Amikor a keresztesek másodszor is elvesztették Jeruzsálemet
Jeruzsálem, három vallás szent városa rögös történelme során hét alkalommal cserélt keresztény, illetve iszlám gazdát az 1947-1948-as rendezésig. A legtartósabbnak ezen hódítások közül az 1244-es bizonyult, ugyanis azt követően több mint hat évszázadon át az iszlám félhold uralma alatt élte mindennapjait a város. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne hódították volna meg más muzulmán államok, uralkodók Jeruzsálemet ezen időszak folyamán – utolsóként például az Oszmán Birodalom –, de a keresztény lakosoknak egészen a múlt századig kellett várni, hogy ne iszlám feljebbvalóik parancsainak engedelmeskedjenek. Az 1244-es ostromnál, bár a keresztes védők seregének jó részét muszlim katonák alkották, a hódítók mégsem bántak kesztyűs kézzel a gyaur lakosokkal és a szent helyekkel: mindössze néhány száz keresztény menekült élte csak túl a mészárlást és a templomokat is hosszú időbe telt újjáépíteni.
Jeruzsálem ismét keresztes kézen
Amikor Szaladin szultánnak (1174-1193) sikerült egyesítenie Szíriát és Egyiptomot az Ajjúbida Szultanátus égisze alatt, az a vékony és törékeny keresztes államok számára hosszú távon végzetesnek bizonyult, ugyanis bekerítették őket. Ám a Jeruzsálem 1187-es eleste által életre hívott III. keresztes hadjárat ahhoz elég volt, hogy megállítsa Szaladint, de a Szent Város felmentésére már nem. A keresztesek legnagyobb szerencséjére Szaladin halálát követően utódai és rokonai közötti marakodás felbomlasztotta Egyiptom és Szíria egységét, így a frank (ez volt a különböző nemzetiségű keresztesek gyűjtőneve akkoriban) királyságok fellélegezhettek.
Ugyanakkor a Szentföld fölszabadításának a eszméje is kezdett már hanyatlásnak indulni, beköszöntött az ún. „célt tévesztett” keresztes hadjáratok kora: ilyen volt a gyermekek hadjárata, illetve a Konstantinápolyt célzó IV. hadjárat, ami kifejezetten rossz hatással volt a Szentföld ügyére, hiszen nemcsak Európából, de még Palesztinából is az új Latin Császárság felé vették útjukat a szerencsét próbálók.
A Magyar Királyság részvételével zajló, a történettudomány által V. sorszámot kapó keresztes hadjárat sem ért el átütő eredményt, de jó jelnek mutatkozott, hogy már 1215-ben, német királlyá koronázásakor keresztes esküt tett a dél-itáliai és szicíliai Normann Királyság ura, II. Frigyes (1215-1250, 1220-1250: császár). A híres keresztes császár, Barbarossa Frigyes hasonló nevű unokája még öt alkalommal ismételte meg fogadalmát és tűzte ki a szentföldi hadjáratát, mielőtt megindult a siker reményével kecsegtető útjára.
II. Frigyest végül a sok halasztás (és nem mellesleg a pápai állammal való geopolitikai ellentéte) miatt a szentatya két alkalommal is kiközösítette (másodszor épp azért, mert az exkommunikáció ellenére indult a Szentföldre), végül ügyes diplomataként szerződéssel szerezte vissza negyvenkét év után, 1229-ben Jeruzsálemet a keresztények számára Szaladin unokaöccsétől, al-Kamil egyiptomi szultántól.
A kiközösített német-római császár sikeréhez hozzájárult az is, hogy az iszlám hatalmi egység Szaladin halála után a térségben felbomlott. Maga al-Kamil is azzal magyarázta alattvalóinak Jeruzsálem feladását, hogy mindössze a Iszmail damaszkuszi szultántól (Szaladin másik unokaöccsétől) frissen elfoglalt palesztinai területeit bocsájtotta alkura, sőt az erődítményeitől megfosztott, lemeztelenített Szent Város egyébként sem képvisel katonai-stratégiai jelentőséget.
A még mindig kiközösítés alatt álló Frigyes – aki Jeruzsálem királyává is koronázta magát saját kezével – végül kénytelen volt alig tíz hónapos tartózkodás után hátrahagyni a Szentföldet, mivel dél-itáliai királyságát éppen Róma által rászabadított zsoldosok támadták. Ekkor is megmutatkozott tehát a keresztes hadjáratok legnagyobb gyengéje: ha a nagy európai hatalmak egymással vannak elfoglalva, azaz nem tudják otthoni konfliktusaikat félretenni, a Jeruzsálemi Királyság elveszíti fő támaszát, a nyugati segítséget, utánpótlást.
Az Egyiptommal kötött, tíz évre szóló béke lejártakor a harcok ismét kiújultak. A keresztes államok bár még ügyesen használták ki a kairói és a damaszkuszi szultán ellentétét, de Jeruzsálem egy rövid esztendőre ismét muszlim kézre került. Csak Navarrai Theobalt és Richárd, Cornwalli gróf (az angol király öccse) hadjáratainak sikerült újra – immár utoljára – visszaszerezniük a Jeruzsálem feletti uralmat.
Új ellenség a láthatáron – a Szent Város ismét ostrom alatt
Bár Jeruzsálem további erődítését már 1229-ben elkezdték a keresztesek és ismét kiújultak a harcok Kairó és Damaszkusz urai között, a keresztény államok felett sötét felhők gyülekeztek. A háborúban kulcsfontosságú szerepük volt az úgynevezett khorezmieknek. Az egykor hatalmas perzsiai birodalmat fenntartó szunnita törökök államát a keletről zúduló mongol invázió semmisítette meg, így többtízezer khorezmi török nyugat felé bolyongva próbált szerencsét. Raboltak és pusztítottak, amiért a szíriai ajjúbida haderő súlyos vereséget mért rájuk Edessza közelében. Ettől kezdve zsoldosként keresték kenyerüket.
Asz-Szalih Ajjúb kairói szultán (al-Kamil fia) ki is használta az alkalmat és felvette velük a kapcsolatot, ugyanis újdonsült szövetségesével bekeríthette mindkét ellenségét: a Jeruzsálemi Királyságot és Damaszkuszt. A khorezmiek így rászabadultak Szíriára és Palesztinára végigpusztítva és égetve a vidéket. A jól megerődített Damaszkusz ostromába nem kezdtek bele, de délebbre indulva elfoglalták Tibériást – amelyet még a III. keresztes hadjárat foglalt vissza a keresztesek számára Szaladintól. Nem kis riadalmat keltett a frankokban, amikor a törökök ezt követően tovább zúdultak a Jordánt követve Jeruzsálem felé.
Róbert jeruzsálemi patriarcha, a templomos és a johannita nagymesterrel együtt sietősen a Szent Város felé vette útját és megerősítette a helyőrséget és az erődöket. Bár mire a khorezmiek július 11-én megkezdték az ostromot, a templomosok már elhagyták a várost. Már az első nap betörtek az ostromlók Jeruzsálembe és az utcai harcok során eljutottak az örmény Szent Jakab-kolostorig, ahol lemészárolták a szerzeteseket és az apácákat. Ez a török fellépés semmi jót nem ígért a Szent Város keresztény lakosai és értékei számára.
A Királyság kormányzója és a johannita nagymester a fellegvárból való kitörés során halt hősi halált, de a helyőrség ennek ellenére is kitartott. Keresztény segítség nem érkezett a Szent Város számára, így a védők szövetségesükhöz, a szíriaiakhoz fordultak. An-Naszr, Kerak emírje, a damaszkuszi szultán alattvalója azonban nem szívelte annyira a keresztényeket, de jelképes felmentésre küldött hadereje is elég volt ahhoz, hogy félelmet keltsen a khvarezmiekben. A törökök így beszüntették a harcokat és szabad távozást ígértek a védőknek a tengerpartig a város feladásáért cserébe.
Mivel semmi kilátás nem volt Jeruzsálem sikeres védelmére, a keresztesek elfogadták az ajánlatot. Augusztus 23-án a védők így átadták a várost a khorezmieknek és mintegy hatezer keresztény indult útnak nyugat felé az alkunak megfelelően, miközben a törökök birtokba vették a várost.
Jeruzsálem elvész
A megegyezés hasonlított az 57 évvel ezelőttihez, amikor az első Ajjúbida szultán szerezte meg a várost hasonló feltételekkel, ám Jeruzsálem akkori hódítója, Szaladin jóval bölcsebb és emberségesebb volt az 1244-es ostromlóknál. A törökök ahogy birtokukba vették a várost, betörtek a Szent Sír templomba ahol néhány római katolikus pap még misét celebrált. Minden egyházi személyt lemészároltak az épületben, majd feltörték a jeruzsálemi királyok sírjait, csontjaikat szétszórták, ezt követően felgyújtották az épületkomplexumot. Miután végeztek, a többi templomot is a lángok martalékaivá tették, majd kifosztották a házakat és az üzleteket. Jeruzsálem romhalmazzá vált. Így veszett el a keresztesek számára végleg a Szent Város.
Közben az alkunak megfelelően hatezer keresztény jeruzsálemi indult meg a tengerpart felé. Ám a még Oroszlánszívű Richárd óta keresztes uralom alatt álló Jaffa felé vezető útról visszanézve egyesek keresztes zászlókat láttak a tornyokon lobogni, amit a felmentő sereg megérkezéseként értelmeztek: kétezer menekülő fordult így vissza és sétált bele a törökök által felállított csapdába. Mind odavesztek. Még nagyobb veszteséget okozott a maradék jeruzsáleminek az arab banditák támadása tenger felé vezető úton, így mindössze háromszázan érték el a biztonságot jelentő kikötővárost, Jaffát.
A törökök ezután továbbindultak dél felé, hogy egyesüljenek Asz-Szalih Ajjúb egyiptomi szultán seregével. A keresztes államok az egyiptomi szultánnal szemben az 1187-es hattini csata óta nem látott erejű haderőt sorakoztattak fel, amit még a damaszkuszi szultán segédereje is erősített, köztük an-Naszr is. Ám a túlerőnek így sem tudtak ellenállni: október 17-én a Gáza melletti La Forbie-i (arabul: Harbíja) csatában megsemmisítő vereséget szenvedtek. A keresztes államok számára így nemcsak Frigyes VI. keresztes hadjáratának minden hódítása veszett el, de területük egy még szűkebb tengerparti sávra korlátozódott, kiegészítve néhány erősebb várral a szárazföld belsejében.
Ez is érdekelhet
A Jeruzsálemi Királyság csak azért nem érkezett már ekkor végnapjaihoz, mert a kairói szultánnak hátravolt még Damaszkusz meghódítása. Sőt Jeruzsálem újabb eleste – még ha nem is mozgósította Nyugat-Európát úgy, mint 1187-ben – ismét keresztes hadjáratot váltott ki: még az 1244-es év decemberében a súlyos betegen fekvő IX. Lajos francia király megtette keresztes fogadalmát, a következő évben pedig a pápa ismét a Szentföld felszabadítására szólította a híveket. Úgy látszott, hogy a Szentföld ügye még nincs elveszve.
Mindezek ellenére a Szent Városra hat és fél évszázad iszlám uralom köszöntött, mely során különféle muszlim uralkodók váltották egymást. A keresztények számára a felszabadulás – természetesen már teljesen más jelleggel – 1917 decemberében jött el, amikor Edmund Allenby tábornok a brit Egyiptomi Expedíciós Haderő élén bevonult a városba.
