Hét elképesztően rút uralkodó a történelemből

Hiába született valaki egy hatalmas birodalom örököseként, ez még korántsem jelentette azt, hogy a kinézet terén is szerencsés lett volna. A Habsburg-családban generációkon keresztül öröklődő kiugró áll története ma már közismert, de éppenséggel a franciáknak és az olaszoknak sem kell sokáig kutakodniuk a régi festmények között, hogy egy-egy rusnya uralkodói portréra akadjanak.

I. Habsburg Lipót, a nagyajkú

Az egyik leghosszabb ideig (48 éven keresztül) uralkodó Habsburgot, az igencsak előnytelen külsejű I. Lipótot eredetileg egyházi pályára szánták, ám bátyja, IV. Ferdinánd halála keresztülhúzta a számításokat, s 1657-ben neki kellett apja örökébe lépnie. Alacsony termetű volt, groteszk és mai szemmel nézve egy mesefigurához hasonlítható, akit a házi festője nem kímélt, s hiteles arcképet készített róla az utókor számára: a festményen egy vastag ajkú, fekete hajú, csúnya férfi látható, akinek állkapcsa a Habsburgokra jellemző módon előreugrik.

Lipót Cseh- és Magyarország királyaként, illetve a Német-római Birodalom császáraként önmagát megfontolt és lelkiismeretes hivatalnoknak tartotta, környezete azonban inkább határozatlannak ítélte meg. A magánéletben családszerető, jóindulatú és hitbuzgó férfiú volt, a nyilvánosság előtt viszont a spanyol etikett rideg merevsége mögé rejtőzködött.

Két szenvedélye volt: a zene és a vadászat. Mint muzsikus, megközelítette kora legjobbjait, ám vadásztehetségéről nem sokat tudunk – csupán annyi bizonyos, hogy mikor vadra ment, megállt az élet a Burgban. Környezete olyannyira nem akarta megzavarni az uralkodót kedvenc időtöltése közben, hogy például 1686-ban egy teljes napon át elhallgatták előle, hogy sikerült visszavívni Budát az ősellenség töröktől.

IV. Fülöp, a népsanyargató

A Habsburgok spanyol ágából származó IV. Fülöp megítélése az évszázadok során sokat változott: halála után 200 évvel még gyenge egyéniségnek tartották, s folyton az uralkodó szemére hányták, hogy túlzott mértékben hagyatkozott a minisztereire (főként Olivares hercegre), ám a későbbi korok már határozottabb királyként emlékeznek meg róla. 16 éves volt, amikor a hatalmas, ám hanyatlófélben lévő Spanyolország trónjára került, s ezzel párhuzamosan Portugália, Nápoly, Szicília, Szardínia, Milánó és Luxemburg uralkodója lett. A művészetszeretetéről híres király népsanyargató uralma ellen felkelések sorozata indult, ám csupán a portugáloknak sikerült lerázniuk magukról a rabigát.

Fülöp köztudottan erkölcstelen életvitelt folytatott, két feleségétől született 13 utóda mellett 7 törvénytelen gyermeket is nemzett, de becslések szerint fattyainak száma a 30-at is meghaladja. Nagyszámú szerelmi hódításait azonban biztosan nem a külsejének köszönheti, ugyanis a Velázquez által készített arcmásai is arról tanúskodnak, hogy hosszú homlokú, markáns állú és kevéssé vonzó férfi volt.

Bár a krónikák szerint ifjú korában gyakran tett tanúbizonyságot kiváló – ám kissé bántó – humorérzékéről, későbbi élete során formális közegben csupán háromszor látták nevetni. A bikaviadalok lelkes hívét orvosai a halálos ágyán himlő ellen kezelték, ám valószínűleg egy vakbélgyulladás tett pontot a 60 éves spanyol király életének végére. Halála előestéjén, 1665-ben 12,2 millió négyzetkilométernyi terület tartozott a fennhatósága alá.

XI. Lajos, a „pókkirály”

Csúnya, kövér, ravasz, gyanakvó, és kegyetlen – ezekkel a szavakkal jellemezhető leginkább XI. Lajos, francia király, akit cselszövései miatt a hálóját szövögető ízeltlábúakhoz hasonlítva a „pókkirály” gúnynévvel illettek kortársai. A Valois-házba tartozó Lajos már 14 évesen az apja oldalán harcolt a százéves háborúban, két évvel később azonban atyja, VII. Károly ellen fordult, s miután ezt az évek során többször is megismételte, száműzték az udvarból. A legendák szerint a király halálra éheztette magát, mivel annyira rettegett attól, hogy a fia megmérgezi. A temetést kihagyva 1461-ben Lajos egyenesen Reims-be ment, s azonnal királlyá is koronáztatta magát.

Nagy műveltségű, ám kifejezetten előnytelen és elhanyagolt külsejű uralkodó volt, alacsony termetéhez képest nagyméretű feje, tekintélyes orra, s mélyen ülő szemei komikus, ugyanakkor ijesztő látványt nyújtottak. Élete harcokban bővelkedett: hol a zsarnoksága, illetve jogtalanságai ellen fellépő öccsével és a francia főurakkal kellett küzdenie, hol pedig az országnyi birtokokkal rendelkező Merész Károly, burgundi herceg ellen viselt hadat – s háborúzott a német-római császárral, az angol királlyal, a svájci kantonokkal és Aragónia királyával is.

Uralkodása alatt hatalmas földterületekkel bővítette birtokait, s bevételeit háromszorosára emelve országát Európa leghatalmasabb és leggazdagabb államává tette. Sokat elárul róla egyik mondása, amit egy lázadó főúrhoz intézett: „Franciaország én vagyok!”

III. Károly, a nagyorrú

A Napkirály dédunokájaként III. Károly arcberendezését a Bourbonok jellegzetesen nagy és kiugró orra dominálta. A madridi királyi udvarban szigorú és vallásos nevelést kapó herceg igen tartott erőskezű édesanyjától, akire külsőleg rendkívüli módon hasonlított. 15 éves korától Parma hercege, majd Nápoly és Szicília királya, 1759-től haláláig pedig a spanyol trón birtokosa volt.

Őszinte szeretet és tiszta hűség kötötte feleségéhez, a nála nyolc évvel fiatalabb Mária Amália Krisztina szász és lengyel hercegnőhöz, akinek 1760-ban bekövetkezett halála után többé nem házasodott meg, s szeretőkről sem tesznek említést a róla fennmaradt írások. A vadászat megszállottja volt, ám furcsa módon a bikaviadalokat betiltotta, mert kegyetlennek és civilizálatlannak tartotta őket.

Mélyreható reformokkal igyekezett megmenteni eladósodott országát, csökkenteni az egyház hatalmát, élénkíteni a kereskedelmet, modernizálni, s a háborúkat kerülni – ami nem mindig sikerült, s több gyarmatot el is veszített. A felvilágosodás híveként korlátozta az inkvizíciót, és újításainak köszönhetően Spanyolországban – rövid ideig tartó – gazdasági és kulturális felvirágzás kezdődött.

Borso d'Este, a hegyépítő

Ferrara márkijának törvénytelen fiaként Borso d'Este már fiatal korában megkapta a császártól Modena és Reggio hercegi címeit, évtizedekkel később pedig – halála előtt négy hónappal – II. Pál pápa apja egykori rangjára emelte, s Ferrara márkijaként ő lett az első uralkodó, aki mindhárom itáliai város elöljárójának tudhatta magát.

A kidülledt szemű, s összességében ijesztő arcú Borsót népe kimondottan szerette, minden tettében támogatta, s akkor is gondolkodás nélkül mellé állt, amikor a herceg – több alkalommal is – úgy döntött, a Velencei Köztársasággal szövetkezve a Sforzák és a Mediciek ellen ront. Életében mindössze egyetlen vállalkozását nézték rossz szemmel, amikor is a ferrarai kertjében a Pó medréből kihalászott kőtömbökből egy komplett hegyet akart felépíttetni.

Nagy mecénás hírében állt, mohón költötte a pénzt a kultúrára, udvari központja adott otthont a ferrarai festőiskolának, továbbá számos zenész köszönhette felemelkedését a hercegnek. Soha nem nősült meg, utódot sem hagyott hátra, így a hercegi trónon féltestvére követte. Családjának leszármazottai 1859-ig uralták Modena és Reggio városát.

Giovanni di Bicci de’ Medici, a rejtőzködő

Az uralkodókat buktató, pápákat és nagyhercegeket adó, pénzükkel hadjáratokat befolyásoló,  Nyugat-Európát bankhálózatukkal keresztülszövő legendás Medici-család tagjai közül valószínűleg a nemzetséget alapító Giovanni di Bicci de’ Medici volt a legrondább. Nem született gazdagnak, szegényes, mindössze 500 forintos kezdeti tőkéjét is a hatalmas szépségű Piccarda Bueri, veronai nemesasszony hozományával szerezte. A Rómában töltött, 12 évig tartó banki inasévei alatt azonban mindent ellesett ahhoz, hogy egy önálló pénzintézetet hozzon létre. Szorgalma meghozta gyümölcsét: 1397-ben alapított firenzei bankjának 8000 forintos indulótőkéje 1420-as visszavonulásáig meghússzorozódott.

Giovanni vallásos ember volt, így hitt az uzsora tilalmában, a mai viszonyokhoz képest igen alacsony kamatokból és különböző pénznemek cseréjéből szerezte vagyonát. Szoros kapcsolatot épített ki a pápasággal: a pápai Kúria pénzeinek megőrzője lett, majd ő adott kölcsönt az egyházi vezetőknek a háborúkhoz.

Az arca alapján egy mai horrorfilmben minden bizonnyal nem csupán mellékszerepre aspiráló  Giovanni irtózott a közélettől, s gyakran inkább büntetést fizetett, csak hogy ne kelljen a firenzei közügyekben részt vállalnia. Az adományairól is méltán híres mecénás 1429-es elhunytakor Toscana leggazdagabb embere volt. Halálos ágyán fiához intézett utolsó szavai így hangzottak: „Rejtsd el magad a nyilvánosság szeme elől!” Ám Cosimo de' Medici ennek éppen az ellenkezőjét tette, s később ő lett Firenze fejedelme.

II. Károly, az elvarázsolt

Habár Károly nyolcéves koráig se járni, sem pedig beszélni nem tudott, 1665-ben – mikor csupán négyéves volt – négy idősebb fiútestvérének halálát követően az egykor szebb napokat megélt spanyol monarchia királyává emelték. A Habsburgok között gyakori belterjes (másod- és harmad-unokatestvérek közötti) házasságok miatt örökletes betegségekben szenvedő, egyáltalán nem uralkodásra termett férfi regnálásának első 31 évében anyja, majd annak halála után kegyencei kormányoztak.

Apja, IV. Fülöp saját unokahúgát vette feleségül, s a fizikailag, szellemileg és érzelmileg fogyatékosnak mondott Károly összes felmenője a nyolc generációval őt megelőző Kasztíliai Fülöp és Őrült Johanna leszármazottai voltak – így nem sok alkalom nyílt a királyi génállomány frissítésére. A családon belüli házasság ritka genetikai rendellenességekhez vezetett: ún. hátraharapás jelensége alakult ki nála, ami azt jelentette, hogy a felső fogsora szájzáráskor az alsó elé került, ezért nem tudott rendesen rágni, a nyelve olyan nagy volt, hogy beszédét alig lehetett érteni, valamint gyakran nyáladzott. Nagy valószínűséggel az agyalapi hormonok elégtelensége is fennállt nála, mellyel az alacsony termete, vézna izomzata, emésztési zavarai és az impotenciája magyarázható, másrészt pedig egy ritka veseelégtelenségben is szenvedhetett, ami az angolkórral, a fejének aránytalanul nagy méretével, illetve vérvizelésével állt összefüggésben. És ha ez még nem lett volna elég, valószínűleg akromegália is gyötörte a szerencsétlen királyt, ugyanis a testének kinyúló részei (orr, kéz, fül, ajkak) túlfejlődtek és kiszélesedtek.

Az El Hechizado, vagyis az „elvarázsolt” néven is ismert, a lövészeten kívül semmihez sem értő Károly, az utolsó spanyol Habsburg öt nappal a 39. születésnapja előtt, 1700 novemberében örökös nélkül hunyt el. Halálával 13 éven át tartó örökösödési háború vette kezdetét.