Megjárta a háborút, elkapta a spanyolnáthát, és hűtlenségével is lebukott 1918-ban Franklin Roosevelt

„Olyan a memóriám, mint egy elefánté. Meg tudok bocsátani, de sosem felejtek” – írta Eleanor Roosevelt évekkel azután, hogy kiderült, férje, Franklin Delano Roosevelt megcsalta őt. 1918 fordulópontot jelentett a később négyszer amerikai elnökké választott férfi életében. Az első világháború utolsó évében a politikus haditengerészeti miniszterhelyettesként európai körúton járt, ahol amellett, hogy uralkodókkal, miniszterelnökökkel és katonai vezetőkkel találkozott, megtapasztalhatta, hogy milyen is közvetlen közelről egy pusztító fegyveres konfliktus. Roosevelt néhány hetes útja során agyondolgozta magát, de a kikapcsolódásra is szakított időt, népszerűsége pedig egyre növekedett, miután azonban hazatért az Egyesült Államokba, minden megváltozott. A politikust ledöntötte a lábáról a több tízmillió áldozatot követelő kór, a spanyolnátha, és miközben kétoldali tüdőgyulladással feküdt az ágyában, felesége megtalálta a szeretőjével váltott leveleit. Kapcsolatuk már soha nem lett a régi.

„Sohase legyél az Egyesült Államok elnöke”

A dúsgazdag családban született Franklin Delano Rooseveltet gyermek- és fiatalkorában többen is igyekeztek eltántorítani attól, hogy politikai pályára lépjen. Amikor az ötéves Franklin 1887-ben találkozott Grover Cleveland amerikai elnökkel, a politikus csak ennyit mondott a kisfiúnak: „Kisember, különös dolgot kívánok neked. Sohase legyél az Egyesült Államok elnöke.”

Később, amikor már egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a fiú politikusként képzeli el a jövőjét, édesanyja is felhívta rá a figyelmét, hogy jobb, ha távol tartja magát a politika zavaros világától.

A fiatalember azonban nem hallgatott az intelmekre: már néhány nappal 29. születésnapja előtt, 1911-ben New York állam törvényhozásának szenátora lett. Az ambiciózus Roosevelt karrierje villámgyorsan és rendkívül meredeken ívelt felfelé: már 1913-ban haditengerészeti miniszterhelyettessé nevezték ki.

A politikus közmegelégedésre végezte a feladatát, miután azonban 1917 áprilisában az Egyesült Államok is belépett az első világháborúba, a fiatal, tettre kész Rooseveltnek már nem igazán volt ínyére, hogy még mindig egy íróasztal mögött kell gubbasztania ahelyett, hogy a harctéren venné ki részét a háborús sikerekből.

Tudta, politikusi karrierje szempontjából is sokat profitálhatna, ha elmondhatná magáról, hogy nem csak haditengerészeti miniszterhelyettesként tevékenykedett a világégés alatt. Ezért – részben távoli rokona, egyben példaképe, az egykori amerikai elnök, Theodore „Teddy” Roosevelt ösztönzésére – levelet írt Woodrow Wilson elnöknek, amelyben kérte, hadd harcolhasson ő is az amerikai bajtársakkal Európában.

Az elnök azonban ilyesmiről hallani sem akart, és közölte Roosevelt felettesével, Josephus Daniels haditengerészeti miniszterrel, hogy adja át a fiatalembernek: a legtöbbet azzal tehet a háborús győzelemért, ha a posztján marad. Bár a fiatal politikus ezután még személyesen is ellátogatott Wilsonhoz, az elnök hajthatatlan maradt.

Bombák földjén

Roosevelt azonban 1918 nyarán végül elérte, hogy ha nem is sorozták be, de a korábbinál valamivel mozgalmasabb munkát kapott: az amerikai haditengerészeti bürokrácia munkájának vizsgálata, valamint a tengerészeti létesítmények ellenőrzése céljából Európába utazott. A politikus 1918. július 9-én a USS Dyer nevű hadihajó fedélzetén hagyta el Washingtont.

Az ekkor még teljesen egészséges Roosevelt (csak 1921 augusztusában bénult le a poliovírus következtében deréktól lefelé) maximálisan kihasználta az öreg kontinensen töltött heteket.

Bár asszisztense egy, a frontvonalat egyáltalán nem érintő programot állított össze, a politikus átvette az irányítást, és a veszélyzóna közvetlen közelébe utazott, ahol egy alkalommal valóban csak néhány méter választotta el attól, hogy ma az első világháború áldozatai között tartsuk számon: Verdunnél egy tiszt közbeavatkozására volt szükség ahhoz, hogy egy lövedék ne találja el Rooseveltet.

A politikus az amerikai tengerészgyalogosok első komoly megmérettetése, a júniusban lezajlott Belleau-erdei csata helyszínére is ellátogatott, egy alkalommal az amerikai katonák pedig még azt is megengedték neki, hogy elsüssön egy ágyút. Teljesült tehát a vágya, mivel így a háborús tapasztalat hiánya már nem állhatott politikusi ambícióinak útjába.

Roosevelt körútján emellett számos európai politikai és katonai vezetővel, gyakorlatilag az első világháborút lezáró versailles-i békekonferencia legfontosabb résztvevőivel is találkozott.

David Lloyd George brit miniszterelnökről feljegyezte naplójába, hogy pontosan ugyanúgy néz ki, mint a képeken, Georges Clemenceau francia elnököt „Franciaország legnagyobb civiljének” nevezte. Emellett Vittorio Orlando olasz kormányfőnél is látogatást tett, de Ferdinand Foch francia marsallal, valamint a brit haderő főparancsnokával, Sir Douglas Haiggel is találkozott.

Rooseveltet ezenkívül a belga király, valamint a brit uralkodó is fogadta. V. Györgyöt elsősorban az hozta lázba, hogy a politikus egy hadihajón érkezett az Egyesült Királyságba, egyben sajnálatát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a háború alatt nem szolgálhat a haditengerészetnél.

Dorbézolástól a lebukásig

Roosevelt európai körútja alatt gyakorlatilag egy percig sem pihent. Előfordult, hogy reggel hattól egészen éjfélig dolgozott. Elképesztő munkatempója már csak azért is hathatott különlegesnek a kortársak szemében, mivel a politikus az éjszakáit gyakorta kocsmák látogatásával töltötte.

Ehhez kiváló partnerre lelt barátjában, egyben segítőjében, a „rosszéletű” Livingston „Livy” Davisben, akit Roosevelt mindenféle fedőtevékenység ellenére valójában ivócimboraként vitt magával az útra.

Azt természetesen még az egészen elképesztő állóképességgel megáldott politikus sem bírta volna, ha az utazás minden napján lerészegednek, de Davis naplóbejegyzéseiből tudjuk, hogy az urak korántsem vetették meg az éjszakázást. Londonban egy alkalommal csak hajnali fél ötre, meglehetősen illuminált állapotban tértek vissza szállásukra, a skóciai hadihajók megtekintése után pedig jófajta skót whisky társaságában, dalolászva töltötték az éjszakát.

Az eszeveszett munkatempónak köszönhetően Rooseveltnek a túra vége felé azonban már közel 39 fokos láza volt. 1918 szeptemberében a világ akkori legnagyobb hajója, az SS Leviathan fedélzetén tért vissza hazájába.

A hajóorvos megállapította, hogy a politikusnak kétoldali tüdőgyulladása van, és az influenza tüneteit is felfedezni vélte. Ez már csak azért is aggasztó lehetett, mivel ekkoriban már szedte áldozatait a később csak spanyolnátha néven ismert, több tíz millió ember halálát okozó világméretű járvány, amely a legtöbb fertőző betegséggel ellentétben – erős immunrendszerük túlzott reakciója miatt – elsősorban a fiatal, életerős felnőtteket érintette.

Amint a hajó szeptember 19-én kikötött New Yorkban, Roosevelt felesége (aki egyébként távoli rokona volt), valamint édesanyja egy jó nevű orvos társaságában azonnal ott termett. A beteg férfit a család New York-i villájába szállították, ahol hamarosan fény derült Roosevelt végzetes hibájára.

Miközben ugyanis felesége kipakolta bőrtáskáját, a férfi borotválkozókészlete, valamint gyógyszerei és ruhái mellett egy bársonyszalaggal összekötött levélkupacot is talált: Franklin a bőröndjében felejtette szeretője, egy bizonyos Lucy Mercer szerelmes leveleit.

Amikor az elnök lánya szervezi a légyottokat

Az azelőtt ruhaboltban dolgozó 22 éves Lucy Mercer 1914-ben Eleanor Roosevelt társasági titkáraként került a Roosevelt család közelébe. Lucy visszaemlékezéséből tudjuk, nem egyszer képzelte saját magát a feleség helyébe, ami egy idő után már csak azért sem okozhatott számára túlzott nehézséget, mivel viszonyt kezdett a ház urával. A történészek szerint Lucy és Franklin kapcsolata 1916-ben kezdődött. A találkozásokat 1917-től kezdve nagyban megkönnyítette, hogy Lucy szeretője beosztottjaként kezdett dolgozni.

Amikor Eleanor azon a bizonyos őszi napon felbontotta az első levelet, úgy érezte, megnyílik alatta a föld. A férfinek ezután felajánlotta, hogy akár el is válhat tőle, de Franklin végül – nem függetlenül édesanyja figyelmeztetésétől, aki úgy gondolta, a válás véget vethetne fia politikai karrierjének – szakított szeretőjével, és Eleanorral maradt. A házaspár viszonya azonban ezután már sohasem volt a régi. Kapcsolatuk, ahogyan egyik fiuk, James jellemezte, innentől kezdve nem volt más, mint egy „fegyveres tűzszünet”.

Bár Lucy azzal nyugtatta magát, hogy jó katolikusként úgysem mehetett volna hozzá egy elvált férfihoz, valójában megviselte, hogy Roosevelt végül nem vált el feleségétől. A kapcsolat lezárása után Mercer az 56 éves, öt gyermeket nevelő özvegyemberhez, Winthrop Rutherfurdhoz ment feleségül. Miután azonban Rutherfurd 1944-ben meghalt, Franklin és Lucy kapcsolata újraéledt, de olyan intenzitással, hogy a férfi külön telefonvonalat építtetett ki Mercer házához.

A Fehér Ház magánlakosztályaiban és kocsik hátsó ülésein megejtett találkozók szervezője nem volt más, mint az egyetlen Roosevelt-lány, Anna, akire édesanyja meg is haragudott, amikor megtudta, hogy vállalta az apja és szeretője közötti közvetítői szerepkört. A kapcsolat ekkoriban persze már messze nem volt olyan heves és lángoló, mint egykoron.

A love story végül 1945. április 12-én, Roosevelt halálával ért véget, amely után Lucy így vallott érzéseiről: „A világ elveszítette az egyik legnagyobb embert, aki valaha élt – számomra a legnagyobbat.” Lucy végül csak három évvel élte túl szeretőjét.

A történet talán legmeglepőbb hozadéka, hogy Roosevelt számára a Mercer-románc pozitív hatású, imázsépítő tényezővé vált. Allida Black történészprofesszor szerint azért, mert a kapcsolatra csak Roosevelt halála után derült fény, ám addigra az elnök személyét már olyan mértékű tisztelet övezte a sikeresen megvívott második világháború miatt, amely minden, a jellemével vagy magánéletével kapcsolatos felvetést, kérdést és kétkedést eleve kizárt.