Már 813-ban tudtak a Julián-naptár hibájáról
Egy 813-ból fennmaradt középkori naptár arra utal, hogy a Karoling-kor tudósai már évszázadokkal a Gergely-naptár bevezetése előtt pontosan érzékelték a Julián-naptár és a napév közötti eltérést. A Firenzében őrzött kézirat háromnapos különbséget rögzít a hagyományos naptári dátumok és a napéjegyenlőségek, illetve napfordulók tényleges időpontja között, ami nagyrészt megfelel a modern csillagászati számításoknak.
- Egy 813-as középkori naptár szerint a Karoling-kor tudósai már pontosan érzékelték a Julián-naptár és a napév közötti eltérést.
- A firenzei kézirat háromnapos különbséget rögzít a hagyományos naptári dátumok és a napéjegyenlőségek, illetve napfordulók tényleges időpontjai között.
- A kézirat egy későbbi prümi naptárral mutatott hasonlóságai a csillagászati és naptárszámítási ismeretek Karoling Birodalmon belüli terjedéséről is árulkodhatnak.
A naptár a firenzei Biblioteca Medicea Laurenziana gyűjteményében található egyik szakramentáriumban maradt fenn, amelyet Francesco Vizza, az olasz Nemzeti Kutatási Tanács (CNR) emeritus kutatója vizsgált Giuseppe Giari, az Opera di Santa Maria del Fiore levéltárosának közreműködésével. A kéziratra már 1757-ben felfigyelt Leonardo Ximenes jezsuita csillagász, Vizza szerint azonban csillagászat- és időszámítás-történeti jelentőségét mindeddig nem ismerték fel igazán.
A Julius Caesar idején, Kr. e. 46-ban bevezetett Julián-naptár egy év átlagos hosszát 365,25 napban határozta meg, miközben a tropikus év valójában körülbelül 365 nap, 5 óra és 49 perc hosszúságú. Az évente felhalmozódó, nagyjából 11 perces eltérés mintegy 128 évenként egy teljes napot tett ki, ezért a napéjegyenlőségek és napfordulók időpontja az évszázadok során egyre korábbra tolódott a naptárban.
A 813-as naptár azért különösen fontos, mert egymás mellett tüntette fel az egyházi időszámítás hagyományos dátumait és a tényleges csillagászati jelenségekhez kapcsolódó időpontokat. A tavaszi napéjegyenlőség hagyományos dátumaként március 21. szerepel, miközben a Nap Kos jegyébe lépését, amelyet a korabeli számítások a napéjegyenlőséghez kötöttek, március 18-ra helyezték, és ugyanez a háromnapos eltérés figyelhető meg a többi napéjegyenlőség és napforduló esetében is.
A kutatók szerint mindez azt mutatja, hogy a naptár összeállítói nem egyszerűen felismerték a Julián-naptár pontatlanságát, hanem meglehetősen pontosan meg is határozták az addig felhalmozódott eltérés nagyságát. Ez azért módosíthatja a tudománytörténeti képet, mert a történészek jelentős része korábban úgy vélte, hogy a Julián-naptár és a napév közötti különbség mértékének teljes felismerése csak a 13. századtól vált általánossá, noha az eltérés létezését már a 8. századi Beda Venerabilis angol egyháztanító is észlelte.
A kérdésnek a középkori Európában vallási jelentősége is volt, mivel a húsvét időpontjának kiszámítása szorosan kapcsolódott a tavaszi napéjegyenlőséghez, amelyet a 325-ös niceai zsinat március 21-re helyezett. Ahogy azonban a Julián-naptár hibája évszázadról évszázadra halmozódott, a csillagászati napéjegyenlőség egyre távolabb került ettől a naptári időponttól, a 16. századra pedig az eltérés már megközelítette a tíz napot.
Ez is érdekelhet
A firenzei kézirat a Karoling Birodalom tudományos kapcsolatrendszeréről is árulkodhat, mivel jelentős hasonlóságokat mutat a nála mintegy három évtizeddel későbbi, 840 körülre datált prümi naptárral. Elképzelhető, hogy mindkettő egy közös forrásból, talán az Arno Borst történész által rekonstruált úgynevezett Reichskalenderből (vagyis birodalmi naptárból) származott, az egyezések ugyanakkor azt is jelezhetik, hogy a csillagászati és naptárszámítási ismeretek már ekkoriban szélesebb körben terjedtek a Karoling Birodalom tudományos központjai között.
A Julián-naptár évszázadokon átívelő hibáját végül az 1582-es Gergely-féle naptárreform korrigálta, amely tíz nap elhagyása mellett a szökőévek rendszerét is módosította az újabb jelentős eltérés megelőzésére. A 813-as kézirat jelentősége abban áll, hogy bizonyítékot szolgáltathat arra: a későbbi reform alapjául szolgáló problémát a középkori tudósok már csaknem nyolc évszázaddal korábban számszerűen és meglepően pontosan dokumentálták.
