Csekély ellenállásba ütközött Magyarország német megszállása

Magyarország 1944. március 19-én elveszítette „állami önrendelkezését” – írja hazánk jelenlegi Alaptörvénye. Bár Magyarországot a második világháborúban az első román-szovjet betörés csak 1944. augusztus 25-27-én érte Marosvásárhely közelében, akkor már öt hónapja szenvedett az idegen megszállás alatt. A német megszállással új korszak kezdődött Magyarország második világháborús történetében: az 1918-ban elnyert teljes szuverenitás és függetlenség 79 évvel ezelőtt ért véget, és csak 1990-ben sikerült visszaszerezni újra.

Német haditerv Magyarország ellen

1943. szeptember 8-án az olasz Badoglio-kormány Mussolinit megkerülve bejelentette, hogy Olaszország leteszi a fegyvert. A kiugrás sokkolta a német vezetést. Bár Hitlernek sikerült elérnie később, hogy Olaszország másik fele még mindig a Duce mellett harcoljon, az olasz front megjelenése felértékelte Románia és Magyarország szerepét.

Hazánk a Balkán és Ukrajna összeköttetésében volt kulcsfontosságú és Romániával együtt a szovjet front felé volt fontos felvonulási terület. Emellett – mint az a német kormányzati iratokban is olvasható – a totális háborút vívó Harmadik Birodalomnak Ukrajna kiesésével nagy szüksége volt a magyar mezőgazdaság termékeire, amit nem hagyhatott egy esetleges „olaszos” átállás esetén elveszni.

Ezért a német vezetés alig több mint három héttel az olasz kiugrás után, 1943. szeptember 30-án kidolgozta a tervet Magyarország inváziójára, amely a Margarethe-I. fedőnevet kapta. A Wehrmacht vezetési törzse emellett Románia megszállási tervét is elkészítette Margarethe-II. fedőnév alatt.

A magyar megszállás esetében román, szlovák és horvát, míg Románia esetében magyar és bolgár seregek bevonásával számolt a Führer, ami mutatja azt is, hogyan játszotta ki Hitler egymás ellen „Köztes-Európa” egymással viaskodó államait.

Ellenben a német hírszerzés, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) vezetője, Wilhelm Höttl azt javasolta a Führernek, hogy Magyarországot csak németek szállják meg, ne vonja be szomszédainkat ahogy az Oberkommando der Wehrmacht eredetileg tervezte, mert az kiszámíthatatlan mértékű ellenálláshoz vezetne.

A németek a közelgő szovjet gőzhenger közelében nem kockáztathattak egy újabb partizánháborút, ezért Hitler 1944 februárjában az önálló akció mellett döntött.

A német hírszerzés részletes információkkal rendelkezett Kállay Miklós magyar kormányfő nyugati béketapogatózásairól, ami – az olasz helyzet mellett – újabb okot adott Hitlernek a megszállás előkészítésére.

Másrészt Hitler egy angol-amerikai légideszant támadással is számolt, ami már szinte biztos, hogy magyar átállással járt volna. Hitler félelme nem volt alaptalan: Churchill valóban tervezte, hogy Itália mellett a Balkánon is offenzívába kezd, mielőtt a Vörös Hadsereg odaérne – valóban, a megszállás hamarabb is bekövetkezhetett volna, ha az angolok és amerikaiak nagyobb erőkkel megjelentek volna a Balkánon.

A trójai faló Budapesten

A tervet az 1. Ukrán Front támadása következtében közben módosították: Hitler sürgette a végrehajtást és további két hadosztályt rendelt a megszálláshoz.

Közben kidolgozták a megszállás részeként a „Trójai faló” (Troianisches Pferd) hadműveletet, amely Budapest elfogalását két-két, Bécsből illetve Belgrádból induló ejtőernyős különítményre bízta. A hadműveleteket Foertsch tábornoknak és von Weichs vezértábornagyoknak kellett vezetni.

Hitler 1944. február 28-án adott parancsot a Margarethe-I. végső formájának kidolgozására, március 11-én pedig a végrehajtására, amelyet másnap aláírt. Magyarország sorsa ekkor dőlt el.

A döntés időzítését rövid távú okok indokolták: a szovjetek már megközelítették a Kárpátokat, egy magyar kiugrás pedig katasztrofális helyzetet eredményezett volna a fronton. Ha a magyarok utat nyitnak a Vörös Hadseregnek az Alföldön, azzal összeomlott volna a keleti front déli szárnya.

A németek eleve lojális fogadtatásra számítottak a honvédség részéről, bár fel voltak készülve az ellenállásra is. Edmund Veesenmayer „magánemberként” már 1943-ban Budapestre utazott és tárgyalt több jobboldali ellenzéki politikussal, mire arra jutott, hogy a politikai vezetés többsége hajlandó a kollaborációra a németekkel, s elegendő ehhez az általa „várbeli klikk”-nek nevezett elit kicserélése.

„Magyarország nemzetté válása (sic!) még kezdeti állapotában van és még évtizedekig tarthat, amíg az érettség fokát eléri” – jelentette a későbbi követ a magyarországi helyzetről.

A megszállással kapcsolatban pedig ezt írta: „a magyar kérdés megoldása, ha egyáltalán lehetséges, csak a kormányzóval együtt hajtható végre, ebből a szempontból is eljött az ideje, hogy megszüntessük Magyarország önállóskodásának állapotát.”

Ezért választotta a német vezetés a nyers hatalmi megoldás helyett az „evolúciós megoldást”, amelyhez viszont a kormányzót is meg kellett győzni. Jagow budapesti német követ március 15-én adta át Horthynak a Führer meghívását. Magyarország megszállása ekkorra már végleg eldőlt.

Amikor 18-án a kormányzó megérkezett az ausztriai Klessheimbe, hogy ötödjére találkozzon a Führerrel, még nem gondolta, hogy csapdába került: a megbeszélésektől függetlenül az ő távollétében szállják meg Magyarországot.

A kormányzó ekkor még azt gondolta, hogy újabb gazdasági elköteleződésekkel meg lehet óvni hazáját a legrosszabbtól. Ellenállásra katonai szempontból gondolni sem lehetett: a határokat három égtáj felől kellett volna védeni a sokkal fejlettebb Wehrmacht és SS csapatok ellen, de ennél súlyosabban esett latba, hogy a tisztikar többsége nem lett volna hajlandó fegyveresen ellenállni.

Horthyt már az első megbeszélésen szembesítették a megszállás tényével: a megdöbbent és felháborodott kormányzó csak Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök rábeszélésére nem utazott nyomban haza.

Az újabb tárgyalási fordulóban Hitler előhúzta ütőkártyáját: ha Horthy ellenkezik, Romániát, Szlovákiát és Horvátországot is bevonja a megszállásba. Az „új kisantant” mindhárom tagjának voltak ugyanis területi követelései, „revíziós” igényei Magyarországgal szemben.

Ez hatott: a kormányzó elfogadta a megszállás tényét és a Kállay-kormány menesztését, bár a Hitlerék által elé tolt proklamációt, amelyben kijelentette volna, hogy az ő hozzájárulásával jöttek be a német csapatok, nem volt hajlandó aláírni. Horthy ezt azzal indokolta, hogy azok nem az ő egyetértésével lépték át a határt, ráadásul a kormányzó minden politikai aktusához a kormány ellenjegyzése szükséges.

Volt-e ellenállás?

Az utasításnak megfelelően a németek a Tisza mentén kettévágták Magyarországot. A megszállás négy oldalról történt: a zömmel Franciaországból kivont SS-páncélosok alkotta „Északnyugati csoport” két irányban, Sopron és Pápa felől, illetve a Duna mentén nyomult be; a „Délnyugati csoport” SS és Wehrmacht egységei Zágráb irányából foglalták el a Dél-Dunántúlt és a Balaton környékét; a „Déli csoport” Görögországból átirányított hegyihadtestei és SS-lovashadosztálya a megszállt Szerbia és Bánság felől a Tisza-Duna Közét és Budapestet vette célba; az „Északi csoport” pedig Krakkóból Szlovákián át vonult az Északi-középhegység mentén a főváros felé.

Foertsch tábornok rendelkezésére emellett ütőképes légierőt is biztosított a Luftwaffe. A haditerv számolt az ellenállással is: az utasítás még parancsba adta, hogy „minden ellenállást kíméletlenül le kell törni”, azaz az ellenállókat agyonlőni, akit lefegyvereztek, azt Németországba internálni, a katonaság azon része, amely ellenállást nem tanúsít, pedig laktanyazár alá helyezendő.

A Horthyval való tárgyalások nyomán Hitler visszarendelte a speciális egységeket, így például a Vár propagandaértékű elfoglalása elmaradt.

Kállay hirtelenjében felvetette a kormány Tiszántúlra, vagy Erdélybe költözésének tervét, hasonlóan 1848-1849 teléhez, de a repülőterek megszállása ezt megakadályozta. A magyar csapatoknál már ott volt Szombathelyi távirata, amely megtiltotta az ellenállást, ezt néhány helyőrség viszont késve kapta meg.

Az újvidéki Duna-hídon félórás tűzharc alakult ki, amelyben 28 német és mindössze egy honvéd esett el. A híd helyőrségét végül a túlerő elfogta, majd a tiszteket leszerelték.

Emellett kisebb ellenállási kísérletekről jelentettek Soporonból, Győrből, Székesfehérvárról és a budaörsi repülőtérről is, de tudunk tűzharcokról a Várban is, amelynek összesen tíznél nem több halálos áldozata is volt.

Ez azt bizonyítja, hogy Szombathelyi parancsa nélkül a csapatok egy része automatikusan szembeszállt volna a megszállókkal. Ez az ország függetlenségének megmentésére nem, de a német erőszaktétel bizonyítására a nemzetközi közvélemény előtt elég lett volna. Ennek ellenére a katonaság, köztük a vezetőség döntő többsége belenyugodott a megszállásba.

Magyarország német megszállása tehát nagyobb atrocitások nélkül történt: részben igaznak bizonyult tehát Weichs vezértábornagy híressé vált szófordulata, miszerint Magyarország megszállása harc nélkül 24, harc esetén 12 órát fog igénybe venni, mert akkor elmaradnak az üdvözlő beszédek. A német áldozatok nem haladták meg az 50 főt, míg a magyar honvédelem kevesebb mint tíz személyt veszített.

A Koronatanács ülésén március 19-én maga Horthy is értelmetlennek látta az ellenállást. Szavai szerint a németek Magyarország pusztításával válaszolnának, amibe bevonnák a román, szlovák és horvát szomszédainkat is.

Ribbentrop német külügyminiszter figyelmeztette is Sztójayt, hogy ha belső zavarok támadnának Magyarországon, vagy a kormányzó lemondana, az katasztrofális következményekkel járna a magyarokra nézve. Így Horthy a helyén maradt, biztosítva az „állami intézmények folytomosságát”.

Az új kormány

Hitlerék eredetileg a szélsőjobboldalivá lett ex-kormányfőt, Imrédy Bélát akarták miniszterelnöknek, akinek éppen azért kellett lemondania 1939-ben, mert fény derült dédapja zsidó voltára. Horthy jó taktikusként éppen ezt hozta fel ellenérvként, amire a birodalom „teljhatalmú megbízottja”, Veesenmayer nem tudott mit mondani.

Horthy Ruszkay Jenő altábornagy kinevezésére sem volt hajlandó, de választása, a volt berlini nagykövet, Sztójay Döme személyében még megnyugtatta Veesenmayert. A történettudományban használatos mondás szerint a volt hírszerzőtiszt Sztójay azelőtt inkább volt „Németország magyar nagykövete” Berlinben, mint fordítva.

Imrédy pártján (Magyar Megújulás Pártja) kívül a parlamenten kívüli Magyar Nemzeti Szocialista Párt is kapott két miniszteri széket, de Szálasié ekkor még nem. Veesenmayer alá került az összes német polgári szervezet; a magyar szervekre német gazdasági megbízottak települtek rá és létrehozták a Deutsche Industriekommission in Ungarn szervezetet, amelynek feladata a gazdasági-hadiipari és pénzügyi irányítás volt.

A március 22-én kinevezett Sztójay ellentmondás nélkül teljesítette a német kéréseket. A főispánok és a polgármesterek több mint kérharmadát lecserélték, de németekkel együttműködő vezetők kerültek a Nemzeti Bank, a Rádió és egyéb fontos intézmények élére, így a minisztrériumokba is.

Adolf Eichmann vezetésével munkába lépett a Judenkommando és előkészítették a zsidók deportálását is. A német haderő megszállta a stratégiai fontosságú helyeket: repülőtereket, hidakat, közlekedési csomópontokat. A magyar hadsereg élére német főtisztet neveztek ki, illetve német összekötő tisztek kerültek minden magyar egységhez.

Történt mindez úgy, hogy a megszállás során a magyar katonaság mindvégig számbeli túlerőben volt: nyárra a fokozatos német csapatkivonások eredményeképp a megszálló erők kevesebb mint 50 ezret számláltak. A Gestapo addigra már berendezkedett az Astoria Szállóban és letartóztatott többek között kilenc felsőházi tagot és tizenhárom képviselőt.

Már a bevonulás napján megkezdte a rendőrfőkapitányság épületébe is befészkelt német tikosrendőrség a baloldali és angolbarát újságírók, gazdasági vezetők és a már említett mentelmi joggal rendelkező honatyák letartóztatását.

A tavasz folyamán majdnem 3000 személyt vettek őrizetbe, köztük Bajcsy-Zsilinszky Endrét, míg Kállay a török nagykövetségen lelt menedékre, de Bethen István exkormányfő is bujkálni kényszerült. A Gestapo önálló akciói jelezték: az ország elvesztette szuverenitását.