Európa-szerte rettegtek a seprűn repülő boszorkányoktól 

A seprűn repülő boszorkány képe mára mindenhol elterjedt: ha a „boszorkány” szót begépeljük bármely internetes keresőmotorba, a legtöbb találat vidám, hórihorgas orrú alakot fog ábrázolni, amint e háztartási eszközön ülve szeli az égboltot. A populáris kultúra telis-tele van seprűkön repkedő boszorkányokkal a Disney-filmektől a Harry Potter-könyvek világáig. Felmerül a kérdés: ha a valóságban merő képtelenség a seprűn való repülés (márpedig a tudomány jelenlegi állása szerint az), honnan jött a boszorkányok eme különös ábrázolásmódja, és miért terjed el ennyire széles körben?

„Bizonyos gonosz nők”

Az éjjel repülő nők első említése a Canon Episcopi című dokumentumban található, amely feltehetően a 8. században keletkezett, és Burchard wormsi püspök Decretum című kánonjogi gyűjteményének részeként maradt fenn. Ebben az áll:

„Bizonyos gonosz nők, akik visszafordultak a Sátán felé, démoni látomások és lidércek által megkísértve úgy gondolják és vallják magukról, hogy az éjjeli órákban bizonyos vadakon lovagolnak Dianával, a pogányok istennőjével, és nők megszámlálhatatlan tömegével, és hogy óriási távokat tesznek meg a földön az éj csendjében, és hogy Úrnőjükként az ő törvényei alá tartoznak, és meghatározott éjjeleken az ő szolgálatába kell állniuk.”

A középkor későbbi századaiban aztán a különféle hátasokon röpködő nőkről szóló leírások Európa-szerte megtalálhatók: a Rózsa-regény néven ismert francia költemény második, 1275–1280 táján befejezett részében Jean de Meun a Bőség Úrnőjében (Dame Habonde) való népi hitet kritizálta, amikor arról írt: „sokakat megcsal a józan eszük, és úgy hiszik, ők a boszorkányok, akik az éjt járják Dame Habonde-dal.” E népi hit feltehetően a bőség római istennője, Abundantia ókori kultuszából származott.

Salisburyi János angol teológus már a 11. században beszámolt éjszaka repülő boszorkányokról, akiket a bibliai Heródiás, Salomé anyja és Keresztelő János gyilkosa vezet. Policraticus című művében így ír:

„Azt mondják, egy noctiluca avagy Heródiás, avagy az éj boszorkány uralkodója éjszakai gyűléseket hív össze, amelyeken lakomáznak, randalíroznak és egyéb rítusokat is véghez visznek, amelyek keretében egyeseket megbüntetnek, másokat megjutalmaznak érdemeiknek megfelelően. Ezen túlmenően csecsemőket helyeznek ki lámiák elé, és úgy tűnik, szétvágják, megeszik, és mohón a boszorkányok gyomrába tömködik őket.”

A boszorkányok eme ábrázolása összemossa őket a lámiákkal, démoni, ógreszerű női lényekkel, akik az ókori görög mitológiában megnevezett líbiai királyné, Lamia alakjából fejlődtek ki a néphiedelemben. Az antik mítosz szerint a halandó királynéval szépsége miatt Zeusz főisten szerelmi viszonyba kezdett, akinek felesége, Héra bosszúból vérszívó szörnyeteggé változtatta Lamiát. A személynévből a középkorra mondhatni „fajtanév” lett.

A széles körben elterjedt hit, hogy vannak nők, akik éjszaka repülve lakmároztak az ártatlanokon, valóságos csatatérré alakult a katolikus egyház számára a középkorban. Auvergne-i Vilmos, Párizs 13. századi püspöke ugyancsak Dame Habonde és repülő kísérői kultuszát ostorozta: „az öregasszonyaink azok, akik – bölcsesség híján – elképesztő módon elterjesztették ezt az utálatos hiedelmet, amelyet fenn is tartottak (…) Különösképp a nőket sikerült meggyőzniük e hölgyek létezéséről (…) és jó tulajdonságaikról.”

A korabeli folklór e különös elemének démonizálása felfedezhető a középkor egyik legnagyobb hatású legendagyűjteményében, a Jacopo da Voragine domonkos szerzetes (később Genova érseke) által összeállított, a szentek életeit feldolgozó Legenda aureában is. Párizsi Szent Germanus egyik történetében a csodatevő püspök vendégségben van egy családnál, ahol meglepődve tapasztalja, hogy vacsora után azonnal újból megterítik az asztalt. Amikor erre rákérdez, vendéglátói azt válaszolják, az új ételeket „bizonyos jó asszonyoknak” készítik ki, „akik az éjen át utaztak”.

Szent Germanus ezután virrasztásba kezd, hogy kiderítse, kik ezek a „jó asszonyok”. Amikor elkezdenek gyűlni a ház körül, a püspök megkéri vendéglátóit, hogy azonosítsák őket. A család tagjai mindet ismerik – barátok, ismerősök, szomszédok. Germanus ezután elvezeti a családot a megnevezett nők otthonaihoz, akik azonban egytől-egyik az igazak álmát alusszák ágyaikban. A család otthonához visszatérve felszólítja az ismerősök álcáját öltött lényeket, hogy mondják el az igazat magukról, azok pedig felfedik, hogy valójában démonok.

„Seprűnyélen repült Valpute-ből”

A seprűn repülő boszorkány egyik legkorábbi képi ábrázolása a Martin le Franc által eredetileg 1440-ben írt Az asszonyok bajnoka (Le Champion des Dames) című vershez kapcsolódik – e verset voltaképpen a Rózsa-regény által két évszázaddal korábban elindított, nőkkel kapcsolatos folyamatos társadalmi vita ihlette.

A vers egy 1451-ben kiadott példányában, amelyet jelenleg a francia Bibliothèque Nationale-ban őriznek, a margón egyértelműen két nő látható, amint seprűn ülve repülnek. A versben Le Franc éppen azokkal a vádakkal száll szembe, hogy a nők sátáni rituálékon vesznek részt éjszaka.

A költemény cselekményét két szereplő, az Ellenfél és a Szabad Akarat párbeszédje bontja ki. Utóbbi védelmébe veszi a nőket, míg az Ellenfél egyre durvább vádakat fogalmaz meg velük szemben:

„Lejegyezve láttam egy bírósági leiratban, hogy egy öregasszony bevallotta: tizenhat éves kora óta bizonyos éjjeleken seprűnyélen repült Valpute-ből egyenesen az ördögök borzalmas zsinagógájába. Tízezer öregasszony ott egy csoportban, mint egy nagy gyülekezetben, macskák és kutyák alakját öltve, alázatosan megközelítette az ördögöt, nyíltan seggen csókolva őt engedelmességük jeleként (…) egyesek magától az ördögtől tanulták művészetüket és perverz varázslataikat, amelyekkel megannyi gonoszságot elkövettek (…) Aztán mind hazatért, mint a szél, seprűjén – annyi hatalmat adott nekik a Sátán, a lelkek gaz tolvaja”.

Az efféle vad „boszorkányszombatok” legendáinak eredetét a margón lévő illusztrációk képaláírásai árulják el: „Vaudoises”, azaz valdensiek.

A valdensiek és a katharok szombatjai

Miután az ezredfordulót követően az európai kereszténységre leselkedő külső veszélyek többnyire megszűntek az egész kontinens e hitre való áttérésével, új fenyegetés jelentkezett: a különféle belső irányzatok által előidézett törések. Franciaországban a valdensiek, illetve a katharok néven ismert gyülekezetek mérsékelten aszketikus, az ember önerejéből gyakorolt kereszténységet hirdettek, tagadva az olyan katolikus doktrínákat, mint például a purgatórium létezése, továbbá azt is követelték, hogy a pappá szentelt személyek csak a valóban bűntelenek közül kerülhessenek ki.

1184-re a valdensiek Észak-Franciaországban egyezségre jutottak Lyon püspökével, és eltűrésükért cserébe elhagyták a várost. 1231-re a helyzet elkezdte annyira aggasztani a francia és német hatóságokat, hogy IX. Gergely pápa az „Ille humani generis” kezdetű bullájával felhatalmazta a regensburgi domonkos szerzeteseket a közbelépésre:

„Buchard perjel, (…) a Prédikátor Testvérek regensburgi tagjai (…) keressük, biztatjuk, felszólítjuk bölcsességeteket, apostoli pecsét alatt küldött apostoli leveleinkkel, hogy bírákként menjetek különféle tartományokba, hogy prédikáljatok, ahol úgy látjátok, hasznára válhat a klérusnak és az összegyűlt embereknek, e célra más, általatok ismert bizalmas embereket is használva, és buzgón kutassátok fel az eretnekeket, és azokat, akiket eretnekséggel vádolnak.”

1254-re a domonkosok mellett már a ferences rend tagjai is részt vettek e kutató és prédikáló tevékenységben, a gyakorlat pedig annyira elterjedtté vált, hogy IV. Ince pápa utolsó, „Ad extirpanda” kezdetű bullájában bővítette az eddigre már az „inkvizíció” címkét viselő nyomozók jogkörét, többek közt a kínvallatást is engedélyezve.

Az új bulla arra utasította a világi hatalmasságokat, hogy töröljenek minden, az inkvizíció tevékenységét akadályozó törvényt, és engedélyezte az inkvizítoroknak, hogy embereket tartóztassanak le, és lefoglalják ingóságaikat: „hogy elfogják az eretnek férfiakat és nőket, és elvigyék tulajdonukat a megyéspüspök vagy helyetteseinek birtokába (…) [és] megidézzék nevünkben és hatalmunknál fogva az adott egyházközség minden tagját, a férfiakat tizennégy, a nőket tizenkét éves kortól, vagy fiatalabbakat is, ha esetleg bűnt követtek el, hogy megjelenjenek előttünk egy adott napon és helyen, hogy feleljenek a tettekért, amelyeket elkövethettek a hit ellen, és hogy esküvel tagadják az eretnekséget”.

Míg az új intézkedéseket természetesen a nyereségvágy is indokolta – a lefoglalt ingóságok nem kevés bevételt hoztak az egyháznak –, az eretnekektől való növekvő félelmet a valdensiek és katharok szertartásairól szóló egyre merészebb híresztelések is táplálták.

1233-ban a buzgó német inkvizítor, Marburgi Konrád III. Henrik sayni grófot is megvádolta azzal, hogy sötét rítusokon vesz részt: szerinte az arisztokrata egy óriási rák hátán lovagolt el éjszakai orgiákra, ahol az ördög ánuszát is megcsókolta (a vád végül a pap – feltehetően Henrik hívei általi – megöléséhez vezetett). IX. Gergely ugyanebben az évben kiadott, „Vox Rama” kezdetű bullájában maga is arról írt, az eretnekek gyűlésein „amikor új tagot vesznek maguk közé, és az először lép be a kárhozottak körébe, egy hatalmas béka alakja tűnik fel előtte (…) egyesek e lényt hátsó fertályán csókolják”. A 15. századra a „valdensi” és „kathar” szavak a boszorkányság szinonimáivá váltak a mai Franciaország, Németország és Svájc területén.

„A katharok tévelygései”

A fenti címmel (lat. Errores gazariorum) az 1430-as években Savoyában megjelent könyv a „boszorkányszombat” első teljes leírása, és itt már elengedhetetlen szerepet tölt be a seprű, mint az eseményre való eljutás eszköze. A leírás szerint amikor egy – bármely nemű – keresztényt maguk közé csábítottak a boszorkányok, maga az ördög adott át az illetőnek egy csupor olajat, amellyel felkente a „botot”, amellyel aztán a „zsinagógába” repülhetett.

A szerző itt a boszorkányok szinte minden szokásos züllött, elfajult tettét felsorolja: miután a boszorkányok mind megérkeztek, az ördög megjelent egy fekete macska vagy más állat alakjában, és az egybegyűltek mind megcsókolták a tomporát. Miután az új beavatott letette esküjét az ördögnek, megígérte azt is, hogy annyi három év alatti gyermeket gyilkol meg, amennyit csak tud, testüket pedig elhozza a szombatra, hogy testzsírjukból a boszorkányok előállíthassák különféle varázsszereiket – a seprűket röpképessé tevőt, de a halált okozót és a rossz időt hozót is.

A seprűnyélen repülő boszorkány képe tehát a 15. századra már teljességgel beleitta magát a gonosz éji varázslókról alkotott képbe. Habár a boszorkányüldözések korának egyik leghíresebb írása, az 1487-ben kiadott Malleus maleficarum kétségeket fogalmazott meg a jelenséggel kapcsolatban, a kor egyik legbefolyásosabb jezsuita teológusa, Martín Delrio még a 16-17. század fordulóján is amellett érvelt, hogy a boszorkányok légi úton jutnak el szombatjaikra. Disquisitiones magiae című művében Delrio ugyancsak a meggyilkolt gyermekek zsírjából készült szerrel bekent, ám sokféle alkalmatosságról ír:

„Általában egy boton ülve szállnak el, vagy egy vasvillán, vagy egy guzsalyon [a fonáshoz használt, rostcsomót tartó rúd], vagy egy lábon állnak egy kosárban, vagy seprűn ülnek, vagy egy bikán, disznón, bakkecskén, vagy kutyán”.

„A lamiák kenőcsei”

Korántsem lenne helyes kijelenteni azonban, hogy a seprűnyél és az éjszakai repülés elemei a boszorkányokkal kapcsolatos folklórban kizárólag a középkori inkvizíció fantáziájából származnának. A „benandanti” azaz „jó járók” néven ismert, bőséges termést hozó, a mezők felett transzba esve repülő mitikus nők és férfiak létezésében még a 17. században is széles körben hitt az észak-itáliai parasztság.

És bár semmiképpen sem beszélhetünk bármiféle „ősvallásról”, amely a középkor évszázadain át csendben vívta volna harcát az intézményes egyház ellen, kétségtelenül előfordultak népi mágiával foglalkozó, gyógyítónak tekintett emberek Európa minden táján. Az ilyen személyek gyakran idősek voltak, többségükben nők, és a társadalom periféráján helyezkedtek el, ami miatt könnyen támadhatók – és ezáltal kitalált bűnökkel hatékonyan megvádolhatók – voltak.

Az Angliában és Skóciában „agyafúrt népségnek” („Cunning Folk”) nevezett egyének gyakran hivatkoztak az erdei tündérekkel ápolt különleges viszonyukra képességeik forrásaként, azonban az 1591-ben Skóciában boszorkányság vádjával felakasztott, majd máglyán elégetett Agnes Sampson éppenséggel a keresztény miszticizmusban merült el, és állítása szerint imáival gyógyította a betegeket, és segítette bábaként a szülő nőket.

És bár az anyarozsnak nevezett gomba által okozott mérgezés – amely sokak szerint a középkori „táncoló betegség” eseteiért volt felelős – használatára nincs nyom a boszorkánysággal vádoltak körében, más tudatmódosító szerek segítségével valóban „utazhattak” egyes boszorkányként megvádolt személyek. A 16-17. században író Giambattista Della Porta arról írt, egy nő „levetkőzött, bekente testét bizonyos kenőcsökkel, (…) amikor pedig ezen álmosító kenőcsök erejétől mély álomba esett, (…) mígnem ereje elfogyott, és saját akaratából felébredt, és beszélni kezdett (…) megerősítve, hogy elhaladt tengerek és hegyek felett is”.