Hét uralkodói kép, amely hatással volt a történelem menetére

 A történelem folyamán az uralkodói családok gondosan alakították ki saját képüket népük és szövetségeseik, riválisaik szemében, előbb festők, majd fényképészek segítségével. A megbízott művésznek mindig az volt a feladata, hogy kedvező fényben, magasztosan tüntesse fel az ország legfontosabb személyeit. Az elkészült ábrázolásoknak gyakran voltak messze ható következményeik – bár előfordult, hogy nem a kívánt hatást érték el.

Ferenc Ferdinánd főherceg és Chotek Zsófia Szarajevóban

1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd főherceg, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse és felesége, Zsófia halálos merénylet áldozataivá váltak a boszniai Szarajevóban, mindkettőjüket Gavrilo Princip szerb nacionalista lőtte le. A haldokló főherceg állítólag azt mondta feleségének: „Ne halj meg drágám, élj a gyerekeinkért!”

A lövést szerte a világon „hallották” – és látták is. Az első világháborút kirobbantó merényletet fotósok követték végig, és az áldozatok, valamint a gyanúsítottak képei bejárták a világsajtót. A világ olvasóközönsége személyes, közvetlen betekintést kapott a tragédiába. A főhercegi párról fénykép készült, amint beszálltak az autóba, de Princip elfogásáról, és a nyitott koporsókban egymás mellett fekvő főhercegről és feleségéről is. Ezeket a lapok gyakran kiegészítették drámai rajzokkal magáról a merényletről és a főhercegi pár árván maradt gyermekeiről. E képek személyes vonzatot is adtak a merényletnek, ami kétségtelenül hozzájárult a harci kedvhez a központi hatalmak részéről.

Klevei Anna angol királyné

VIII. Henrik angol király legendás német festője, ifj. Hans Holbein 1539-ben nehéz helyzetbe került. A hajadon Klevei Annáról, királya egyik legújabb potenciális menyasszonyáról kellett portrét készítenie. Anna családja fontos stratégiai szövetségese volt Angliának. A temperamentumos Henriket, aki már negyedik feleségét kereste, biztosították a lány szépségéről. „Minden férfi dicséri eme hölgy szépségét mind arca, mind teste vonatkozásában” – mondta neki tanácsadója és minisztere, Thomas Cromwell. „Úgy tűnik ki a hercegnőhöz [Dániai Krisztina milánói hercegnőhöz, Henrik másik ekkori kiszemeltjéhez] képest, ahogyan az arany Nap az ezüst Holdhoz képest.”

Holbein festménye a szóbeli beszámolók megerősítéséül szolgált. Miközben Anna apja, a klevei herceg emberei figyelték minden ecsetvonását, egyszerre kellett hízelgő és realisztikus ábrázolást készítenie a hercegnőről. Az elkészült festményen egy szép, kellemes arcú nő volt, ami vélhetően meggyőzte Henriket. A festményből két példány készült – az egyik ma a párizsi Louvre-ban, a másik a londoni Victoria and Albert Museumban található. Habár a kutatók vitatják, mennyi befolyása lehetett a festménynek Henrik döntésére, kétségtelen, hogy annak megtekintése nélkül a király nem egyezett volna bele a házasságba.

Személyes találkozásuk alkalmával, 1540 újév napján, Henrik azonnal visszataszítva érezte magát Anna valódi látványától. „Nem tetszik!” – kiabálta tanácsadóinak. Házasságuk csupán hat hónapig tartott, válásuk után Henrik még két nőt vett feleségül (Catherine Howardot és Catherine Parrt), egyiküket (Howardot) le is fejeztette. Anna végül Angliában telepedett le, válásuk után Henrik húgául fogadta. Túlélte nem csak volt férjét, de annak özvegyét is.

Francisco Goya: IV. Károly spanyol király és családja (1800)

Talán egyetlen uralkodói festmény sem okozott annyi vitát, mint Francisco Goya 1800-as ábrázolása a spanyol királyi családról. Habár Goya (aki az udvar hivatalos festője volt) szándékai tisztázatlanok, kétségtelen, hogy nyers, realisztikus, és nem éppen hízelgő módon ábrázolja a spanyol Bourbonokat, ami hallatlan volt a korabeli uralkodói reprezentációban.

A Théophile Gautier francia író és kritikus által „a sarki zöldségesről és feleségéről készült képnek” nevezett festményt régóta a gyenge és korrupt spanyol királysággal szembeni kritikának tekintik. Egy másik kritikus azt írta, a kép szélén megjelenő Goya egyfajta „színpadra helyezi őket a nagyközönség előtt, míg a függöny árnyékában a festő sötét mosollyal mutat és mondja: 'nézzétek őket és ítélkezzetek ti magatok!'”

Mások szerint azonban a festmény más szempontból forradalmi a maga módján: azzal, hogy esendőnek ábrázolja a királyi családot, nem a múlt isteneiként és istennőiként láttatja őket, hanem valódi emberekként. „A bolt sorai között gyorsan végigfutva az arcokon látszik” – írta egy olvasó az amerikai Harper's Magazine havilapnak 1842-ben – „hogy a spanyol királyi család, ahogyan Goya 1800-ban megfestette őket, sem rondább, sem szebb nem volt mindannyiunknál.” Más szóval: a királyi családok ugyanolyanok, mint az átlagemberek.

Diana hercegnő a Tádzs Mahalnál

Igencsak maró fénykép volt – Diana hercegnő 1992 februárjában higgadtan ül egymagában a Tádzs Mahal előtt, amely az uralkodói szerelemnek állított emlékművek közül talán a legnagyobb a világon. Férje, Károly főherceg 11 évvel korábban megígérte neki, hogy elhozza ide, most azonban, hogy végre Indiába látogattak, úgy döntött, nem tart vele. A „Windsorok háborúja” robbanásig feszült.

Diana frappáns módon úgy döntött, tanácsadói és más útitársai nélkül fényképezkedik a nap folyamán, így a hamarosan minden bulvárlap címoldalán szereplő képek egyértelműen jelezték, érzelmi értelemben már vége a házasságnak. „Híres beállása a Tádzs Mahal előtt, az elhagyatott és magányos hercegnő a világ legnagyobb szerelmi emlékműve előtt” – jegyezte meg a New York Post – „lefektette az ő története cselekményének alapjait – hiába volt egyébként ott vele az utazáson Károly is.” 1992. december 9-én a pár hivatalosan is bejelentette a válást.

Marie Antoinette királyné gyermekeivel

Az 1787-es év igen nehéz volt Marie Antoinette számára. Hírnevét darabokra szaggatta a híres „nyakékbotrány”, Franciaországot költségvetési deficit és szegénység gyötörte, férje, XVI. Lajos pedig az italba és a vadászatokba menekült gondjai elől. A királyné elkeseredetten igyekezett a róla kialakult képet – a könnyelmű nemtörődöm osztrák hercegnő – megváltoztatni a nép szemében, hogy Franciaország gyermekeinek sztoikus, fenséges anyját lássák benne. E céllal bízta meg kedvenc festőjét, Elisabeth Louise Vigée le Brunt, hogy készítsen róla egy festményt fiaival és lányaival a nagyközönség számára.

Le Brun a Szűzanya és gyermeke reneszánsz kori ábrázolásaira alapozta saját kompozícióját. Antonia Fraser „Marie Antoinette: Az út” című könyve szerint a festmény minden apró részletét gondosan megtervezték. Annak ellenére, hogy a királyné valójában az egyszerűbb, angol készítésű ruhákat kedvelte, a festményen gazdagon díszített, impozáns francia udvari ruhát visel. Marie Antoinette-et a kép készítése során újabb csapás érte: kisebbik lánya, Sophie meghalt, így le Brun kitörölte őt a festményről.

A festményt végül soha nem látta a korabeli nagyközönség. A királyné iránti gyűlölet olyannyira felizzott, hogy Lenoir párizsi rendőrfőnök azt kérte, ne mutassák be, mert az inzultusok és lázongás villámhárítója válna belőle. A festményt elszállították a kiállítás tervezett helyéről, a Királyi Akadémia szalonjából, üres keretébe pedig valaki egy cetlit tűzött, amin az állt: „Íme, a deficit!”

A festmény ma a versailles-i palotában tekinthető meg.

Nefertiti mellszobra

A történelem egyik leghíresebb műremeke, a berlini Neues Museumban található Nefertiti-mellszobor sokkal többet jelent egy szép arcnál. Szimmetrikus arca érzékisége és idomossága, telt, mosolygó ajkai és ívelt nyaka egy hús-vér nőt ábrázolnak – ezzel igencsak távol áll a korábbi hideg, rideg fáraói ábrázolásoktól. Magában foglalja a vallási fordulatot, amelyet Nefertiti és férje, Ehnaton (eredetileg IV. Amenhotep, uralkodott Kr. e. 1353-1336) fáraó véghezvittek az úgynevezett Amarna-korban.

Az egyiptomi fáraók – és ezáltal az egyiptomi nép – évezredeken keresztül több istent imádtak. Ez Ehnaton trónra lépésével Kr. e. 1353-ban megváltozott. A fáraó egyetlen isten, Aten, a Nap kultuszát tette kizárólagossá, és gyakorlatilag betiltotta a régi vallást. Az uralkodói család a hivatalos művészeten és építészeten keresztül vezényelte az Aten-kultusz propagandáját, amelynek az is része volt, hogy személyessé és egyénivé tette a hagyományosan személytelen fáraói imázst. Az új vallás a jelenre fókuszált, míg a korábbi a töretlen örökkévalóságra. Ez az új hangsúly „talán a legjobban az Amarna-kori reliefek és festészet közvetlen, dinamikus minőségében fedezhető fel,” – írja James P. Allen amerikai egyiptológus „Amarna fenséges női” című könyvében – „szemben az egyiptomi művészetre általában jellemző formalitással és statikussággal.”

Ez a vallási és művészeti forradalom azonban rövid életűnek bizonyult. Ehnaton halála után vallását elvetették, és az Aten napisten nevében készített műremekek többségét valamilyen módon újrahasznosították, vagy elpusztították. Nefertiti kísértő arca azonban tovább él.

Jean-Jacques David: Napóleon megkoronázása (1807.)

Az opportunista festő Jean-Jacques David, aki mindig kiszolgálta az aktuálisan hatalmon lévőket, Napóleon és Josephine 1804-es, a Notre-Dame-székesegyházban történt császárrá, illetve császárnévá koronázásának emlékére festette ezt a hatalmas propagandaművet. A festmény segített bebetonozni Napóleont, mint a császári hatalom kétségtelen birtokosát, klasszicizáló elemekkel és némi történelmi revizionizmussal (Napóleon édesanyja például, aki ellenezte a fia által vett irányt, valójában nem volt ott a koronázáson, de a festményen szerepel). A kép üzenete Franciaország és a világ felé egyszerű volt: Napóleon az új Római Birodalmat hozza létre.

A festmény Peter Paul Rubens Medici-sorozatából „A Saint-Denis-i koronázás” című művét vette alapul, amelyen IV. Henrik francia királyt és feleségét, Medici Máriát koronázzák meg. Egyfajta kalauza is volt a napóleoni birodalom fontosabb személyeinek: az uralkodó családja, fontosabb miniszterei és hivatalnokai, valamint maga David is szerepel, mind az új birodalom római ruhákat utánzó darabjait viselve tekintik meg áhítattal a ceremóniát, amelyet Nagy Károly frank uralkodó 800 karácsonyi császárrá koronázásáról mintáztak.

A befejezett festmény a Louvre-ban került kiállításra, ahol a mai napig megtekinthető. Olyan nagy hatása volt, hogy még a megtekintéséről is készült később festmény: Louis Léopold Boilly „A nagyközönség megtekinti David 'Koronázását' a Louvre-ban” című 1910-es festménye egy nagy csoport embert ábrázol, amint a képet nézik, miközben egy katona hangosan felolvassa a rajta szereplő fontos vezetők neveit, nehogy a nép elfelejtse, kik az urak.