémmel béleltek, és létezett ujjas és ujjatlan változatuk is. E fölé aztán a nemesek gyakran palástot is öltöttek, amely szintén lehetett szőrmével bélelt, és egy újabb melltűvel, avagy díszes lánccal fogták össze. A bevett szokás szerint a nők a nyaknál, míg a férfiak a jobb válluknál fogták össze palástjukat.

Az alsóneműt illetően nem létezett sok változatosság. A nők egy egyszerű len inget viseltek ruhájuk alatt, míg a férfiak térdnadrágot. Mindkét nem körében általános volt a harisnya viselete: a férfiak térdnadrágjuk vége felett rögzítették őket, míg a nők térd alatt kötötték fel egy térdszalag segítségével sajátjukat.

A fejdíszek tekintetében a nők életkora, illetve életstádiuma volt a meghatározó: az idősebb nők fejfátylat hordtak, amely teljesen eltakarta hajukat és nyakukat, ezt házon kívül és belül is egyaránt viselték. A fiatalabb, de férjezett nők szintén eltakarták hajukat, egyedül a hajadonok viselték szabadon és fedetlenül.

A királyi család tagjai, illetve a nemesek gyakran olyan hosszú palástot viseltek, amely cipőjüket is eltakarta. E cipők általában alacsony bőrcsizmák voltak, ha a szabadban volt dolguk, illetve puhább, papucsszerű cipők a bent tartózkodáshoz. Egy nemesasszony, aki biztosan viselte mindeme ruhaneműt, Angliai Eleonóra hercegnő, Leicester későbbi grófnéja (1215–1275) volt. Egy nemesasszony számára az öltözködés többet jelentett, mint az időjárásnak megfelelő ruhaneműk kiválasztása: a ruházattal egyúttal a vagyonát és a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyét is kifejezte az ember, és a nők számára különösen elengedhetetlen volt a háziasszonyi reprezentációhoz, ha vendégeket fogadtak.

Eleonóra hercegnő élete

A meglehetősen rossz emlékű Földnélküli János király legifjabb lányaként, a későbbi III. Henrik király húgaként, majd Leicester grófnéjaként Eleonóra élete rengeteg értékes információval szolgál arról, milyen lehetett magas státuszú nőként élni a 13. századi Angliában. Első ízben kilenc évesen adták férjhez egy II. Marshal Vilmos nevű nemeshez, aki azonban 1231-ben meghalt. Az ekkor 16 éves, gyermektelen Eleonóra megragadta az alkalmat, és szüzességi fogadalmat tett: felesküdött, hogy hátralevő életét Istennek, illetve megboldogult férje hagyatéka gondozásának szenteli.

23 évesen azonban megismerkedett Simon de Montforttal, Leicester grófjával, és 1238 januárjában összeházasodtak – szüzességi fogadalma tehát nem bizonyult örök érvényűnek. Napjait ezt követően vendégek fogadásával és szórakoztatásával, valamint különböző birtokainak felügyeletével töltötte.

Háziasszonyi teendői egyre inkább politikai színezetet kaptak, mivel férje a második báróháború néven ismert lázadás (1264–1267) során az uralkodó, azaz Eleonóra bátyja ellen vezette seregeit. Miután mind férje, mind fia elestek az 1265-ös eveshami csatában, Eleonóra ostrom alatt találta magát Dover várában. Végül egy merész szökéssel Franciaországba távozott 1265 végén, ahol száműzetésben élte le hátralevő éveit.

Mindennapi életének részleteiről leginkább azért tudunk ilyen sokat, mert két, általa birtokolt vár – Odiham és Dover – napi adminisztrációs adatai részben fennmaradtak. A szóban forgó adatok az 1265 februárjától augusztusáig terjedő időszakot foglalják magukban, és keletkezésüket követően egyetlen, közel hét méter hosszú tekerccsé lettek összefogva. A dokumentumot ma a British Library őrzi.

A feljegyzések rögzítik a két vár különböző kiadásait: miféle élelmiszereket vettek és mikor, ki érkezett látogatóba és mennyi ideig maradt, milyen ruha- és textilrendelések voltak, mennyi volt a szolgák és hírnökök bére, de azt is, hány ló volt az istállókban, hány jótékony adomány került a szegényekhez, illetve, hogy a vendégek milyen ajándékot kaptak.

Bátyjához, III. Henrik királyhoz hasonlóan Eleonóra is reprezentációs céllal, vagyona és bőkezűsége demonstrálására osztogatta ajándékait. A vendégek ritkán hagyták el a de Montfort-birtokok valamelyikét úgy, hogy ne kaptak volna valamilyen búcsúajándékot, legtöbbször egy adag bort vagy jó minőségű húst.

Hatalmát, státusát azonban Eleonóra mégsem elsősorban ajándékaival adta vendégei tudtára: ezt a feladatot az általa, illetve háza népe által vásárolt és viselt ruhák látták el.

Eleonóra ruhái

A 13. századi Európában a gyapjú volt a ruhakészítés fő alapanyaga, minősége pedig rendkívül széles skálán mozgott. Az Eleonóra által vásárolt fajták közt megtalálhatók mind a rozsdabarna, mind a fehér változatai a legelterjedtebb, durva háziszőtteseknek, amelyek költséghatékony megoldást jelentettek a mindennapi szabadtéri ruházatra, illetve a háztartási munkához viselt ruhákra. A spektrum másik végén megtalálható a listákban a „skarlátnak” nevezett vörös, illetve a „pers” néven ismert kék színezetű gyapjú, amelyek a legfinomabb elkészítésű változatok voltak.

Eleonóra igen sok lent is vásárolt, szintén különböző minőségekben. A len lehetett angol gyártású, vagy külföldről importált is, azonban ez nem adott egyértelmű jelzést a minőségét illetően. A nemesi háztartások rendszerint nagy mennyiségben vásároltak fel olcsó lent, és ebből készítettek szalvétákat, konyharongyokat, törölközőket, lepedőket és ágyneműhuzatokat. A legfinomabb len a „sindon” néven ismert variáns volt, bár egyes források arra utalnak, ez az anyag valójában nem is len, hanem selyem volt.

Amíg szüzességi fogadalma szerint élt, Eleonóra kizárólag a legolcsóbb, legdurvább, rozsdabarna gyapjúból készült ruhákat viselt. Ez főként a parasztok, szolgák és más közrendű kétkezi munkások viseletének számított, így Eleonóra esetében a gyász mellett a világi hívságoktól való elzárkózását is jelképezte. Ehhez az öltözködéshez 1265-ös, második megözvegyülése után is visszatért, azonban amíg Simon de Montfort felesége volt, ruházatával igyekezett minél jobban hangsúlyozni státusát és gazdagságát.

A háztartási feljegyzésekben megtalálható például egy adag Itáliából importált, „vérvörös” skarlát, amelyet 8 fontért, 6 shillingért és 8 pennyért vásárolt. A különféle vörös textilszínezékek, különösen a karmazsintetű nevű rovarból készült karmazsin előállítása rendkívül költséges volt, így az ezekkel színezett ruhák a legdrágábbak közé tartoztak.

1265 húsvétján Eleonóra egy fekete len csuklyát vásárolt magának, valamint egy evet bundát lányának. A különféle bundáknak nagy jelentősége volt a középkorban státuszszimbólumként, a ruháin alkalmazott prémszegély alapján azonnal azonosítható volt az illető helye a hierarchiában.

A kizárólag uralkodók és rokonaik által viselhető prém a hermelin volt, amely az azonos nevű menyétféle bundájából készült. A második legértékesebbnek a szürke mókus bundájából készült evet volt, amelyet szintén csak a legtehetősebbek engedhettek meg maguknak – így Eleonóra és lánya a király közeli rokonaiként. A közrendű emberek leggyakrabban birkabőrt alkalmaztak hasonló célra, illetve – ha tehették – szarvasbőrt.

1265. július végén Eleonóra magának és lányának egy tucat pár, ismeretlen anyagú kesztyűt rendelt, 12 pennyért (azaz egy egész shillingért). Ami bizonyos, hogy a birtokában volt egy ezeknél jóval drágább, finom borjúbőrből készült pár is, amely szintén magas státusát jelezte a külvilág felé.

A luxusruházat fontossága

Abban biztosak lehetünk, hogy Eleonóra kifogástalan öltözködésére sokan felfigyelhettek. Adam Marsh ferences szerzetes, férje lelki tanácsadója például egy levelet is írt neki, amelyben arra kérte, engedelmeskedjen jobban urának, és öltözködjön visszafogottabban. Péter apostolt idézve a következőket írta:

„Ugyanígy az asszonyok is legyenek engedelmesek férjüknek, hogy ha egyesek nem hisznek is az igének, az asszonyok magaviselete beszéd nélkül is megnyerje őket, mikor látják istenfélő, tiszta életeteket. Ne a külső hajdísz, az arany viselése vagy fényes ruha legyen az ékességük, hanem ami a szívben rejtőző, múlhatatlan ékszer: a szelíd és nyugodt természet. Ez értékes Isten szemében.”

Szent Timóteust idézve így folytatta:

„Ugyanígy az asszonyok is tisztességes öltözetben, szemérmesen és józanul ékesítsék magukat, nem bodorított hajjal, arannyal, gyönggyel és drága ruhával, hanem, amint az az istenfélelmet valló asszonyokhoz illik: jócselekedetekkel.”

Marsh láthatóan nem vette figyelembe Eleonóra azon kötelességét, hogy rangjához méltó háziasszonyként jelenjen meg mások előtt. Nem csupán arról van szó, hogy elfogadott dolog volt az extravagáns öltözködés, de annak, aki megtehette, egyenesen kötelező is a vendégek jelenlétében: az egyszerűbb ruha viselése azt jelezte volna a vendégek felé, hogy kevésbé számítanak megbecsültnek, avagy kevésbé látják őket szívesen a háznál, mint másokat.

Eleonóra minden bizonnyal fittyet hányt Marsh szavaira, és egészen férje haláláig rangjához méltón, vagyoni és társadalmi helyzetét hangsúlyozva öltözködött.