Kilenc fegyver, amellyel az ókori Egyiptom világverő hatalommá vált

Az ókori Egyiptom hadereje az Újbirodalom korában (Kr. e. 1550 – Kr. e. 1070) a korszak egyik legjobbjává fejlődött, ezt az eredményt azonban másoktól kölcsönzött fegyverzettechnikával érte el. Korai történelme során Egyiptom harcosai egyszerű kőfejű buzogányokkal, fém hegy nélküli fa lándzsákkal, valamint bárdokkal és egyszerű íjakból kilőtt nyilakkal védték meg a Nílus-menti birodalmat a núbiai és líbiai törzsektől. Miután azonban a Középbirodalom korának végén a Közel-Keletről (feltehetőleg a mai Szíria területéről) származó, igen rejtélyes hükszoszok átvették a hatalmat Egyiptom felett (a legújabb kutatások szerint annyira nem katonai hódítással, mint békés betelepüléssel) Kr. e. 1650 körül, lényegesen fejlettebb fegyverzetet is hoztak magukkal, mint például a harci szekeret, illetve a laminált íjat.

A bronzhegyű lándzsa és a pajzs

A második átmeneti kor néven ismert, az idegen uralom megalázó valóságával telt időszak során az egyiptomiak alaposan áttanulmányozhatták a hódítók fegyverzetét. Amikor I. Jahmesz (ur. Kr. e. 1550 – Kr. e. 1525) felszabadította és újraegyesítette Egyiptomot, az Újbirodalom első fáraójává vált.

Ebben az új aranykorban Egyiptom nagyfokú fejlesztéseket hajtott végre haderejében, fejlettebb fegyverzete és hatékony bürokráciája segítségével pedig a birodalom kiszélesítette határait, és meggazdagodott a hódoltatott népek által fizetett adókból. Az alábbiakban kilenc fegyver következik, amelyek lehetővé tették, hogy Egyiptom felülkerekedjen ellenségein.

Az egyiptomi haderőnek – számos más ókori sereghez hasonlóan – a gerincét a lándzsával felszerelt gyalogság adta. A bal kezükben fából készült pajzsot (ikem), jobbjukban bronzhegyű lándzsát (dzsa) tartó egyiptomi gyalogság szoros alakzatokban közelítette meg az ellenséget.

A lándzsa hossza lehetővé tette, hogy a katonák pajzsuk relatív biztonsága mögül döfjenek az ellenség felé, a bronz hegy pedig elég kemény volt ahhoz, hogy átszúrja a legtöbb korabeli bőrpáncélt.

Ami azonban ennél is fontosabb, hogy olcsón gyártható és pótolható fegyverről van szó. „Egy olyan korban, amikor a fém oly drága volt, az embernek csak egy kis bronzra volt szüksége a hegyén” – mondta el Paul Elliott történész és hagyományőrző, a Hadviselés az Újbirodalom Egyiptomában című könyv szerzője. „Újoncok százait lehetett velük felfegyverezni, tökéletesek voltak a korabeli hadviseléshez.”

A hükszoszok megérkezése előtt az egyiptomi lándzsák megerősítetlen fahegyekkel bírtak, amelyek hajlamosak voltak a törésre harc közben. A Szíriából érkezők megmutatták nekik, hogyan öntsenek egyszerű bronz hegyeket, amelyek üreges talpát csupán rá kellett húzni a fa nyélre.

Az egyiptomi pajzsok szintén egyszerűek voltak – három deszkadarab természetes ragasztóval, illetve állatbőrökkel eggyé erősítve –, azonban nem lebecsülendő védelemmé alakultak, amikor a szoros, a későbbi görög falanxra emlékeztető alakzat szinkronban alkalmazta őket.

A gerely

Az egyiptomi harci gerely több volt, mint egyszerű hajítófegyver. A körülbelül egyméteres szálfegyver alkalmas volt egyszerű közelharci fegyvernek is, az Újbirodalom katonái a vállukon átvetett tegezben többet is maguknál hordtak.

Közelharcban döfhettek velük, távolabbról pedig a rohamozó gyalogság vagy harci szekerek ellen hajítva alkalmazták őket.

Elliott szerint a gerely nem számított olyan „egyszer használatos” fegyvernek, mint a nyílvesszők. A speciálisan kimunkált, rombusz keresztmetszetű heggyel és a hajítást megkönnyítő, kiegyensúlyozott nyéllel szerelt fegyvereket harc után igyekeztek összeszedni.

A csatabárd

Az egyiptomi csatabárd másodlagos fegyver volt, amelyet a harcos övébe dugva vagy vállára akasztva hordott. A közelharcban az ellenség pajzsának áthasítására használták, amellett, hogy természetesen egyetlen jól irányzott csapással végezhetett is az illetővel.

A régészeti anyag alapján megfigyelhető, hogy Egyiptom korai időszakában, amikor még ellenségeik többsége nem viselt páncélt, az egyiptomi bárdok pengéi íveltek voltak, hogy a védtelen húsban minél nagyobb és mélyebb vágást ejtsenek.

Az Újbirodalom korszakában azonban az egyiptomi seregek a hettiták és más fejlett civilizációk haderőivel álltak szemben, amelyek katonái keményített bőrből készült páncéllal védték magukat. Az egyiptomi bárdok pengéi egyre szűkebbek és egyenesebb élűek lettek, hogy maximalizálják a páncélon való átütés képességét.

A csatabárd emellett egyéb feladatok ellátására is alkalmas volt a hadjáratokon. A források szerint egy kánaáni város ostromakor III. Ramszesz katonái bárdjaikkal ástak be a város falai alatt, míg társaik ugyanezen eszközökkel kivágták a környéken lévő fákat.

A buzogány-bárd

A régészek egy egészen egyedi egyiptomi fegyver létezésére is találtak bizonyítékot: a bárd és a buzogány különös ötvözetére. A kőfejjel ellátott ütőfegyverek már Kr. e. 6000-től bizonyíthatóan jelen voltak Egyiptomban, az Újbirodalom idején azonban a súlyos, immár tömör fa fejből egy hajlított bronz penge is kiállt.

„Ez egy tisztán egyiptomi fegyver” – mondta el Elliott. „Lényegét tekintve egy bárd, amely mögött még több erő van.” A különleges fegyvert két kézzel használhatták körívesen lendítve, az ellenség kardjának eltörésére, illetve a legerősebb bronzpáncélokat is átzúzhatták vele.

A rövid kard

A kardok és tőrök egyáltalán nem voltak elterjedt fegyverek Egyiptomban azelőtt, hogy a hükszoszok megismertették az országgal a bronzöntés mesterfogásait. Csak ezt követően vált lehetségessé olyan kardpengéket készíteni, amelyek képesek voltak kiállni a csaták megpróbáltatásait.

Mivel a bronz nem számít a legkeményebb fémnek, a legtöbb kardot egyetlen darabként öntötték, a hegytől a markolatig, hogy csökkentsék a törés valószínűségét.

Az egyiptomi rövid kardoknak két gyakori típusa volt. Az egyik tőrszerű alakot öltött, és éles szögű, szúrásra szolgáló hegyben végződött, és a legközelebbi távolságokból alkalmazták csak. A másik hosszabb volt, pengéje egyenletes szélességű volt, és kerekebb, „vajazókés” hegyben végződött.

Ez a kardtípus a nagy, íves vágásokra volt optimális, biztonságosabb távolságból, és megfelelően erős volt ahhoz, hogy ne csorbuljon vagy törjön akkor, ha keményebb felületet, például pajzsot vagy csontot ért.

A hopes

Talán a legikonikusabb és legrettegettebb az Újbirodalom fegyverei közül a hopes (angol átírásban khopesh) nevű görbe pengéjű kard volt. Jellegzetes pengéje kérdőjelet formáz, melynek külső oldala volt megélezve, a későbbi szablyákhoz hasonlóan – nem pedig a belső, mint a sarlókon.

Az ókori egyiptomi nyelven a hopes szó az állatok mellső lábát jelenti, valószínűleg az egyenes és ívelt rész közti éles váltásról, amely a négylábúak térdére emlékeztethet.

E rendkívül félelmetes kinézetű, a különféle reliefeken gyakran ábrázolt fegyvert szintén a hükszoszoknak köszönhették az egyiptomiak, akik gyakran fáraóikat is ilyen eszközzel a kezükben ábrázolták. A gyermekkirály Tutanhamon mellé például két hopest is helyeztek sírjába.

Az ókori hadviselésben a hopes valószínűleg a bárdhoz vagy a rövid kardhoz hasonlóan másodlagos fegyverként szolgált, amellyel a végzetes csapást mérték az ellenségre közelharcban.

A különleges fegyver ezután hosszú utat járt be, és bizonyos formában ma is jelen van a világ csataterein: a görögök kópisz néven vették át a fegyver egy változatát, majd Nagy Sándor görög-makedón seregei ilyen fegyverekkel az oldalukon vonultak egészen az Indusig.

Ázsiában a kópisz a ma is elitkatonák hírében álló gurkha nép körében talált hódolókra, akik kialakították belőle a mind fegyverként, mind túlélőkésként ma már világszerte népszerű hagyományos késüket, a kukrit.

A laminált íj

A hükszoszok érkezése előtt Egyiptomban kizárólag az egyszerű, egyazon fadarabból hajlított íj volt ismert. A Közel-Keletről érkezők azonban magukkal hozták az ezeknél kisebb, ám erejük többszörösével rendelkező, nagyobb pontosságra képes laminált íjat, amely Ázsia-szerte évezredeken át népszerű fegyver maradt – többek közt a honfoglaló magyarok kezében is.

A több farétegből, valamint állati csontból és inakból készült, az egyszerű íjaknál lényegesen drágább fegyver többszörösen hajlított volt, ami tovább növelte erejét.

„A laminált íj vált az egyiptomiak szuperfegyverévé” – mondta el Elliott. „Nem csupán néhány íjásszal indultak csatába. Szakaszokba rendezték őket, egyenként 50 emberrel, akik rohamcsapatként mind egyszerre lőttek az ellenségre.”

Az egyiptomi laminált íjak mintegy másfél méter hosszúak voltak, és az esetek többségében nyírfából, kecskeszarvból, marhainakból, valamint szintén állati eredetű ragasztóból készültek.

A többrétegű felépítés a többszörösen hajlított kialakítással együtt lehetővé tette, hogy kifeszített állapotából lényegesen nagyobb erővel ugorjon össze, és (az ókori források szerint) 250-300 méterre is képes legyen nyílvesszőket eljuttatni.

A laminált íjak húrjai összesodort állati belsőségekből készültek, a bronzhegyű nyilakat pedig a Nílus mentén mindenhol elterjedt nádakból vágták, a pontosság érdekében három tollal ellátva vezérsíkként.

A kompozit íjak elkészítése olyan bonyolult és drága volt, hogy a hódító egyiptomi seregek gyakran arany helyett íjakat követeltek váltságként a legyőzöttektől. III. Ramszesz líbiai győzelmének idején például feljegyezték, hogy az általa a legyőzött ellenségre kivetett hadisarc részét képezte 603 laminált íj is.

A harci szekér

Mielőtt a legtöbb tenyésztett lófajta elég nagy méretű lett volna ahhoz, hogy rajtuk ülve harcoljanak a seregek, a harci szekér volt az ókor leggyorsabb és legfélelmetesebb hadigépe.

Egyiptommal szintén a hükszoszok ismertették meg a harci szekér könnyű, rendkívül mobil változatát, amelynek padlója rugalmas bőrből készült, a kerekek rezgésének elnyelésére. A meggazdagodott Újbirodalom volt azonban az a hatalom, amely nagy számban vetette be őket a harcmezőn.

Elliott elmondása szerint az egyiptomiak gyorsan mozgó „fegyverplatformként” kezelték a harci szekeret, amelynek személyzete egy hajtó és egy harcos volt.

„A harci szekerek körbeszáguldtak a csatamezőn, miközben a harcos kompozit íjából egymás után lőtte az ellenséget nyilaival, mint afféle ókori géppuskakezelő. A szekérről dupla tegzekben lógtak a nyilak és a gerelyek is, az egyiptomiak pedig több száz ilyen mobil géppuskafészket megengedhettek maguknak.

Az ókori csataleírások nagy szekéralakzatokról számolnak be, amelyekben száznál is több szekér rontott az ellenségre, vadul támadva szárnyait és hátsó állásait. Az egyiptomi harci szekér sebességével és manőverezőképességével csak fegyverzete ért fel, amely nem csupán a nyilakat és a gerelyeket, de a közelharchoz több hopest és csatabárdot is magában foglalt.

Pikkelypáncélzat

Az Újbirodalom korában az átlagos egyiptomi gyalogos katona nem viselt sok védőfelszerelést a csatában. A reliefek ábrázolásai és más régészeti nyomok alapján talán egyszerű, textilből készült, állati ragasztóanyagokkal szilárdabbá tett vérteket ölthettek magukra, azonban a messziről érkező nyilakon kívül ezek nem sok minden ellen védhették meg őket.

A legösszetettebb és legtöbb védelmet biztosító páncélt a harci szekerek személyzete kapta – a hajtó és a harcos egyaránt –, mivel kiemelt célpontot jelentettek az ellenség számára, különösen, ha annak íjászai szintén laminált íjakkal voltak felszerelve.

Az egyiptomi harci szekerek személyzete bronz pikkelyekből álló hosszú, kabátszerű páncélt viselt, a források szerint két lábra állt óriásgyíkoknak tűntek.

Minden egyes pikkely egy apró lyukon keresztül volt felfűzve a lenből vagy bőrből készült ruhadarabra. Egy ilyen páncélruha akár 600 ilyen pikkelyből is állhatott, amelyek különböző méretűek voltak.

A szekerek elé befogott lovak szintén kaptak páncélt, legalábbis a temetési tárgyak és különböző reliefábrázolások tanúsága szerint. Mind II. Ramszeszt, mind Tutanhamont hasonló bronzpikkelyes páncéllal szerelt lovak által húzott fogatokban ábrázolták.