Ha beindul a gőzös: a magyar mozdonygyártás története a vasút hőskorától a villamosításig

Már Széchenyi pártfogoltjai – a Nagy testvérek – is gőzmozdonyok tervezésébe fogtak, de a hazai mozdonygyártás csak a kiegyezés után vált „nemzeti érdekké”, ebben óriási szerepet játszott a MÁV – Baross Gábor irányításával végrehajtott – államosító politikája. A 20. század gazdasági válságai és politikai kényszerpályái a gyártási körülményeket is befolyásolta, de a világháborús igények és a háborús jóvátételek összességében a termelékenység növekedéséhez, a kapacitások maximáláshoz vezettek. A dízelvontatás fejlesztése a gőzösök korának leáldozását, és a két óriás – a Ganz és a MÁVAG – integrációját eredményezte. 

Az első mozdonyoktól a MÁV-gépgyár első aranykoráig

Az első hazai gyártású „mozdonyt” – amely egy működőképes, M=1:4 méretarányú tanulmánymodell volt, és a DERÜ nevet kapta – a Nagy Lajos és Nagy Gergely építette 1845 és 1847 között.

A „mintát” a Nagy testvérpár készítette, akik gróf Széchenyi István pártfogoltjaiként a Bécs–Gloggnitzi vasút mozdonygyárában dolgoztak, ahol a technikai fogások elsajátítását követően önállósítani akarták magukat. A modellt a Bécs-Gloggnitzi vasút mozdonyainak mintájára készítették, és több típusból kölcsönöztek konstrukciós elemeket.

A testvérpár a fantázia mozdonymodellt – amely a hazai vasúthálózaton végül sosem közlekedett – további megbízások reményében mutatta be Bécsben, sőt később a Pest–Szolnok vasútvonal ünnepélyes felavatásán is 1847-ben. A várt megrendelések azonban elmaradtak – Magyarországon ekkor még belga gyártmányú mozdonyokat vásároltak a Cockerill-gyárból –, így a modellt 7000 ezüstforintért eladták.

Magyarországon az első, még keskeny nyomközű „valódi” gőzmozdony az 1872-ban, az osztrák Államvasút Társaság (StEG/ÁVT) resiczai vas- és gépgyárában, osztrák licensz alapján épült 948 mm nyomtávolságú RESICZA volt. A jármű ma Romániában, a resicai vasúti skanzenben van kiállítva.

Az első hazai normál nyomtávolságú fővonali gőzmozdony az osztrák licensz alapján 1873-ban gyártott III. osztály 108. pályaszámú mozdonya lett, amely a későbbi átszámozások során végül 1911-től a MÁV 335,001 pályaszámot kapta. Az első magyar gyártmányú gőzmozdonyt – selejtezését követően – a MÁV felajánlotta a Közlekedési Múzeumnak, de ők helyhiányra hivatkozva visszautasították az adományt.

Szerencse, hogy egy teljesen azonos típust megőriztek az utókornak: ez a bécsújhelyi Sigl-mozdonygyárban épült III. osztály 269, később MÁV 335,095 pályaszámú járműve lett, amely sokáig Hatvan állomásépülete előtt került kiállításra (1986-tól „nosztalgiaüzemi” mozdonyként), 2000-től a Magyar Vasúttörténeti Parkban lelt végleges otthonra.

Az első budapesti gyártású mozdonyt a Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára építette. A cég jogelődei, az 1868-ban alapított, de 1870-re már felszámolás alá került Magyar–Belga Gép- és Hajóépítő Társaság Rt. valamint a Magyar–Svájci Vasúti Kocsigyár Rt. voltak.

A csődbe ment cégeket az állam felvásárolta, és 1870. augusztus 1-jén létrejött a Magyar Királyi Államvasutak Gép- és Kocsigyára, amely 1873-tól felvette a Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára (MÁV Gépgyár) nevet. Az üzem irányítását a MÁV vezérigazgatósága végezte, majd a vállalat saját igazgatóságot kapott. 1873-tól leválasztották az üzemről a volt Magyar–Svájci Vasúti Kocsigyár területét, ahol létrejött a MÁV Északi Főműhelye.

A kiegyezést követően kiemelt céllá – nemzeti érdekké – vált a hazai járműgyártó ipar létrehozása és fejlesztése, amit különösen az indokolt, hogy az 1846–1867 közötti időszakban létesült magánvasutak a mozdonyaikat szinte kizárólagosan osztrák mozdonygyáraktól szerezték be.

A MÁV Gépgyárának első teljesen saját tervezésű mozdonya a Tiszavidéki Vasút részére épült SZOLNOK nevű mozdony az 1878-as párizsi világkiállításon aranyérmet kapott. A gyár vezetését 1881-től a lengyel származású mozdonykonstruktőr, Kordina Zsigmond vette át. Az üzem első jelentős típusa az Ia. osztályú, 1911-től 220-as sorozatú gyorsvonati mozdony, amelyet kisebb megszakításokkal két évtizedig gyártottak.

A MÁV Gépgyár történetének első évtizedében kevés járművet készített, azokat is kivétel nélkül a hazai vasúttársaságoknak: 1873-tól 1883-ig csak 75 darab mozdony született. A termelés felfutása az 1890-es évek elején kezdődött, 1893-ban már az 500., 1896-ban az 1000., 1903-ban már az 1500. legyártott mozdony átadását ünnepelték.

A jelentős növekedés hátterében a MÁV Baross Gábor közlekedési miniszter nevéhez fűződő terjeszkedési politikája, a hazai magánvasút-társaságok egymást követő államosítása állt. A MÁV a vontatójárművek egységesítésére és korszerűsítésére törekedett – ehhez pedig új gyártású mozdonyok kellettek.

A viharos 20. század

A 20. század gazdasági válsággal köszöntött be, a mozdonygyártás jelentősen visszaesett: évente átlagosan alig 100 darab gőzmozdony készült, 1904-ben csak 44, ráadásul ennek a felét is olasz exportra szánták. A MÁV Gépgyár ekkor szállított először nagyobb mennyiségben külföldre járműveket.

A gazdasági válságot követően a mozdonygyártás ismét felfutott, 1910-ben évente 250 mozdony épült. Ez összefüggött a magyar vasúttörténet egyik legnagyobb járműkorszerűsítési programjával: a MÁV az államosított magánvasutaktól örökölt, illetve a saját korszerűtlen vontatójármű-állományának lecserélését határozta el. A fejlesztésekkel olyan korszerű mozdonysorozatok jelentek meg, amelyek egészen a gőzvontatás történelmének lezárultáig, 1984-ig jelen voltak a magyar vasúti hálózaton.

A teljesség igénye nélkül ekkor születtek meg a 375-ös és 376-os sorozatú mellékvonali mozdonyok, a 324-es univerzális mozdony, az elővárosi szolgálatra tervezett 342-es és 442-es sorozatok, vagy például a gyorsvonatokra tervezett 301-es, 327-es és 328-as sorozatok.

Az első világháború alatt az éves termelés 300 mozdony/év-re emelkedett. 1913-ban a gyár a 3000. mozdonyát (327,023 pályaszámú lokomotívot) adta át, míg a 4000. legyártott mozdony az 1917-ben készült, 601-es sorozatú Mallet-rendszerű hegyipálya gőzmozdony lett.

Az üzemnek a fokozott termelésre nem maradt kapacitása, ezért az első világháború alatt kiegészítő mozdonygyártás zajlott a MÁV Északi és Istvántelki járműjavítóiban, ahol 375-ös sorozatú mozdonyok készültek, továbbá a német Henschel-gyár is részt vett a 342-es és a 328-as sorozatú mozdonyok gyártásában.

A trianoni békét követően az utódállomoknak ítélt korszerű járművek nagy száma miatt a gyár a világháború után is folyamatosan termelt, még a háború alatt megrendelt mozdonyokat legyártva, pótolva az elhurcolt járművek egy részét.

A világháború után született meg 1924-ben a 424-es „univerzális” gőzmozdony, valamint a Ganz-gyár benzin-, majd dízelüzemű motorkocsijainak „ellenfeleként” a 22-es (275-ös) „motorpótló” mellékvonali gőzmozdony.

Az 1925-ben MÁVAG-ra átkeresztelt cég az 5000. gőzmozdonyát 1927-ben építette meg: a súlyos gazdasági válsághelyzetben külön kérvényezni kellett, hogy a gyár 5000. mozdonya ne egy Jugoszláviának háborús jóvátételként gyártott gőzös legyen, hanem a 424,027-es pályaszámú mozdony. A nagy gazdasági világválság idején a gőzmozdonyok gyártása szinte leállt, 1934-ben például mindössze 4 darab gördült ki az üzemből.

A Budapest–Hegyeshalom vonal villamosításakor a Ganz-gyártól megrendelt V40 és V60 sorozatú mozdonyok járműszerkezeti részei is a MÁVAG-ban készültek. A Ganz-gyár ÁRPÁD-rendszerű gyorssínautóbuszai jelentette belső versenyre reagálva fejlesztette ki a MÁVAG a 242-es áramvonalas burkolatú gyorsvonati gőzmozdonyt.

A második világháború alatt, az 1938-as győri program célkitűzéseinek megfelelően a mozdonygyártást is felfuttatták, ekkor zömmel 424-esek, illetve külföldi (csehszlovák) megrendelésre 324-esek készültek. A rendelésre előállított mozdonyokkal a legyártott 324-esek száma 905 darabra nőtt, vagyis ez a sorozat a legnagyobb példányszámban épült magyar gőzmozdonytípus. A Bródban működő gépgyár megvásárolta a 375-ös és 275-ös mozdonyok licenszét, ezzel is fokozva a magyar tervezésű járművek jó hírnevét.

A MÁVAG még a II. világháború alatt kezdte a 303-as sorozatú, eredetileg szintén áramvonalas burkolatúnak szánt nehéz gyorsvonati mozdonyok tervezését, de azok csak 1951-re készültek el, csakúgy, mint a MÁVAG 6000. és 6001. legyártott mozdonyai – már áramvonalas burkolat nélküli mozdonyként.

A II. világháború után a MÁVAG-ot is sújtotta a háborús jóvátétel kötelezettsége, ekkor 5 év alatt 525 darab 424-es, 375-ös és 490-es sorozatú gőzmozdony került leszállításra a győztes államoknak, majd a szovjetek a Szovjet Vasút Er sorozatú gőzmozdonyát is gyártásra rendelték, amelyből a MÁVAG egészen elképesztő mennyiséget, 1350 darabot gyártott – igaz, ezek nagy részét már kereskedelmi szerződés alapján.

A leterhelt gyár a MÁV igényeit csak 1955-től tudta kielégíteni, ekkor ismét gyártásra vették a 424-es és a 375-ös sorozatú mozdonyokat.

1950 és 1957 között az akkor Klement Gottwald Villamossági Művek néven működő Ganz Villamossági Gyár VM10 gyári jellegű, MÁV V55 sorozatú „Bocó” mozdonyainak járműszerkezeti részei is a MÁVAG-ban készültek, akárcsak a DVM2 típusjelű, előbb a MÁV M424, később M44 sorozatú dízel-villamos mozdonyainak, vagy DHM1 (MÁV M31) dízel-hidraulikus tolatómozdonyok járműszerkezeti részei is.

Mivel kormányzati szinten döntés született a hazai dízelvontatás felfejlesztéséről és a vasútvillamosításról, a MÁVAG új gőzmozdony konstrukcióit nem engedték gyártásba venni. A Ganz és a MÁVAG 1950-es évekre egyre szorosabb együttműködése, és a két gyártelep szomszédsága előrevetítette a vállalatok integrációját.

Előbb 1958-tól befejezték a 424-es sorozatú gőzmozdonyok gyártását, majd 1959. január 1-től létrejött a Ganz-MÁVAG ipari konglomerátum. Az utolsó Magyarországon gyártott gőzmozdony, a 375,1032-es pályaszámú mozdony 1959. márciusában készült el, de a gyár még MÁVAG cégjellel adta ki, mint a MÁVAG utolsó, 7558. gyári számú gőzmozdonyát. (x)