Hét meglepő tény az orvoslás történetéből

Az orvostudomány története tele van a különösebbnél különösebb esetekkel és gyógymódokkal. Caroline Rance The History of Medicine in 100 Facts című munkája segítségével ezúttal hét meghökkentő mozzanatot ismertetünk.

A világ első női orvosai

A Kairótól 30 kilométerre található szakkarai nekropolisz – Dzsószer lépcsős piramisával – Egyiptom legnépszerűbb turistacélpontjai közé tartozik. A piramistól nem messze található a világ első, név szerint is ismert, i. e. 2700 körül élt női orvosa (egyben női tudósa), Meritptah sírja, amelyen az orvosok elöljárójaként emlékeznek meg róla. Mintegy 200 évvel később egy Peszeset nevű orvosnő neve is felbukkant egy, a fia, a magas papi tisztséget viselő Ahethotep sírjában felállított sztélén. Pesezeset a műemléken lévő felirat alapján az „orvosnők felügyelője” (vagy elöljárója) címet viselte, ami arra utal, hogy az ókori Egyiptomban nem volt ritka, hogy nők is gyakorolták a hivatást. Bár sajnos nincs módunk alaposabban megismerni Meritptah és Pesezeset életét, az információkból nyilvánvaló, hogy az orvosnők megbecsült tagjai voltak az ókori Egyiptom társadalmának.

Szürkehályogműtét a 6-7. századból

A történelem egyik első ismert orvosi szakkönyve az Indiában, szanszkrit nyelven írt Sushruta Samhita. A szöveg keletkezésének időpontját nem lehet pontosan meghatározni, mivel az eredeti kézirat nem maradt fent, és a művet csak későbbi másolatokból ismerjük, a szakértők azonban egyöntetűen i. e. 600 körüli időpontra datálják a mű keletkezését. Sushruta feltehetően az észak-indiai Benáreszben (ma Váránaszi) élet, ahol orvosként és tanárként dolgozott. Művében többek között orvostudományról, műtétekről, farmakológiáról és a betegek kezeléséről is értekezett.

Az orvos úgy vélte, tanítványai – legyenek bármennyire műveltek – egészen addig nem készültek fel a betegek kezelésére, amíg gyakorlati tapasztalatokat nem szereztek. Azt javasolta, hogy a sebészeti eljárásokat először gyümölcsökön próbálják ki (a bevágásokat a gyümölcs héján, a belső szervek eltávolítását pedig a gyümölcsben található maguk kivételével), de ajánlott volt halott állatokon, valamint vízzel töltött zsákokon is kísérletezni a valódi betegek kezelése előtt.

A Samhitában többek között egy szürkehályogműtét leírása is szerepel. Eszerint a páciensnek az orra hegyét kellett néznie, miközben az orvos a hüvelyk- és mutatóujjával széthúzta a szemhéjakat, majd egy tűszerű szerkezettel oldalról keresztülszúrta a szemgolyót. Ezután anyatejjel hintette be a testrészt, és egy gyógynövényekből készült főzettel mosta le a szemet. Az orvos a hályogot a tűszerű alkalmatossággal távolította el. Kulcsfontosságú volt, hogy a páciens a műtét alatt ne köhögjön, tüsszentsen, böfögjön, vagy bármilyen más tevékenységet folytasson, amellyel nyomást gyakorolhat a szemre. Sikeres kezelés esetén a beteg látása javulhatott, ám a műtét fókuszálatlan látást eredményezett.  

Indián varázsszer a skorbut ellen

1536-ban a francia felfedező, Jacques Cartier hajója a mai Quebec városa helyén álló falu, Stadacona közelében beragadt a hatalmas jégtáblák közé. A legénység nehezen jutott hozzá friss élelemhez, és ennek következtében felütötte fejét körükben a skorbut. A beszámolók szerint „bűzlött” a szájuk, a fogaik pedig kiestek, ami a kóros vitaminhiány miatt fellépő betegség egyik leggyakoribb tünete. Cartier-nek fogalma sem volt, mit tegyen. Ekkor azonban a kapitány segítségére sietett két indián őslakos, akiket Cartier 1534-ben annak bizonyítékaként rabolt el, és vitt Franciaországba, hogy valóban új területet fedeztek fel. Miután visszatértek a mai Kanada területére, a stadaconai őslakosok és francia felfedezők között komoly feszültség alakult ki, ám a két fiatalember, Dom Agaya és Taignoagny a konfliktuson felülemelkedve felajánlotta a segítségét.

Egy főzetet készítettek az ún. annedda fából kinyert anyagból, és bár Cartier félt tőle, hogy meg akarják mérgezni, a legénység néhány tagja pár nap alatt meggyógyult a szertől. Ezután olyan verseny indult meg a gyógyszerért, hogy a beszámolók szerint a legénység tagjai „készen álltak akár egymást is megölni” érte. A szakértők által általában nyugati tujaként vagy szürke lucként azonosított annedda a tengerészek teljes gyógyulását hozta. Cariter úgy „hálálta meg” a fiúk kedvességét, hogy kilenc emberrel egyetemben ismét elrabolta Dom Agayát. Mire 1541-ben Cartier visszatért Kanadába, a fogva tartottak többsége már halott volt, a felfedező ennek ellenére arról számolt be családjaiknak, hogy mindannyian remekül élnek Franciaországban. Az őslakosok gyógymódja nem vált széles körben elterjedtté, és a skorbut még több 200 éven keresztül szedte az áldozatait a tengerészek közül.  

A csodaszer, amely mindent gyógyított

A történelem során uralkodónak lenni felettébb veszélyes hivatásnak számított, mivel szinte mindig akadt valaki, aki meg akart szabadulni az éppen aktuális királytól, fejedelemtől, fáraótól vagy császártól. Nem volt ez másképp VI. Mithridatész pontoszi királlyal sem, aki a legenda szerint úgy próbálta meg hatástalanítani a mérgeket, hogy kis dózist juttatott be a gyilkos szerekből a szervezetébe, majd fokozatosan növelte az adagokat. Állítólag a börtönében sínylődő rabokon különböző toxikológiai kísérleteket is végzett, és tudósai ennek eredményeképpen fejlesztették ki az ún. mithridatét, amely minden ellenmérget egyetlen formulában egyesített.

Miután Pompeius i. e. 66-ban legyőzte Mithridatész seregét, a recept állítólag Rómába is eljutott, és Nero császár orvosa, Andromakhosz közel egy évszázaddal később ennek alapján fejlesztette ki 64 alapanyagból álló csodaszerét, a theriakát. Bár főként növényi összetevőkből (köztük ópiumból) állt, viperahúst is felhasználtak a készítése során. Eleinte szkeptikusan tekintettek az új gyógyszerre, később azonban az egész világon elterjedt, drága medicinává vált. A 12. századra Velence vált a csodaszer fő exportőrévé, amely Európában, az arab világban és Kínában is nagy népszerűségnek örvendett. A siker évszázadai 1745-ben értek véget, amikor William Heberden angol orvos kijelentette, hogy a theriakának valójában közel sincs olyan jótékony hatása, mint amilyet tulajdonítanak neki, és a rómaiak kiszínezték a történetet, hogy hatékonyabban kereskedhessenek a szerrel. A theriaka ennek ellenére még a 19. századi európai gyógyszerkönyvekben is felbukkant.         

A legkorábbi, altatás közben végrehajtott műtét

Amikor a hatvanéves japán asszony, Aija Kan 1804-ben egy napon észrevette, hogy egy daganat nőtt a mellében, nem volt kétsége afelől, hogy ő is ugyanarra a sorsa jut, mint szintén mellrákban elhunyt lánytestvérei. Az idős hölgy előtt azonban olyan lehetőség adódott, amely nővérei számára még nem állt rendelkezésre: a tumor műtéti úton való eltávolítása. Hanaoka Szeisu (1760-1835) hirajamai orvos azután kezdett el az érzéstelenítés témakörével foglalkozni, miután hallotta a 3. századi kínai orvosról, Houa T’óról szóló történeteket, melyek szerint a doktor már sok évszázaddal korábban kifejlesztett egy olyan szert, amelynek segítségével a páciens átaludhatta a műtétet. Hanaoka hasonló kísérletekbe fogott, és elkészítette az általa cuszenszannak elnevezett, egyéb növényi eredetű összetevők mellett métel maszlagot, sisakvirágot és a latinul Angelica decursivaként ismert növényt tartalmazó forró italt.

Ha valaki nem megfelelően fogyasztotta a keveréket, akár bele is halhatott, ha azonban az előírásoknak megfelelően itta meg a páciens, 6-24 órára öntudatlanná vált tőle, így ezalatt könnyedén végrehajthatták a szükséges operációt. Aija Kan is az italtól bódult állapotban feküdt 1804. október 13-án a „műtőasztalon”, miközben Hanaoka doktor kivágta a tumort melléből. Bár az asszony a következő évben meghalt, a japán orvos még legalább további 150 mellrákos betegen végzett a cuszernszan segítségével műtétet.

Amikor kitört a piócaőrület

A piócákat évezredeken át használták az orvoslásban, és helyreállító műtétek után még manapság is a vénás keringés helyreállításának egyik lehetséges módjaként tartják számon. A 19. század elején egy francia orvosnak, François-Joseph-Victor Broussais-nek (1772–1838) köszönhetően a piócákkal való gyógyítás minden korábbinál nagyobb népszerűségre tett szert, a doktor ugyanis úgy gondolta, hogy az állatok segítségével minden gyulladás gyógyítható. Ezekben az években hordószámra szállították a piócákat a világ különböző részeibe, jól jövedelmező piócafarmokat hoztak létre, és a túlzott érdeklődés következtében egyes piócafajok egyenesen a kihalás szélére sodródtak.

A piócáknak valóban megvolt az az előnye, hogy az érvágással ellentétben használatukkal a páciens csak fokozatosan vesztett vért, ami nagy előnyt jelentett a gyengébb fizikummal rendelkezők számára. Mivel Broussais tanítványai a 19. században az orvosok rendelkezésére álló eszköztárból csak a piócát használták, a betegeket megkímélték számos, feltehetően állapotuk romlásához vezető gyógymód alkalmazásától.         

Profi császármetszés Ugandában

Bár a 19. század második felében a császármetszés a nyugati világban már ismert módszernek számított, a Brit Birodalom lakosai azt már nehezen tudták megemészteni, hogy olyan „civilizálatlan” népek, mint a mai Nyugat-Uganda területén található kis királyságban, Bunyuróban élők is rájöttek – feltehetően saját maguktól –, hogyan kell kivitelezni a műtétet. Az évszázadok során számos olyan esetet jegyeztek fel, amikor a császármetszés az anya és gyermeke életét is megmentette, a beavatkozásra azonban még az antiszeptikus módszerek és az érzéstelenítés megjelenése után is csak egyfajta utolsó lehetőségként tekintettek. Részben ezért is hallgatták 1884-ben meglepetten az edinburgh-i sebészek Robert Felkin afrikai misszionárius beszámolóját egy öt évvel korábban, Bunyuróban végrehajtott sikeres császármetszésről.

A műtét előtt az anyát banánborral érzéstelenítették. Az italt az orvos a műtét helyszíne, valamint saját kezei bekenésére is felhasználta, ami arra utal, hogy a bunyuróiak tisztában voltak a fertőtlenítés fontosságával. A doktor ezután egy bemetszést hajtott végre a hasfalon és a méhfal egy részén, mielőtt a méhfal széthúzásával kiemelte a csecsemőt. A műtét során a méhlepényt is eltávolították. Az orvosok ezután a sebet hét vasszegszerű eszköz segítségével varrták össze, majd a tárgyakat jávai méregfából készült huzal segítségével rögzítették. Az orvos ezután egy gyógynövényekből készült krémet kent a sebre, amelyet meleg banánlevelekkel fedett be, majd az egészet kötszerrel kötözte körbe. Felkin beszámolója szerint az anya és gyermeke még 11 nappal később is jó egészségnek örvendett.