India ősi víztározói közt van, amelyik még ma is betölti eredeti szerepét

Ha meghalljuk Navghan Kuvo, Adi-Kadi Vav, Rudabaj Vav, Bhamaria Vav, Dada Harir Vav nevét, egy átlagos olvasónak aligha mond sokat. Rani ki vav nevét viszont onnan jegyezhették meg sokan, hogy 2014. június 22-én az UNESCO felvette a világörökségi listájára. A Királynő kútjának is nevezett, csaknem ezer éves építmény évszázadokig víz alatt volt, miután a Szaraszvati folyó elárasztotta. A régészeti feltárásoknak köszönhetően ma már sokkal jobban ismerhetjük a középkori India építészetének egyik legfontosabb örökségét.

A Királynő fenséges kútja

Rani ki vav nevében a „vav” szó olyan tipikus hindu építményt jelent, amely egyszerre szolgált víztárolási, szociális és spirituális célokat.

A gudzsaráti tározók különlegességét az adja, hogy az emberek a vavok hűvösében sétálhattak le a vízfelülethez, és a hűs épületekben kialakított tereken pihenhettek meg, vagy beszélhettek másokkal. Egyes vavokban lehetőség nyílt fürdésre is.

Ezek az épületek általában egy lefelé tartó tekintélyes lépcsősorból, és a hozzájuk tartozó hatalmas aknából állnak, amelynek több szintje volt. A legfontosabb céljuk természetesen a monszun idején érkező nagy mennyiségű víz megőrzése volt a szárazabb hónapokra. Olykor rendkívül gazdagon díszítették őket, különösen jelentősek a szobrászati emlékeik.

Az épülettípus legimpozánsabb példánya kétségtelenül a gudzsarati Patan területén álló Rani ki vav, amelyet Udajamáti királyné építtetett a férje, a Szólanki-dinasztiából származó I. Bhimdev (1022-63) emlékére.

A 11. század közepén épült víztározó megrendelője alighanem homályban maradt volna, ha egy XIV. század eleji forrás meg nem őrzi a nevét. A Rani ki vav 70 méter hosszú, 23 méter széles és 28 méter mély. A világörökségi helyszín 4,68 hektár kiterjedésű.

Az épülethez tartozik egy 30 km hosszúságú alagút is, amely a közeli Sidhpur városába vezet, és amely alkalmas volt arra, hogy az uralkodó elmeneküljön a víztározóból. Jelenleg kövekkel és agyaggal van eltömve.

Szobrok garmadája

Rani ki vav a középkori India szobrászatának egyik legjelentősebb emléke. A Maru-Gurdzsára építészeti stílus és a Szólanki-építészet hatásai tükröződnek rajta, párhuzamba állítható a korszakban épült modherai Nap-templommal, amelyet I. Bhimdev 1026-ban kezdett el építeni.

Ran ki vav egy fordított templomot formáz, ezzel is kiemelve a víz szentségét. Az építmény hét rendkívül kidolgozott lépcsős szintből áll, mindegyik szinten számtalan faragott ábrázolással díszítve, összesen ötszáz nagyobb, és több ezer kisebb vallási és mitológiai témájú szobrot felhasználva.

Közülük is kiemelkedik Visnu tíz megtestesülése, láthatjuk vadkanként, oroszlánemberként, törpeként, sőt, kilencedik megtestesülésében Buddhaként jelenik meg. A szobrok között fellelhető a templomot építtető Udajamáti királyné faragott alakja is, lótuszvirággal a kezében, miközben egyik szolgálója napernyőt tart a feje fölé.

Sajnos nem minden szobor maradt fenn épségben a történelem viharában. Egy részüket ma az épület előtt, a helyükről kiemelve lehet megtekinteni.

Az északnyugatról érkező mohamedán hódítók eleinte nem viseltettek különösebb türelemmel a helyi kultúra iránt, az Afganisztánban felemelkedő Gaznavida-dinasztia uralkodója, Mahmúd a szomnathi templomot kirabolta és lerombolta 1026-ban. Ran ki vav megmenekülését részben a fontos funkciójának, részben pedig a már említett elárasztásnak köszönheti.

Emberáldozat és Nap-templom

A legrégebbi víztározónak Navghan Kuvót tartják egyesek, amely Dzsunagadnál található Uparkot sziklába vájtak. E vélemények szerint egy korai szentély közelében épült a 2-4. század között. Mértéktartó kutatók azonban úgy vélik, hogy ez a víztározó Ra Navghan uralkodása alatt épült (1025-1044), aki a Szólanki-uralkodók ellen küzdött.

A közelében lévő Adi-Kadi vav építési időpontja szintén vitatott, egyesek a 10. századra teszik, míg mások szerint a 15. században vájták a kemény sziklába. Az elnevezéséről fennmaradt legenda szerint az építést elrendelő király hiába utasította a munkásait, hogy találjanak vizet, a víztározó száraz maradt. A főpapja azonban azt mondta a királynak, hogy addig nem találnak vizet, amíg fel nem áldoznak két hajadon lányt.

A „szerencsés” kiválasztottakat Adinak és Kadinak hívták, és miután feláldozták őket, előtört a víz, így róluk nevezték el a tározót. Egy másik, kétségkívül kevésbé színes magyarázat szerint Ra Navghan vízhordó szolgálóit nevezték Adinak és Kadinak.

Ha a bizonytalan datálású víztározóktól eltekintünk, akkor a legrégebbi gudzsarati tározók alighanem Dhank falu közelében találhatóak. Dzshilani és Mandzsusri építését nem az írott forrásokra, hanem a stílusjegyeikre alapozzák.

Dzshilani 550 és 575 között épülhetett, míg Mandzsusri víztározóját 650 körülre datálják. Utóbbi egy rendkívül egyszerű, L alakú építmény, és felülről teljesen nyitott, kiszolgáltatva az esőnek, napsütésnek vagy a galamboknak. Csak a víz felhúzására szolgál, külön kiépített fürdője nincs.

A modherai Nap-templom épületegyüttesénél is található egy víztározó. A Szurja Kund, vagy más néven Ramakunda egy egyszerű, téglalap alakú medence, amelyen azonban már megjelennek a Szólanki-korszakra jellemző díszes kőfaragványok is. A nyitott medence 53,5×36,5 méteres, körülötte pedig a lépcsősorok szemet fárasztó geometrikus alakzatban lettek kifaragva.

A halott kőfaragók és az öngyilkos királyné

Rani ki vav mellett az egyik leghíresebb víztározó kétségkívül az Ahmedabad közelében fekvő Adaladzsban található épület. Az öt emelet mélységű épület vize ivásra, mosásra és fürdésre is szolgált. 1499-ben építtette Mohamed Begda szultán (1458-1511) Rani Rúpba királynénak.

A legenda szerint Mohamed Begda lerohanta a szomszédos Dandaj Des királyságot, amelynek uralkodóját megölték, a földjét pedig elfoglalták. Az özvegy királyné, Rani Rúpba mély gyászba esett, de elfogadta a hódító ajánlatát a házasságukról, azzal a feltétellel, ha befejezi azt a víztározót, amit a férje kezdett el építeni.

Mohamed Begdát lenyűgözte a királyné szépsége, ezért beleegyezett a királyné feltételébe, és gyorsan megépíttette Adaladzs vavot. Mikor az épület készen lett, emlékeztette a királynét az ígéretére. Rani Rúpba azonban levetette magát a víztározó aknájába. A történetet az épület falain lévő ábrázolások is elmesélik.

Egy másik hozzákapcsolódó történet szerint Mohamed Begda megkérdezte az adaladzsi víztározón dolgozó kőműveseket, hogy tudnának-e még hasonlóan szép épületet építeni, mivel a szultánt lenyűgözte az épület szépsége. A mesteremberek igennel feleltek, mire az uralkodó kivégeztette őket, mert nem akarta, hogy egy ilyen csodás épületet bárki meg tudjon ismételni.

A történet ellenére Mohamed Begda nem volt a víztározók ellensége, mert továbbiakat emeltetett Gudzsarát földjén, amelyek magukon hordozzák mind az iszlám, mind pedig az indiai építészet stílusjegyeit.

Az utolsó víztározók

Nemcsak a régi indiai uralkodók építtettek víztározókat, de egészen újak is akadnak közöttük. Némelyiket, a korai változatokkal ellentétben, már feliratokkal is lehet datálni. Amritavarsini vav, vagy más néven Pancskurva1 víztározóját Raghunathdász, Gudzsarát kormányzója építtette karitatív célokból. Az épületen, két márványlapon elhelyezett szanszkrit és perzsa nyelvű felirat 1723-ra keltezi az egyszerű kivitelű és L alakú objektumot.

Dzsethabhai víztározója, Ahmedabadnak, Gudzsarát korábbi fővárosának a közelében áll. Az 1860-as években emeltette a vankaneri királyi család, hogy a közeli szántóföldeket és a gyümölcsösöket öntözzék.

Emellett pedig a vankaneri rádzsának és a családjának biztosított hűvös és nyugodt helyet. A víztározót régi anyagok és szobrok felhasználásával, és stílusának utánzásával, fehér homokkőből készítették el.

Szeméthalmoktól az UNESCO-ig

Mikor a britek a 19. században először találkoztak a gudzsaráti víztározókkal, korántsem voltak oda értük, bár művészettörténeti jelentőségüket felismerték. Ran ki vav esetében például indiai uralmuk vége felé, 1937–38 során állagmegóvási munkálatokat is végeztek.

Azonban a víztározók nemigen feleltek meg a modern, higiéniai követelményeknek, sokuk vize fertőzött volt fonalférgekkel, ezért bezárták és betemették őket. Sok esetben a víztározók ellátását biztosító felszíni építmények semmisültek meg, vagy változtak meg olyan mértékben, hogy a víztározót többé nem lehetett eredeti funkciójában használni.

Gyakran száradtak ki a földalatti vízfolyások, amelyek a vízutánpótlást biztosították, ezért sokuk ma már használaton kívül áll. Némelyikből alkalmi hulladéklerakó lett, ahová a helyi lakosok a szemetüket kihordják. Néhány víztározó azonban ma is ugyanazt a szerepet tölti be, mint amit évszázadokon keresztül betöltött, biztosítva a lakosság vízigényét, és egyszerre közösségi térként, valamint spirituális helyszínként szolgálva a mai indiaiakat.