Holland közbenjárásra szabadultak a gályarabnak eladott prédikátorok

„Sok győzelmet vívtam életemnek minden rendiben ellenségeim felett, de az én legfényesebb diadalom az, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam.” 349 éve, 1676. február 11-én Michiel de Ruyter holland admirális, aki valóban számtalan tengeri csatában harcolt, megmentette huszonhat magyar protestáns prédikátor életét, akiknek hitük miatt gályarabokként kellett elviselhetetlen szenvedéseket kiállniuk.

Az ellenreformáció drasztikus módszerei

Az 1670-es évek a magyarországi ellenreformáció erőszakos évtizede volt. A katolikus egyház és a mellette álló világi főurak, I. Lipót német-római császárral és magyar királlyal egyetemben általános támadást indítottak a felforgatónak tartott protestáns tanok és azok terjesztői, illetve követői ellen.

A vallási sokszínűségben Lipót és tanácsadói nem láttak mást, mint a birodalom egységének megbontását. A protestáns lelkészeket, nemeseket, és tanítókat rendkívüli vésztörvényszékek elé állították.

Az ítészek rendszerint Pozsonyban gyűltek össze, és a „vádlottakat” is ide idézték meg, ahol árulással, a Habsburg uralkodó elleni összeesküvéssel, és a keresztény hit meggyalázásával vádolták meg őket. A perbe fogottakra kimondták a halálos ítéletet. Ez alól az elítéltek csak oly módon szabadulhattak, ha rekatolizáltak, vagy ha elhagyták egyházi szolgálatukat.

Az ellenreformáció égisze alatt öt ilyen vésztörvényszéket tartottak, ebből a negyedik vált a leghíresebbé. 1674-ben több mint 700 tanítót és lelkészt idéztek be Pozsonyba, akik közül 336-an vállalták a megmérettetést. 52 református és 284 evangélikus prédikátor nézett farkasszemet vádlóival.

Sok jóra nem számíthattak. Az ellenük indult bírósági eljárást lényegét Széchenyi György győri püspök a következőképpen fogalmazta meg:

„Magyarországban az evangélikusoknak olyan kötelet fonunk, melyet ha nyakukba ránthatunk, az evangélikus vallás soha többé lábra nem áll, ha pedig ezt nem tesszük, bajt szerzünk magunknak.”

A „törökkel cimboráló”, vallásgyalázó” összeesküvőknek három lehetőséget adtak a bírák: vagy elhagyják az országot, vagy elhagyják hivatalukat, vagy felveszik a katolikus hitet. A negyedik opció a halálbüntetés volt. A bíráknak azonban csalódniuk kellett, a vésztörvényszék előtt megjelentek nem hajlottak az alkura.

A hatalom nehéz helyzetbe került, mert a politikai indulatoktól és vallási hitvitáktól fűtött Magyar Királyságban több mint 300 köztiszteletben álló embert hitük miatt kivégezni kockázatos lépésnek tűnt. Így Pozsonyban enyhébb ítéletet született: a halálbüntetést börtönbüntetésre, kényszermunkára változtatták.

A fogságban sokan életüket vesztették, de az életben maradottak ezután is kitartottak hitük mellett. A konok protestánsokra, akik nem akartak fejet hajtani és elhagyni hitüket, újabb megpróbáltatások vártak. A várbörtönök mélyéről 42 prédikátort gyűjtöttek össze, hogy Nápolyban gályarabnak adják el őket. A rabok összegyűjtését Kollonich Lipót bécsújhelyi püspök, a később esztergomi érsek szervezte meg.

Fejenként 50 aranyért eladva

A 42 prédikátort gyalog hajtották Nápoly felé. A lelkipásztorokkal az úton sem bántak kesztyűs kézzel: fogvatartóik folyamatosan verték és gyalázták őket, így sokan el sem jutottak Nápolyig, mert az odavezető úton meghaltak.

Őrzőik levetkőztetve, temetetlenül hagyták őket az út szélén. Egyeseknek sikerült elszökniük. A dél-itáliai városban, 1675 májusától azonban még borzalmasabb gyötrelmek vártak a 32 túlélőre, akiket fejenként 50 aranyért gályarabnak adtak el.

A prédikátorokat az evezőpadokhoz láncolva, közönséges rabszolgák és bűnözők közé ültették, és mérhetetlen fizikai megpróbáltatásoknak vetették alá őket.

Hogy kínjaikban ne jajgassanak, kipeckelték szájukat, és időről időre térítő barátok jelentek meg az evezőpadjuk mellett, hogy a hitelhagyás, rekatolizálás fejében szabadságot ígérjenek nekik.

Az evezők mellett senyvedő protestáns prédikátorokat minden bizonnyal örökre elnyelte volna a gályák mély gyomra vagy a tenger, de a sors kegyes volt hozzájuk, mivel szenvedéseik nagy feltűnést keltettek Európa protestáns országaiban.

A bécsi holland követ, Gerard Hamel Bruyninx a vésztörvényszékek megjelenése idejében ellátogatott Magyarországra, és helyben tudakozódott, hogy kiderítse, mi áll pontosan a vésztörvényszékek felállítása mögött. Szerette volna megtudni, hogy azok valóban felforgatók fölött ítélkeznek-e, vagy hitük miatt üldözik a lelkészeket.

Bruyninx egy összefoglalót is készített az ügyről, amelyet elküldött a holland rendeknek és I. Lipótnak is. Hollandiában megmozdultak az emberek, és gyűjtést szerveztek a gályarabok kiszabadítása végett.

A pénzt sikerült előteremteni, és miután a holland országgyűlés rábólintott, Bruyninx kapcsolatba lépett a térségben szolgálatot teljesítő holland hajóhad parancsnokával Michiel de Ruyter kapitánnyal. Ruyter hajóit Nápoly felé irányította, hogy a gályarabok kiszabadítása érdekében felvegye a kapcsolatot a nápolyi alkirállyal.

A diplomáciai lépés meghozta a várt eredményt, az alkirály a nápolyi kikötőben felkereste de Ruyter kapitányt, aki a rabok felől érdeklődött. A találkozó eredményeképp a gályarab lelkészek után de Ruyter megfizette a váltságdíjat, akik 1676. február 11-én szabad emberként léphettek a hajójára.

Az admirális egészen március végéig gondoskodott a volt gályarabokról, majd Velencébe szállította őket, ahonnan azok protestáns területekre, Németországba, Svájcba, Hollandiába mentek. A lelkészek néhány év múlva visszatérhettek a Magyar Királyságba.

1991-ben, magyarországi látogatása alkalmából II. János Pál pápa meglátogatta a debreceni református nagytemplomot, ahol a megbékélés jegyében megkoszorúzta a gályarab prédikátorok tiszteletére 1895-ben felállított emlékművet.