Mengisztu uralma idején a holttestek látványa hozzátartozott az utcaképhez

Az etióp iskolás gyerekeknek „apának” kellett szólítaniuk, ő viszont azt szerette a legjobban, amikor közvetlen munkatársai a Nagy Testvér névvel illetik. Brezsnyev legkedvesebb afrikai helytartójaként háborút indított az „ellenforradalmárok” likvidálása érdekében, ami azonban valójában egyet jelentett a saját hatalmára veszélyesnek tartott személyek félreállításával. Mengisztu Hailé Mariam vezetésével az Etiópiát a XIII. század óta irányító Salamon-dinasztia helyét egy szocialista katonai kormányzat vette át. Afrika legrégebbi monarchiájából a marxizmus-leninizmus bástyája lett.

Szocialista forradalom és felhizlalt harcosok

Az 1937-ban született, jó eszű, de nem túl szorgalmas diák hírében álló Mengisztu apja nyomdokaiba lépve került az etióp hadsereghez, miután elvégezte az ország egyik legrangosabb katonai akadémiáját. Nemsokára továbbképzésre küldték az Egyesült Államokba, ám onnan nem jó emlékekkel távozott.

Az ott tapasztalt faji diszkrimináció, amely az etióp felsőbb rétegek képviselőitől is gyakran hallott dehonesztáló megjegyzésekre emlékeztette az alacsonyabb sorból származó tisztet, meghatározta későbbi amerikaiellenességét.

Az utolsó császár, Hailé Szelasszié vezette Etiópiában az 1970-es évek elejére végképp megérett a helyzet a változó világ követelményeihez alkalmazkodni képtelen, a komoly belső reformok véghezvitelét elmulasztó uralkodó eltávolítására, akinek pozícióját az uralma alatt bekövetkező sokadik, ezúttal legalább 200 ezer ember életét követelő 1972–1974-es éhínség gyakorlatilag ellehetetlenítette.

1974 szeptemberében egy, a hadsereg fiatal, radikális változást követelő tisztjeiből álló csoport megdöntötte a császár uralmát, aki a következő évben el is hunyt. Az uralkodó megbuktatását követően egy több mint száz főből álló testület, az akkor még viszonylag ismeretlen Mengisztut is a soraiban tudó Fegyveres Erők, Rendőrség és Tartományi Hadsereg Koordinációs Bizottsága (ismertebb, etióp nevén: Derg) vette át a hatalmat, amely a szocializmus eszméi jegyében kezdte meg Etiópia modernizálását.

A testület tagjai azonban saját hatalmi ambícióival legalább annyira el voltak foglalva, mint az ország sorsával. A Derg mintegy két és fél éven át tartó véres belső harcaiból végül Mengisztu került ki győztesen, miután emberei 1977. február 3-án lelőtték a testület, egyben Etiópia élén álló Tafari Bentit, valamint több szövetségesét.

Mengisztu ugyanazon év november 13-án bejelentette, hogy „a forradalom által megkövetelt lépést hajtottak végre” helyettesével, Atnafu Abatével szemben (értsd: megölték), aki „Etiópia érdekeit a szocializmus érdekei fölé helyezte”. Bűneként rótta fel azt is, hogy – jelentsen ez bármit is – „ellenforradalmároknak nyújtott vigaszt”, ráadásul a forradalom „belső és külső ellenségeivel tartotta a kapcsolatot”.

Valójában persze a paranoia fertőzhette meg a Szovjetunióval egyre szorosabb kapcsolatba kerülő Mengisztu elméjét, amelyre esetében az ellene 1977-ben elkövetett kilenc merényletkísérlet adott alapot.

Mengisztu személyes védelmét egy négyezer fős, „felhizlalt harcosoknak” gúnyolt, javarészt írástudatlan férfiakból álló testőrgárda látta el, akiket észak-koreai szakértők képeztek ki.

Nem tűnik véletlennek, hogy Mengisztu a távol-keleti elvtársait kérte fel, ha figyelembe vesszük, milyen jó véleménnyel volt a keményvonalas kommunista diktatúra vezetőjéről: „Leginkább az észak-koreai vezért, Kim Ir Szent és a kubai Fidel Castrót csodálom és tisztelem. (…) Ami Észak-Koreát illeti, csodálatos ország, és szinte lehetetlen elképzelni, mennyi mindent értek el ilyen rövid idő alatt.”

„Halál az ellenforradalmárokra!”

Az ezredes Etiópia élén eltöltött első két éve különösen eseménydúsra sikeredett. 1977–1978. ugyanis nemcsak az etióp Ogaden tartományért Szomália ellen vívott, a Szovjetunió és Kuba jelentős segítségével megnyert háború, hanem a „vörös terror” miatt is nyomot hagyott az etióp kollektív emlékezetben.

Az etiópiai forradalom motorja két marxista szervezet, az Etióp Népi Forradalmi Párt (ENFP), valamint az Összetióp Szocialista Mozgalom (amhara mozaikszóval MEISON) volt. Az ENFP elvből elutasította a katonai kormányzást, ezért városi gerilla-hadviselésbe kezdett a Derg uralmának megdöntése érdekében.

A Derg az „imperialistának” és „ellenforradalminak” bélyegzett ENFP „fehér terrorjára” „vörös terrorral” válaszolt, amelynek során a kezdetben a Derg mellett álló MEISON-nal is leszámolt.

A tisztogatássorozat Mengisztu Addisz-Abebában mondott beszédével vette kezdetét, amelynek során a „Halál az ellenforradalmárokra!” felszólító mondat kíséretében három, vért jelképező folyadékot tartalmazó üvegcsét is a földhöz vágott, jelezve, mi vár a forradalom ellenségeire.

Az „ellenforradalmárokra” a városi lakosok polgárőrbizottságaként létrehozott, a helyi közigazgatás legalsó szintjét képviselő, úgynevezett kebelékhez köthető paramilitáris alakulatok, valamint egyéb milíciák vadásztak. Ez számtalan esetben azt jelentette, hogy az etiópokat fehér Peugeot 504-eseikkel rettegésben tartó verőlegények a jogtalan házkutatásokkal, törvénytelen letartóztatásokkal és gyilkosságokkal saját sérelmeikért vettek elégtételt.

A forradalom fő ellenségének a diákságot tekintették. Minden fiatal potenciális ENFP-szimpatizánsnak számított, így soraikból ezrek vesztették életüket. Egy gyermekvédelmi alapítvány vezetője már 1977 májusában arról számolt be, hogy a vörös terrornak mintegy ezer, többségében 11–13 év közötti gyermek esett áldozatául.

A holttestek látványa hozzátartozott az utcaképhez, akiket pedig nem hagytak a gyilkosság helyszínén, tömegsírokba temették. Azokat, akik szerették volna megkapni szeretteik holttestét, egyfajta váltságdíj megfizetésére kötelezték: az elhasznált golyók értékének megfelelő pénzösszeg fejében kaphatták csak meg a maradványokat.

A foglyul ejtetteket gyakran rettenetes megkínozták. Gyakori volt a rabok testrészeinek levágása, körmeik letépése. Számos nőt megerőszakoltak, volt, akinek levágták a melleit vagy a nemi szerveit szurkálták össze valamilyen éles tárggyal. A pribékek „kedvenc” módszere az volt, hogy a foglyokat fejjel lefelé lelógatták a plafonról, majd ostorral ütötték a hátukat és a talpukat.

Az „ellenforradalmárok” likvidálása rendkívül szervezett módon zajlott. A vörös terror káderei, hogy legyen nyoma az ellenforradalmárokkal szembeni fellépésüknek, minden egyes letartóztatásról, kínzásról és kivégzésről feljegyzést készítettek, hatalmas bizonyítékhalmazt hagyva maguk után. Mengisztu vörös terrorja halálos áldozatainak száma a szakértők becslése szerint meghaladja az 50 ezret, a kínzások és jogtalan letartóztatások pedig további tízezreket érinthettek.

Éhínség és kényszeráttelepítés

Miközben a Derg hatalomátvételének tizedik évfordulóján a rezsim több millió dollárt felemésztő rendezvénysorozattal ünnepeltette magát, az 1984–1985-ben Etiópia északi régióit sújtó, kivételes médiafigyelemmel (gondoljunk csak a Live Aid koncertre) kísért éhínségben mintegy 400-500 ezren haltak éhen.

Mengisztu Etiópia északi tartományainak, Tigré és Wollo lakosainak a termékenyebb déli területekre történő erőszakos áttelepítésével próbált meg úrrá lenni a helyzeten, kevés sikerrel. Amellett, hogy az áttelepített lakosság nem kapta meg a kellő segítséget a hatékony termelés kialakításához, és több száz kilométerre kerültek egykori otthonuktól, sokakat életmódváltásra is kényszerítettek.

A korábban elszórt tanyákon élő lakosokat falvakba terelték össze, az egykori városlakókból földművesek lettek, a vándorló életmódot folytató pásztorok pedig kénytelenek voltak letelepedni. A kényszeráttelepítés és falvasítás mögött a lakosság ellátási nehézségeinek enyhítése mellett a rezsim megdöntésében később kulcsszerepet játszó, etnikai alapon szerveződő felszabadítási mozgalmak egyikétől, a Tigréi Népi Felszabadító Fronttól való félelme, a harcosok népi bázisuktól való elszigetelése húzódott meg.

A fent tárgyalt intézkedések körülbelül egymillió embert érintettek, a középső és déli régiókban pedig további milliós tömegek „átcsoportosítása történt” meg. Ez a hatalmas szám még így is alatta maradt a Derg által kitűzött célnak, az akkori lakosság több mint felét kitevő 30 millió ember falvakba kényszerítésének és/vagy áttelepítésének.

A Derg emellett a függetlenségi mozgalmak akcióira is a nemzetközi emberi jogi egyezményekkel össze nem egyeztethető lépésekkel reagált, így a vörös terror alatt megkínzottakkal, kivégzettekkel és a hiányukat elszenvedő családtagjaikkal, valamint a kényszeráttelepítettekkel együtt sok millióra tehető a diktatúra áldozatainak száma.

Egy régi barátság felmelegítése

Mengisztut végül a belső ellenzék megerősödése, az évtizedekkel korábban Etiópiához csatolt Eritrea függetlenségéért harcoló fegyveres erőkkel szemben vívott háború elvesztése, valamint a végóráit élő Szovjetunióból érkező támogatás megszűnése késztette lemondásra. 1991 májusában sértetlenségének, valamint szabadon távozásának biztosításáért cserébe amerikai és olasz közvetítéssel átadta a hatalmat egy ideiglenes kormánynak.

Mengisztut Zimbabwe – a hatalomból nemrég eltávolított – diktátora, Robert Mugabe fogadta be, aki nem felejtette el a „vörös négusnak”, hogy az 1970-es években komoly segítséget nyújtott az akkor még Rhodesia néven ismert ország fehér vezetése elleni küzdelmében. Mengisztu, akit a zimbabwei fővárosba, Hararéba érve még a sírás kerülgetett, később egyes értesülések szerint még régi barátja tanácsadójának is felcsapott.

Bár Mengisztu kijelentette, „még egy legyet sem lenne képes megölni”, az ellene felhozott vádak pedig ellenségei kitalációi, 2007-ben távollétében életfogytiglani börtönbüntetésre, majd egy évvel később halálra ítélték Etiópiában.