Képeken a délvidéki megszállás kerékpáros honvédei

Elemér nagyapámtól húsz évvel ezelőtt kaptam meg a bátyja, Tósoky Károly második világháborús fotóalbumát. A fiatalabb testvér, mint zászlós, a keleti fronton haditudósítóként szolgált. Károly pedig – aki 1914-ben született és önkéntes éveinek letöltése után tiszti vizsgát tett – hadapród őrmesterként vehetett részt a felvidéki bevonulásban, Erdély 1940. évi visszacsatolásában, majd zászlósként 1941-ben a Délvidék visszafoglalásában. 1942. november 1-jével avatták tényleges állományú hadnaggyá, végigharcolta a világháborút. Károly sokat és örömmel fényképezett, fontos eseményeket és egyszerű hétköznapokat egyaránt megörökített. Ez magyarázhatja a különösebb kommentár nélküli fényképeit a délvidéki hadműveletekről. A fotóalbum a családi emlékek mellett fontos dokumentum is, hiszen a képek, bejegyzések tanúsága szerint Károly a Damjanich János 16. kerékpáros zászlóalj kötelékében már a hivatalos 1941. április 11-ei magyar hadüzenet és a hadműveletek előtt öt nappal, 1941. április 7-étől kezdődően bevetésen, majd két nappal később már háborús területen volt. 

Parancs a megszállásra

A Délvidék visszatérésének körülményei jól ismertek. 1940. december 12-én a Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság közötti örökbarátsági szerződés ügye nem várt fordulatot vett: hiába ígérte meg Pál régensherceg 1941 márciusában Hitlernek a háromhatalmi egyezményhez történő csatlakozást, és írta alá ezt az okmányt március 25-én a jugoszláv kormány két képviselője, a váratlan belgrádi március 27-ei népfelkelés elsöpörte a kormányt, Péter trónörökös vezetésével pedig elzárkóztak a csatlakozástól.

Hitler úgy érezte, ez a lépés nagy tervét, a Szovjetunió megtámadását veszélyezteti, ezért haladéktalanul: le akarta rohanni Jugoszláviát, amibe pedig más államokat, köztük Magyarországot is be akarta vonni. Sztójay Döme a német ultimátumról 1941. március 28-án tájékoztatta Horthy Miklós kormányzót és a minisztertanácsot, eszerint Hitler a fegyveres rendezésben a Magyar Királyi Honvédséggel is számolt, amiért cserébe a Bácskát és a Bánátot ígérte.

A magyar és a német katonai vezetés eközben már egyeztette is a konkrét teendőket, a politikai döntéshozataltól függetlenül. A magyar minisztertanács a repülőterek használatát és a német csapatok átvonulását engedte volna csak meg, a magyar honvédség intervenciójáról később akart csak dönteni (ha időközben összeomlik a Jugoszláv Királyság, már nem kötötte volna a magyar felet az örökbarátsági szerződés). Teleki Pál miniszterelnök magát felelősnek tartva a budavári Sándor-palotában 1941. április 3-án öngyilkos lett, Hitler Németországa három nappal később támadást indított Jugoszlávia ellen.

A jugoszláv repülők április 6-án és 7-én bombázták Szegedet és más magyar városokat is. A tengelyhatalmak 1941. április 10-én létrehozták a Független Horvát Államot, a magyar támadásnak tehát a Jugoszláv Királyság eltűntével, mint jogtechnikai megoldással, nem volt többé akadálya. A magyar hadműveletek a Délvidéken hivatalosan 1941. április 11-én kezdődtek meg.  „Április 10-én kikiáltották az önálló horvát államot […] Csak ezután adtam ki a parancsot csapatainknak a Bácska megszállására” – emlékezett vissza ezekre a napokra a volt kormányzó.

A magyar vezérkar a Belgrád felé haladó német csapatokat támogatására kénytelen volt a Duna-Tisza közén megindítani a támadást, amelyben a Gorondy–Novák Elemér vezette magyar 3. hadsereg és a Dálnoki Miklós Béla vezette Gyorshadtest vett részt, mindössze néhány nap alatt kellett elfoglalniuk a Délvidéket, a Duna–Dráva vonalig eljutva.

Károly és a Damjanich János 16. kerékpáros zászlóalj a Gyorshadtesthez tartozó és a dálnoki Veress Lajos vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló 2. kecskeméti lovasdandár kötelékében szintén útnak indult. (Károly és testvérei a kecskeméti gr. Tisza István Reálgimnázium tanulói voltak).

Nehéz terepen

Békeidőben összesen kilenc kerékpáros zászlóalj működött, ezek közül a Damjanich Jánosról elnevezett alakulat eredetileg Szegeden szerveződött, az említett kecskeméti 2. lovasdan¬dár részeként, 1939-ben. Váci állomásozása után vehetett részt a Felvidék visszatérésében, Erdély visszacsatolásában és a Délvidék megszállásában, zászlóaljparancsnoka 1941-ben vitéz Petrovay Károly alezredes volt.

A zászlóalj három kerékpáros századból, emellett gépkocsizókból, nehézpuskás és páncéltörő szakaszból, tüzérütegből, híradós, harckocsizó és árkász szakaszból állt. A kerékpáros századok létszáma 236, az egyes rajoké 13 fő volt, minden századhoz több golyószórós szakasz is tartozott. Károlynak, mint szakaszparancsnoknak egy helyettese volt, munkáját hírvivők és rádiósok is segítették.

Károly fotóalbuma pontosan rögzítette a casus bellit, a lebombázott Szegedet 1941. április 7-én. A támadás leginkább a szegedi vasutat sújtotta: a raktárból, szerelvényekből, a MÁV épületéből nem sok maradt. Az egyik képen egy lezuhant (kilőtt?) szerb repülőgépet is megörökített.

A zászlóalj ezután 1941. április 9-én (a hivatalos hadüzenet előtt) elindult a határ felé. Az első megálló a közelebbről nem ismert Schneider-tanya volt, itt a szakasz egy lelőtt szerb repülő két halottjára talált. Következett Kisszállás, még magyar területen (ez összesen mintegy 54 km megtételét jelentette).
A zászlóalj még aznap, Bácsalmás közelében kelt át a határon, a képek tanúsága szerint éjjel. A határon eligazítást is tartottak. A szerb nyelven, karaolaként feltüntetett őrházról két kép készült, amelyek az előtte–utána állapotot rögzítik: a másodikon a tető tüzérségi tűz okozta sérülései látszanak.

Több felvétel lakonikus „ilyen volt a terep” aláírással mutatja az embertelen körülményeket, a sáros, vizes földutakat, mély árkokkal szabdaltan. Ez a terep kerékpározásra biztosan alkalmatlan volt. Ugyanakkor Károly helyenként holtakat, elhullott lovat is megörökített. Érezhető a fényképész rezignáltsága. Mai szemmel kifejezetten abszurd, hogy felelős katonai vezetők szerint kerékpáros egységként ilyen háborús körülmények között kellett helytállniuk. Az úton sorban Bajmok (Бајмок) és Pacsér (Пачир) után Bácstopolya (Бачка Топола) következett, utóbbi mintegy 100 km-re van Kisszállástól.

A Magyar Királyi Honvédség 1941. áprilisi hadrendje szerint alapvető célkitűzés volt, hogy a 2. lovasdandár részeként a páncélzászlóalj késedelem nélkül érje el Szenttamást (Србобран), a Damjanich János 16. kerékpáros zászlóalj pedig Bácstopolyát. Erről szólt az 1941. április 12-én 19.00 órakor kiadott 52/2 lov. dd. parancs, az alábbiak szerint: 

„a) a páncélzászlóalj még a mai nap folyamán törjön előre Szenttamásra. Ott keljen át a Ferenccsatornán és a településsel szemben foglaljon el hídfőállást. E célból megerősítem fél utászszázaddal, egy gépvontatású tüzérosztállyal, fél kerékpáros századdal. A harccsoport IV 12-én 23.00-kor Topolyán alakul meg;
b) a 15. és a 16. kerékpáros zászlóaljak, valamint az utászszázad fennmaradó része az V gépvontatású tüzérosztály alárendeltségében Topolyára törjön előre és ott éjjelezik,
c) az I. huszárezred Fenbach-major, Deutsszállások, Plage-szállások (Kossuthfalva kelet 6 km központtal) területére meneteljen és ott éjjelezik,
d) a 2. huszárezred Bajmókon, Vojnits-szálláson át Csantavért érje el és ott éjjelezik”

Az ismert minőségű utakon mindez szinte lehetetlen feladatnak bizonyult és az egységek így nem is értek időben célba, a parancs végrehajtása késett.

Károlynak és szakaszának vélhetően 1941. április 13-án, a reggeli után azonnal indulnia kellett Szenttamás felé (Bácstopolyától 33 km). Itt az album szerint a katonák már ténylegesen találkoztak a háborúval: a képeken a Szenttamás előtt várakozó harckocsioszlopot, az elfoglalt szerb kiserődöket és a magyar katonák által kísért foglyokat láthatjuk (ismétlődő aláírás: „foglyok”, „foglyok”, „ők már foglyok”). Nem mindig egyértelmű, ki az őr és ki a fogoly: megtört emberek néznek ránk a felvételekről.

A harckocsizók Szenttamásnál több páncélkocsit veszítettek. A családi emlékezések szerint itt már többen olyan állapotba kerültek, hogy előfordultak hirtelen, átgondolatlan reakciók vagy hallucinációk. Ezt erősíti meg a zászlóalj katonájának, Gallai Ferencnek interneten fellehető visszaemlékezése, illetve Fekete Vilmos nyugalmazott alezredes (akkor tartalékos zászlós) tanulmánya, aki így elevenítette fel az ott történteket: „Délután pihenés Szenttamáson, majd utcai lövöldözések, mint utólag tisztázódott, az egyik udvarból egy ideges honvéd kézigránátot dobott át a másik udvarba, kőfalon át, mert zajt hallott és rémeket (csetnikeket) látott. Eredmény 17 sebesült, egy gránáttól”.

Az alakulat Szenttamás után Szőregre (Сириг) vonult, ahol a helyi iskola találatot kapott, oldalán belövésből eredő nagy lyuk tátongott. A képek nagy része itt az útakadályokat mutatja és a félretolt tankcsapdák között előre törő kerékpárosokat.  A kézzel rajzolt térkép szerint Dunagálos (Гложан), Dunacséb (Челарево), Bácspalánka (Бачка Паланка), a dunai átkeléssel, a túlparton Újlak (Ilok) és Sid (Шид) települések következtek (Szenttamás és Sid távolsága: 93 km).

Húsvéti ajándék Hitlernek

A németek szívesen vették volna, ha a magyar Gyorshadtest német vezénylés alá kerül, így biztosítva annak részvételét a balkáni háborúban. Erről már 1941. április 12-én érdeklődtek a magyar vezérkarnál, majd másnap maga Hitler küldött üzenetet Horthynak:

„Főméltóságú Uram! Sietve szeretném Főméltóságod hozzájárulását kérni az alábbiakhoz:
1. A magyar hadsereg zöme – mivel a Szerbia elleni további hadművelethez már nincs rá szükség – megállítandó a Dráva-Duna általános vonalon. 2. Az 1. és a 2. gépkocsizó dandárokból álló gyorshadtest vegyen továbbra is részt a német motorizált egységek hadműveleteiben, a német hadsereg kötelékében. A jugoszláv állam teljes összeomlása talán már a mai napon befejezett ténynek tekinthető. Úgy gondolom, ez mindannyiunk számára a legjobb húsvéti ajándék...”

A magyar döntés végül a hadtestnek a műveleti területről való kivonása lett, ugyanakkor Hitler igényeit szem előtt tartva annak parancsnoksága, az 1. és 2. gépkocsizó dandár a kerékpáros zászlóaljak kivételével, továbbá a hadtest közvetlen tüzér, légvédelmi tüzér, műszaki, híradó, valamint a vonat gépkocsizó egységei német alárendeltségbe kerültek.

Mivel Károly alakulatára a németeknek nem volt a továbbiakban szüksége, másrészt a Gyorshadtest pár nap alatt végrehajtotta a Délvidék megszállását, a dunai átkelés után a 16. zászlóalj visszatérhetett a Bácskába. Kerékpárosaink ismét átkeltek a folyón, ezúttal nyugodtabbnak tűnő körülmények között: a katonák mellett lovaskocsin utazó civilek is szerepelnek az egyik képen.

Harci verseny

A zászlóalj Újvidéken (Нови Сад) keresztül – a Sidtől mintegy 80 kilométerre lévő – Temerinbe érkezett, majd (ismét) Újvidéken állapodott meg egy időre, egészen 1941. június végéig. A temerini napok végre némi pihenést is hoztak a sokat próbált kerékpárosoknak. Családoknál szállásolták el őket, ám „vendéglátók” a fotókon megörökített rendkívül merev tekintetükkel – érthetően – nem tűnnek különösebben boldognak, ellentétben honvédeinkkel).

A magyarok Temerinben díszszemlét is tartottak, ezen a kerékpárosok mellett népviseletbe öltözött kisgyermekek is részt vettek. Kerékpáros járőrversenyhez is volt kedvük és főleg erejük: mély vizesárkon úszva keltek át, vállukon vitték járművüket, több méter mély agyagos, sáros árkokon kapaszkodtak keresztül. Nyilván valahogyan fenn kellett tartani a harci kedvet és elszántságot. A győztes raj némi szabad eltávozást kapott, ezen a programon fényképezte le Károly az újvidéki báni palotát is. Mindeközben nem lehet elfelejtkezni arról, hogy mikor és hol járunk: a következő képsorok már az Újvidék környéki felrobbantott hidakat ábrázolják, Pétervárad (Петроварадин) épp ezért nem volt már közvetlenül elérhető.

A relatív idilli állapotnak Németország Szovjetunió ellen 1941. június 22-én megindított hadművelete vetett véget. A kerékpáros zászlóaljat vonaton Rahóra szállították, majd a Kárpátokon átkelve Galíciába vezényelték. A katonák állapota, felszerelések hiánya ekkor már alkalmatlanná tette az alakulatot a tényleges harcra, így azt kivonták a hadműveletekből, végül 1941 decemberében megszüntették. A délvidéki kaland végső mérlege: a magyar egységek (a többszörös túlerejük ellenére is) a halottakkal és súlyos sebesültekkel együtt 467 főt veszítettek, amiről azonban a fotóalbum nem ad információkat.

Károly megjárta az orosz frontot, majd 1945 tavaszán Pozsonynál főhadnagyként esett orosz fogságba. Testvérei, Elemér és László gyakran érdeklődtek a pályaudvaron a hazatérő katonaruhás emberektől, tudnak-e valamit a hozzátartozójukról. Egy alkalommal aztán sikerült egy igazán hiteles forrásra találniuk, ugyanis magát a csontig lesoványodott bátyjukat kérdezték meg, aki így válaszolt „Nem ismersz meg, Elemér? én vagyok az…”. Károly 1947 Húsvétján, 33 évesen térhetett csak vissza Magyarországra az orosz hadifogságból, mindössze 47 kg-os súllyal. Egészsége megsínylette a háborús éveket, és a két év orosz fogságot, hatvanévesen hunyt el 1974-ben. Két fia után unokái és dédunokái is kegyelettel őrzik emlékét – erre szerettem volna írásommal magam is kísérletet tenni.

(Tósoky Károly három további második világháborús fotónaplóját a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívuma őrzi. Köszönöm az intézménytől kapott támogatást és segítséget.)

Felhasznált irodalom:

Gallai Ferenc visszaemlékezése (3. fejezet). https://gallai.net/3-fejezet

Fekete Vilmos: A szegedi Damjanich János 16. kerékpáros zászlóalj 1939-1941 között. https://gallai.net/ami-minket-illet/nagyapam-naploja/damjanich-janos-16-kerekparos-zaszloalj

Horthy Miklós: Emlékirataim.  Budapest, 1990.

Horváth Csaba – Lengyel Ferenc: A délvidéki hadművelet 1941. április, Debrecen, 2003.

Jugoszláv gépek légitámadása Szeged ellen. Délmagyarország, 1941. április 8., 3.