Ezrek tűntek el nyomtalanul Videla diktatúrája idején Argentínában

Amikor Jorge Eduardo Acosta 1978. június 25-én este berontott a kínzóközponttá átalakított Haditengerészeti Műszaki Iskola (ESMA) celláiba, a foglyok kínosan feszengve fogadták szokatlan viselkedését. A „Tigris” egyenként megölelgette azokat, akikkel egyébként kínzásuk szüneteiben whiskyt kortyolgatva viccelődött. A rabok persze tudták, hogy az öröm Argentína első, egyes feltételezések szerint nem a legtisztább körülmények között megnyert futball-világbajnoki címének szól, a mintegy másfél kilométerre található Estadio Monumentalból ugyanis tisztán hallották a szurkolók örömittas kiáltásait.

„Végül végeznünk kell a gyávákkal”

Acosta, az egyik legrettegettebb állami terrorosztag parancsnoka aznap este többeket az ünneplő tömegbe is kivitt. Közöttük volt két fiatal lány, Miriam Lewin és Graciela Daleo is. Amikor Daleo kihajolt az őt szállító kocsi tetőablakán, és meglátta az őrjöngő tömeget, arra gondolt, ha elkezdené azt üvölteni, hogy ő egy az Argentínában az elmúlt években rejtélyes módon „eltűnt” sok ezer személy közül, senki sem foglalkozna vele.

„Ez volt a legegyértelműbb bizonyítéka annak, hogy megszűntem létezni” – emlékezett vissza. Fogva tartóik nem sokkal később sört és pizzát rendeltek a lányoknak, akiket máskor a teheneknél használt elektromos ösztökével erőszakoltak meg.

A világbajnoki trófeát nem sokkal korábban a csapatkapitánynak, Daniel Passarellának a vb propagandaértékét maximálisan kihasználó Rafael Jorge Videla, az 1976 óta a dél-amerikai ország élén álló katonai junta vezetője adta át. Az az ember, akinek rémisztő szerepe volt abban, hogy az ESMA rabjai az országban fogva tartott több ezer politikai fogollyal együtt nem tudtak örülni az Argentínát lázba hozó győzelemnek.

Nincs kiút az erőszak örvényéből

Az 1925-ben katonacsaládba születő Jorge Rafael Videla számára kézenfekvő volt, hogy maga is ezt a pályát fogja választani. Videla az 1970-es években ért tiszti karrierje csúcsára. 1973-ban a hadsereg, 1975-ben pedig az argentin fegyveres erők vezérkari főnökévé nevezték ki, majd ugyanebben az évben a hadsereg főparancsnokává léptették elő.

A dél-amerikai ország éppen ezekben az években élte története egyik legválságosabb időszakát. A hatalomba visszahívott Juan Perón 1974 júliusában bekövetkezett halála után harmadik felesége, az olajválsággal csak egyre mélyülő gazdasági-társadalmi problémákat öröklő Isabel Perón került az elnöki székbe, ám gyengekezű vezetőnek bizonyult.

Az erőszakszervezetek a szélsőjobboldali paramilitáris halálosztagok segítségével minden egyes, szélsőbaloldali gerillák által elkövetett terrorcselekményt követően véres leszámolásba kezdtek, és úgy tűnt, az erőszak örvényéből nem lehet kiutat találni.

A hadsereg egy csoportja Videlával az élen 1976. március 24-én puccsal vette át a hatalmat, mondván, meg kell akadályozni, hogy Argentína teljes anarchiába süllyedjen. A Videla-junta a katonai diktatúrák klasszikus forgatókönyvét követte: felfüggesztették a politikai pártok működését, feloszlatták a parlamentet, korlátozták a sajtószabadságot, és ellenőrzés alá vonták a szakszervezeteket.

Megkezdődött a „felforgató elemek” elleni hajtóvadászat. A „piszkos háború” nemcsak a baloldali gerillamozgalmak tagjait, hanem a társadalom minden, „bomlasztó” elveket valló tagját célba vette. Ahogy Videla fogalmazott: „Nemcsak az a terrorista, akinél fegyver vagy bomba van, de az is, aki olyan nézeteket terjeszt, amelyek ellentétesek a nyugati és a keresztény civilizációval.”

Buenos Aires tartományi kormányzója, Iberian Saint-Jean még ennél is világosabban fejezte ki magát: „Először is meg kell ölnünk minden felforgatót, azután a velük rokonszenvezőket, majd a közömböseket, és végül végeznünk kell a gyávákkal.”

A „halál argentin angyala”

A katonai diktatúra idején, 1976 és 1983 között a hivatalos adatok szerint 7-13 ezren, jogvédő szervezetek adatai alapján 30 ezren „tűntek el”. A legtöbb áldozatot a tömegsírok nyelték el, de sokakat élve dobtak ki  katonai repülőkről a világ legszélesebb folyótorkolatába, a Río de la Platába vagy az Atlanti-óceánba, miután elhitették velük, hogy szabadulni fognak. A meztelenre vetkőztetett, elkábított foglyok lábát gyakran egy cementtel teli vödörbe helyezték, majd megvárták, míg megköt, és ezután dobták őket a vízbe.

Sok eltűnt személy édesanyja nem nézte tétlenül, hogy fiáról a hatóságok nem hajlandók semmilyen információt kiadni. Közülük tizennégyen fehér kendőikben 1977. április 30-án megjelentek Buenos Aires központi terén, az elnöki palotának is helyt adó Plaza de Mayón, hogy az óramutató járásával ellentétes irányban megtett köreikkel némán tiltakozzanak gyermekeik elrablása ellen. Innentől kezdve egyre többen jelentek meg csütörtökönként a téren. Tiltakozásukból nőtt ki a Plaza de Mayo Anyái elnevezésű mozgalom.

Ahogy több más civil szerveződésbe, közéjük is beépült a diktatúra legaljasabb kiszolgálóinak egyike, a kisfiús arcú Alfredo Astiz. A „halál argentin angyala”, miután bizalmukba férkőzött, a Plaza de Mayo Anyái három alapító tagját is kiszolgáltatta a rezsim pribékjeinek. Állítólag álnok módszeréhez tartozott, hogy egy templomban arcon csókolta a letartóztatandókat, ezzel jelezte a hatóságoknak, kiket kell elfogni.

Apám, a szüleim gyilkosa

A rezsim leginfernálisabb tettei voltak a rémisztő csecsemőrablások. Videla verőlegényei megvárták, míg a „szubverzív” viselkedésük miatt elrabolt állapotos nők az ágyukhoz láncolva, bekötött szemmel megszülik gyereküket, majd ezt követően az anyákat kivégezték. A gyerekek olyan nevelőszülőkhöz kerültek, akiknek politikai nézetei nem veszélyeztették Videla hatalmát. A Plaza de Mayo Nagymamái elnevezésű szervezet célja éppen ezeknek a gyerekeknek a felkutatása, akiknek a számát ötszázra becsülik. Vérminták és génadatbank segítségével 2017 októberéig 126 elrabolt „unokát” sikerült azonosítani. Sokuk története filmre kívánkozik.

Victoria Montenegrót például az a férfi nevelte fel, aki az igazi szüleit megölte. Hernán Tetzlaff alezredes vacsora közben órákon át ecsetelte a kislánynak, hogyan jártak el a társadalmi rend felforgatóival szemben. Az indoktrináció hatásosnak bizonyult, hiába derült ki ugyanis Tetzlaffról sötét múltja, Victoria meggyőződése volt, hogy mindez aljas rágalom. Amikor aztán 23 évesen mégis DNS-mintát adott, egy bíró közölte vele, hogy igazi szülei, Hilda és Roque Montenegro eltűnt személyek. Tetzlaff végül egy étteremben bevallotta, hogy ő irányította azt az akciót, amely Victoria szüleinek kínzásához és megöléséhez vezetett.

2015-ben maga a Plaza de Mayo Nagymamái elnöke, Estela de Carlotto is megtalálta az unokáját az ismert zenész, Ignacio Hurban személyében. A férfi édesanyja Carlotto legidősebb lánya volt, akiről a „nagymamák” vezetője csak eltűnése után tudta meg, hogy terhes volt. A kisfiú édesanyjának meggyilkolása után egy, a juntához közelálló földbirtokos adta örökbe egy földműves házaspárnak a gyermeket.

Az ESMA egyik legrettegettebb parancsnoka, Adolfo Donda még saját öccse és annak felesége „eltüntetésében” is részt vett. A feleség éppen terhes volt elrablásuk idején, így az emberi jogi aktivista, Victoria Donda szülei megölését követően Adolfo bácsikájához került. 26 éves volt, amikor kiderült, valójában ki is ő.

Zsidó összeesküvés és a New York-i telefonkönyv

Miközben Chilében, Pinochet diktatúrája idején a katolikus egyház ellenzéki szerepet vállalt, Argentínában az egyházi vezetés szemet hunyt a vérengzések felett, amiért 2000-ben hivatalosan is bocsánatot kértek.

Két jezsuita szerzetes elrablása kapcsán az egykor a jezsuita rend argentin tartományfőnökeként tevékenykedő Jorge Maria Bergoglio, a későbbi Ferenc pápa neve is felmerült a rezsimmel kollaboráló egyházi vezetők között, mivel állítólag tevékeny szerepet vállalt két szerzetes, a magyar Jálics Ferenc és Orlando Yorio letartóztatásában, akiket több mint öt hónapon át tartottak fogva összekötött kézzel és bekötött szemmel.

Bergoglio azonban elmondása szerint számos üldözöttnek segített bujkálni, a két jezsuita ügyében pedig még Videlánál is közbenjárt. Utóbb Bergoglio és Jálics egymás között tisztázták a történteket, sőt misét is celebráltak együtt.

A titkosítás alól nemrég feloldott amerikai dokumentumok megerősítették, amit eddig is sejteni lehetett: Henry Kissinger is Videla fő támogatói közé tartozott. Az egykori nemzetbiztonsági főtanácsadó és külügyminiszter az argentínai vb idején Videla vendége volt, és többször is elismerését fejezte ki a diktátornak a terrorizmus elleni harcban elért eredményeiért.

Videla és társai intellektusáról sokat elmond, hogy az iratok szerint meg voltak győződve arról: Jimmy Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, Zbigniew Brzezinski egy ellenük folyó nemzetközi zsidó összeesküvés vezetője. Amikor a cionista konspiráció argentínai vezetőjeként elfogott újságíró, Jacobo Timerman közölte fogvatartóival, hogy Brzezinski valójában katolikus, kijelentették, ez csupán egy ügyes trükk. Ők ugyanis „tudják”, hogy a főtanácsadó zsidó, mivel tanulmányozták a New York-i telefonkönyvet, és számos olyan Brzezinskit találtak, akinek zsidó keresztneve van.

Halál a börtönben

A súlyos gazdasági, politikai és társadalmi válságból Argentínát kivezetni képtelen Videla, belátva reménytelen helyzetét, öt évvel a puccs után lemondott, és Roberto Violának adta át a hatalmat, akit rövid időn belül másik négy tiszt követett az elnöki székben. A katonák uralma az 1983-as demokratikus fordulattal, Raúl Anfonsín választási győzelmével ért véget.

Videlát 1985-ben életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, ám Carlos Menem elnök amnesztiarendeletével 1990-ben kiszabadult. A legfelsőbb bíróság azonban 2007-ben érvénytelenítette a kegyelmet, majd a tábornokot 2010-ben ismét életfogytiglanra ítélték, 2012-ben pedig újabb ötven évre. Ebből már csak egy évet töltött le, mert 2013-ban elhunyt. Haláláig hangoztatta azt a meggyőződését, hogy jogos „háborút” vívott Argentína belső ellenségeivel szemben.