Horogkereszt a Korán felett – muszlimok Hitler szolgálatában II. rész

A németek a második világháború során nemcsak az észak-afrikai, krími és kaukázusi, hanem a balkáni muszlim lakosság kegyeit is igyekeztek elnyerni, ami nem ütközött különösebb nehézségbe, mivel szorongatott helyzetüknek köszönhetően a térségben élő muszlim lakosság magához Hitlerhez fordult segítségért. Világszerte muszlimok tízezrei csatlakoztak a Wehrmachthoz és az SS-hez, a németek azonban gyakran nem az utasításoknak megfelelően bántak velük. Az Einsatzgruppe alakulatainak pribékjei körülmetélt hímvesszőjük miatt egy ideig a Szovjetunióban élő muszlimokat is zsidónak nézték és kivégezték. Bár az iszlám vallás ennek ellenére az esetek többségében előnyt jelentett a németekkel szemben, a muszlim származású romák nem mentesültek a deportálások alól.

Amikor a kétségbeesés Hitler karjaiba vezet

Amikor 1941-ben a németek lerohanták Jugoszláviát, még nem kellett foglalkozzanak a muszlimokkal, mivel Bosznia és Hercegovina területei az Ante Pavelic vezette horvát náci bábállam fennhatósága alatt álltak, akik – a zsidókkal, a cigányokkal és az ortodox szerbekkel ellentétben – szövetségesként tekintettek a muszlimokra. A területen azonban idővel egyre hevesebb harcok bontakoztak ki a horvátok, Tito partizánjai és Dragoljub „Draza” Mihajlovics Nagy-Szerbiáért harcoló csetnikjei között, és a muszlimokat mindhárom fél részéről egyre komolyabb támadások érték. Az usztasa alakulatokba besorozott muszlimok hamarosan a szerb megtorló akciók egyik legfőbb célpontjaivá váltak: tízezrével mészárolták le őket, az usztasa hatóságokat pedig nem sokat tettek a mészárlások megakadályozása érdekében. A muszlim vezetők a kétségbeejtő helyzetben Hitlerhez fordultak segítségért. Egy 1942. november 1-jén kibocsátott jegyzékben kifejezték a Führer iránti „szeretetüket és lojalitásukat”, és felajánlották, hogy a tengelyhatalmakkal együtt harcolnak a „judaizmus, a szabadkőművesség, a bolsevizmus és az angol kizsákmányolók” ellen.

Berlinben persze nem utasították vissza az ajánlatot. A magát a délkelet-európai iszlám védelmezőjének beállító Wehrmacht és az SS a háború eszkalálódásával egyre inkább szövetségesként tekintett a helyi muszlimokra. Az SS utasítására 1943 tavaszán a nácibarát jeruzsálemi főmufti Zágrábban, Banja Lukán és Szarajevóban is látogatást tett, ahol vallási vezetőkkel találkozott, és a tengelyhatalmak melletti harcra buzdító beszédeket tartott. Egy szarajevói mecsetben tartott felszólalását a muszlim hallgatóság nem bírta könnyek nélkül végighallgatni. Az elkövetkező hónapokban a németek kiterjedt kampányt folytattak a muszlimok meggyőzése érdekében, és szorosabbra fűzték az iszlám vallási méltóságokkal és intézményekkel folytatott együttműködést. Bár a muszlimok bíztak benne, hogy a németek segítségével idővel megalapíthatják saját államukat, hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a Wehrmacht és az SS nem képes a terület pacifikálására, és a háború vége felé a muszlimokkal szembeni, partizánok és csetnikek által kivitelezett megtorló akciók is elszaporodtak. A háborúban mintegy negyedmillió balkáni muszlim vesztette életét.

„Körülmetéltek? Zsidó vagy!"

A Wehrmacht és az SS 1941-től kezdve – Boszniától kezdve a Krímen át a kaukázusi és közép-ázsiai területekig – muszlimok tízezreit vette fel a soraiba, főként azért, hogy ezáltal igyekezzen csökkenteni a német veszteségeket. A muszlimok minden fronton harcoltak: többek között Sztálingrádnál, Varsónál és Berlin védelménél is bevetették őket. A német tisztek figyelembe vették az alájuk beosztott muszlimok vallási ünnepekkel és étrenddel kapcsolatos kívánságait, és esetükben még a Hitler által 1933-ban hivatalosan állatvédelmi, valójában elsősorban antiszemita okokból elfogadott, rituális állatgyilkosságokat tiltó törvény rendelkezéseit is figyelmen kívül hagyták. A katonai imámok nemcsak a spirituális gondoskodás, hanem a politikai indoktrináció, vagyis a hitleri propaganda terjesztése tekintetében is komoly szerepet játszottak.

Mint Himmler 1944-ben kifejtette, az iszlám támogatása pusztán pragmatikus okokból történt meg. „Semmi bajom az iszlámmal, mert kineveli számomra (…) a katonákat, és a paradicsomot ígér nekik, amennyiben harcolnak és meghalnak a csatában” – fejtette ki náci funkcionáriusoknak az SS vezetője. A hivatalos iszlám-politika azonban gyakran csak a felszínen létezett. A Szovjetunió megtámadását követő hónapokban az SS alakulatai több ezer muszlimot végeztek ki – különösen azokat a hadifoglyokat, akiknek körülmetélt péniszük volt, ami a németek számára egyet jelentett azzal, hogy zsidók. A kivégzések a német vezetés magasabb köreiben is komoly vitákat generáltak, és Reinhard Heydrich végül saját maga figyelmeztette az SS bevetési csoportjait, hogy „a körülmetélés és a zsidó kinézet nem jelent elég bizonyítékot a zsidó származásra”.

A Szovjetunió déli határvidékén azonban ezután is komoly nehézséget okozott a muszlimok zsidóktól való megkülönböztetése. Az Einsatzgruppe D alakulatai számára különösen nagy problémát jelentett három, zsidó vallást követő, jelentős muszlim lakosság közelében élő népcsoport, a krími karaiták, krimcsakok, valamint a kaukázusi „hegyi zsidók”, a judeotatok (bikek) felismerése. Az iszlám kultúra és hagyományok mindhárom népcsoportra komoly hatást gyakoroltak. A karaitákat végül etnikailag türköknek nyilvánították, és békén hagyták, míg a krimcsakokat zsidóknak tekintették, és kiirtották. A hegyi zsidókhoz még Walther Bierkamp SS-Oberführer, az Einsatzgruppe D vezetője is ellátogatott. A katonai vezetőt rendkívül vendégszeretően fogadták, és részben ennek köszönhető, hogy Bierkamp jelentésében végül feljegyezte, hogy a többnejűségben élő judeotatoknak a vallásukon kívül semmi közük sincs a zsidókhoz. Az Einsatzgruppe-vezető elrendelte, hogy a judeotatokat ezentúl nem hegyi zsidóknak, hanem tatoknak nevezzék.

Muszlim romák az SS célkeresztjében

A német hatóságoknak a Balkánon is gondot okozott a zsidók és a muszlimok megkülönböztetése. A zsidók közül az iszlám hitre való áttérést sokan a túlélés kulcsának tekintették. 1941 áprilisa és októbere között csak Szarajevóban a zsidó lakosság mintegy 20 %-a tért át az iszlám vagy a katolikus hitre. Az usztasa hatóságok 1941 őszén végül betiltották a konverziót, és az addig más hitre áttért zsidók sem érezhették magukat biztonságban, mivel az üldözés alapjának nem a vallási, hanem a „faji” hovatartozást tekintették. Ennek ellenére sok, magát muszlimnak álcázó zsidó tudott elszökni az usztasák által uralt és a németek által megszállt területekről.

A németek a krími, muszlim vallású roma lakosságot sem kímélték. A krími tatárok minden eszközzel megpróbáltak segíteni társaikon, akik a deportálás elkerülése érdekében tatároknak adták ki magukat. A romák az iszlám szimbólumai segítségével, például zöld zászlók lobogtatásával igyekeztek bizonyítani, hogy ők tényleg tatárok, a német hatóságokat azonban ritkán hatotta meg próbálkozásuk. A kivégzőosztagokat antropológiai képzetlenségének köszönhetően végül a krími romák mintegy 30 százaléka életben maradt.

A balkánon is számos roma tért át az elmúlt évszázadok során az iszlám hitre. A németek és az usztasák eleinte velük, az ún. fehér cigányokkal szemben sem tettek kivételt, magas rangú muszlim vezetők azonban végül meggyőzték a megszálló hatóságokat, hogy a romákat is az iszlám közösség tagjainak tekintsék. A balkáni muszlim romák ennek köszönhetően végül elkerülték a deportálást. Hitler a háború utolsó hónapjai során a bunkerjében arra a következtetésre jutott, hogy a muszlimok tömegeinek a német háborús erőfeszítésekbe történő bevonására irányuló törekvés megbukott, mivel a német hatóságok nem voltak elég erősek. Úgy vélte, Észak-Afrikából könnyedén ki lehetett volna robbantani egy világméretű muszlim felkelést.

A németek muszlimok megnyerésével kapcsolatos erőfeszítései végül tehát kudarcba fulladtak – részben azért, mert túl későn kezdték meg az iszlám védelmét hangoztató propagandakampányukat, részben pedig azért, mert a lefektetett elveket sokszor nem ültették át a gyakorlatba, a muszlimok többsége pedig tudta, hogy csak pragmatikus okai vannak annak, hogy meg a birodalom hízeleg nekik. Bár Hitler alakulataiban is több tízezer muszlim harcolt, a szövetségeseknek jobban sikerült az általuk uralt és elfoglalt területeken élő muszlimok mozgósítása: csak Észak-Afrikából mintegy negyedmillió muszlimot soroztak be Charles de Gaulle alakulataiba.

A sorozat első részét itt olvashatják.