„Európa beteg emberének” végórái: az Oszmán Birodalom felosztása

A 103 éve, 1920. augusztus 10-én aláírt sévres-i békeszerződés egy óriási, egykor hódító birodalmat darabolt fel, nem egy nemzetet. Ettől függetlenül vitathatatlan, hogy az első világháború előtti kiterjedéséhez viszonyítva az Oszmán Birodalom szenvedte el a legnagyobb területi veszteségeket – természetesen csak akkor, ha Németország gyarmatait kivonjuk a számításból.

A megszállt Konstantinápoly

Mint ismeretes, az Oszmán Birodalom számára az I. világháború harcai 1918. október 30-án értek véget, amikor a szultán haditengerészeti minisztere az Égei-tenger egyik görög szigete, bizonyos Múdrosz mellett horgonyzó brit hadihajón aláírta Calthorpe admirális előtt a fegyverszüneti okmányokat. A királyi flotta HMS Agamemnon nevet viselő ékessége adta a parafálás helyszínét, ami – bár nem szándékosan – szimbolikus volt: a már török földön fekvő Tróját meghódító, nyugatról érkező akháj király nevét viselő hajó már a Dardanellák ostromában is részt vett.

A „három pasa uralmának” akkorra már vége lett: a birodalmat háborúba vezető államférfiak egy német hadihajón hagyták el sebtében hazájukat szintén októberben. Az Oszmán Birodalomban így két erő vált meghatározóvá: a szultanátus hívei és a nacionalisták. De a fegyverszünetet követően nagyobb veszély leselkedett a törökökre, mint Timur Lenk 1402-es inváziója idején: négy hatalom és három kisebbség is területeket kívánt kihasítani a háborút a vesztes oldalon befejező birodalomból, tekintet nélkül arra, hogy az ország belpolitikája milyen irányba halad tovább.

A fegyverszünet révén Törökországot az Anatóliai-félszigetre korlátozták, ami többé-kevésbé az aktuális hadi helyzetet tükrözte, emellett fenntartották a jogot, hogy a szövetséges és társult hatalmak saját biztonságuk védelme érdekében adott esetben török területet szálljanak meg. Isztambul esetében (az angol ígérettel ellentétben) ezt nyomban meg is tették: a büszke világváros több mint négy és fél évszázada nem találkozott megszállókkal, amikor a brit-francia-olasz erők megérkeztek.

A „törpék háborúja”

A béketeremtők a fegyverszüneteket követően 1919 január 18-án kezdték meg konferenciájukat Versailles-ban, ahol már a kezdetektől szóba került az Oszmán Birodalom sorsa. Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával még azon esztendőben sor került a békekötésre, csak a magyar és a török ügy lezárása váratott magára. Ennek ellenére a haldokló Oszmán Birodalomban sem telt el eseménytelenül az 1920 augusztusáig terjedő időszak, ugyanis Anatólia megtartása is kérdésessé vált.

Május 15-ére Görögország csapatai megszállták Szmirnát (törökül: Izmir), azzal a nem palástolt céllal, hogy a megali idea, avagy a pánhellén eszmének megfelelően egyesítsék a görögök lakta területeket. Az etnikai, vagy nemzeti elv (a történelmi érvek mellett) a Görögországhoz tartozás mellett szólt: Szmirna és környéke az ókor óta görög vidéknek számító Iónia központja volt, bár már jelentős török lakossággal.

Az Égei-tengerre néző metropoliszra vészterhes idők köszöntöttek: a bevonulókat éljenző görögök mellett a török lakosok a folyamatos éjjeli dobolást választották tiltakozásuk jeléül, ám nem sokkal később tettlegességig fajultak a feszültségek. Az utcai összecsapásoknak több száz török és görög áldozata volt, de Athénnak sikerült megszilárdítania uralmát a térségben.

Május végére egy másik hagyományosan göröglakta vidék került ki a szultán uralma alól: a Fekete-tenger partján fekvő Trapezuntban (törökül: Trabzon) kikiáltották a Pontusi Köztársaságot. Ugyanazon a napon, május 19-én kötött ki a Musztafa Kemált szállító hajó Samsunban, egy másik Fekete-tengeri kikötőben, hogy Gallipoli hőse Anatóliában nekiláthasson a török nemzeti mozgalom felfegyverzéséhez és megszervezéséhez.

Az 1919. május 19-i samsuni partraszállás ma a török függetlenségi háború szimbolikus kezdődátuma, nemzeti ünnep Törökországban (a törökök öt ilyen ünnepe közül egyébként négy Kemálhoz kötődik), bár a későbbi Atatürk június hónapot tartotta a nemzeti ellenállás kezdetének. A szultáni hatalom külpolitikai tehetetlensége is ekkor mutatkozott meg: a 17-én, Damad Ferid miniszterelnök által Párizsban megtartott török „védőbeszédet” a Négy Nagy ostobának és megalapozatlannak tartotta.

Július 23-án VI. Mohamed Vahideddin szultán visszarendelte a fővárosba Kemált, aki a parancs teljesítése helyett lemondott megbízatásáról és onnantól kötetlenül folytatta tevékenységét. Automobilon, vasúton és ha kellett lóháton járta Anatóliát és mozgósított a nemzeti ellenállásra. ,,Az utolsó kőig meg kell védenünk országunkat!” – hangoztatta, amikor bejelentette a nemzeti ellenállás kezdetét.

Török talpra állás

Hogy mozgalmának mekkora támogatottsága volt, a sivasi kongresszuson derült ki, ahol az elajetek képviselői megalakították a Társaság Egész Anatólia és Trákia Nemzeti Jogainak Védelmére nevű szervezetet, amely hitet tett a törökök lakta területek egyben tartása mellett. A szultán által decemberre kiírt parlamenti választások is a nemzetiek győzelmét hozták: az oszmán éra utolsó választásán a Haza Megmentésének Csoportja alkotta a legnagyobb frakciót. A tél folyamán a törvényhozó testület elfogadta a Nemzeti Egyezményt, mint török nemzeti akcióprogramot, amely már a nyugati nagyhatalmakat is beavatkozásra késztette.

Nagy-Britannia így elismerte az orosz polgárháborúban függetlenné vált Örményországot, majd 1920. március 16-án a britek katonai erővel feloszlatták a kérészéletű isztambuli parlamentet, ugyanakkor Francia- és Olaszország is további török területeket szállt meg Anatólia déli partjainál. Az akcióval a nyugati hatalmak ellentétes hatást értek el. Azzal, hogy megszüntették az isztambuli parlamentet, a nemzetiek Törökország belső területeire koncentrálódtak. Április 23-án már Ankarában ült össze Musztafa Kemál nemzetvezető irányítása alatt a Nagy Török Nemzetgyűlés (Büyük Millet Meclisi), amely azóta is töretlenül az állam törvényhozó testülete.

Az európai győztes nagyhatalmak vezetői éppen a Közel-Keletet felosztani hivatott konferenciájukat ülték San Remóban amikor befutott hozzájuk a hír a török állam talpra állásáról. A béketeremtők így ismét a fegyverekhez nyúltak: júniusban David Lloyd George zöld utat adott Venizelosz athéni kormányfőnek, hogy támadásba lendüljön. A görög haderő széles fronton kezdte meg az offenzívát Anatólia hegyei és völgyei között Szmirnából kiindulva, hogy elsöpörjék az ankarai vezetést. Mire a szultán képviselői megérkeztek a Párizs melletti Sévres-be a békeszerződés aláírására, már 400 kilométer mélyen jártak Kis-Ázsiában a „megali ideáért” küzdő katonák.

Török uralom helyébe gyarmatok

Bár több mint két évszázadig sikerült életben tartaniuk „Európa beteg emberét” a nyugati hatalmaknak, a kegyelemdöfést mégis ők adták meg, éppen annak az Oroszországnak a kihagyásával, amely fő céljának régóta a szultán birodalmának szétzúzását tekintette.

A békeszerződést tizenhárom győztes hatalommal kötötte a török fél, amelyek között ott találjuk Görögországot is, az új államok közül pedig a fiatal Örményországot, Hedzsázt (így hívták a brit segítséggel létrehozott új arab államot, Szaúd-Arábia elődjét) és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot is. A szerződés a versailles-i (1919. június 28.) mintájára íródott, így például benne foglaltatott a Népszövetség alapító okmánya is.

Gazdaságilag teljesen a brit-francia-olasz antantnak rendelték alá a szultán államát. A világháború előtti kapitulációkat visszaállították, az adósságkezelést és az állami jegybankot pedig teljesen a három nagyhatalom irányítása alá helyezte a szerződés. A katonaságot 50 700 főben maximalizálták, amelyből 35 ezer a határőri és rendfenntartó feladatokat ellátó „zsandárság” állománya lett volna. A haditengerészetet kapacitásait nevetségesen lecsökkentették a béketeremtők, még a megmaradt török tengerparthoz viszonyítva is.

1914-ben az Oszmán Birodalom még mindig a világ egyik legnagyobb területű állama volt a maga 3 millió km²-ével, bár abba benne foglaltatott Ciprus és Egyiptom is ahol a szultán hatalma – az évi adózást leszámítva – már évtizedek óta olyan névleges volt, mint Bosznia-Hercegovinában 1878-1908 között. Egyiptom brit protektorátus alatt névleg függetlenné, míg Ciprus közvetlenül a Brit Birodalom részévé vált. Szintén London vette át az irányítást a San Remóban véglegesített határú Jordánia, Palesztina és Mezopotámia (a mai Irak) felett népszövetségi mandátum címén. Franciaországnak a britekkel való osztozkodásban a szintén ekkor körülhatárolt Libanon és Szíria jutott. Az újdonsült gyarmatok szintén „népszövetségi mandátum” címen váltak Franciaország uralta tartománnyá.

Az osztozkodásból természetesen nem maradhatott ki Görögország sem: a már több mint egy éve megszállva tartott Szmirnát és környékét a sévres-i béke meghagyta török szuverenitás alatt, ám azt megosztva a görög hatóságokkal, ugyanis a közigazgatás továbbra is görög kézen maradhatott a katonai megszállás fenntartása mellett.

Iónia végleges hovatartozásáról pedig egy 1925-ra kiírt, a helyi parlament és a Népszövetség által lebonyolítandó népszavazás döntött volna. Bár a görögök „megali ideája” nem valósult meg Sévres-ben – amellett, hogy Venizelosz megesküdött Párizsban, hogy az eszme által fővárosnak kiszemelt Konstantinápolyra nem tart igényt –, de azért Athén területi nyereséget is elkönyvelhetett: a trákiai görög-török határ Isztambul elővárosáig tolódott.

Az örmény lakta területek az új örmény államhoz kerültek, míg az említett új arábiai állam, a Mekkát és Medinát is magában foglaló Hedzsáz függetlenségét elismerte a nemzetközi közösség. A Kurdisztán jövőjét illető bizonytalanság a békeszerződésben is meglátszott, a győztes hatalmak egyelőre a kurd lakta térség jövőjét a Népszövetségre bízták. A tengerszorosokat és a Márvány-tengert nemzetközi vizekké nyilvánították, így az átjáró – egy rövid időszakra a történelemben – minden polgári és katonai használatú hajó előtt nyitva állt.

A vesztes számlája

Az oszmán állam így 1914-es területének 15%-ára, 453 000 km²-re zsugorodott és 37 milliós lakosságának már csak 41%-a, 15 millió fő maradt a szultán alattvalója. Ugyanekkor ez utóbbi nemcsak a területveszteség, hanem a háború – közte nem kis részben az örmény genocídium – számlájára írható. Így a vesztes államokkal összehasonlítva Törökországnál nagyobb arányú lélekszámveszteséget csak Ausztria szenvedett el, mégpedig azzal, hogy lakosságának 79%-a a felosztóihoz került.

Ugyanakkor természetesen a fenti számadatok nem tükrözik a veszteségek további elemeit és az árnyalt összehasonlításokat. A török és a magyar békét összehasonlítva például elmondható, hogy míg a Magyar Királyság feldarabolása egy több százéves határokkal bíró organikus országterületet – és azon belül egy annál kisebb, de szintén jelentős nemzetterületet – érintett, addig a saint-germaini és sévres-i békék nyomán a két érintett állam az évszázados hódító politika nyomán hozzácsatolt, a központi területtel sokszor csak igen laza földrajzi kapcsolatban álló területet veszített. Azokat ráadásul az államalkotó nemzet csak elvétve lakta (kivétel ez alól a Szudéta-vidék), a területeket Habsburg-, illetve az Oszmán-dinasztia uralma kötötte össze. Ausztriában ráadásul még osztrák nemzettudat sem alakult ki. Ilyen tekintetben tehát a Saint-Germainben és Sévres-ben megkötött szerződések két avítt, dinasztikus alapokon nyugvó birodalmat szabdaltak szét, amíg a trianoni leginkább egy nemzetet.

Ami a sévres-i béke utóéletét illeti, a török történelemben nem jelentett 1920. augusztus 10. fordulópontot. Amíg Damad Ferid miniszterelnök ellátta kézjegyével az okmányokat a sévres-i porcelángyár bemutatótermében és Törökországban nemzeti gyásznapot rendeltek el, addig Musztafa Kemál tovább folytatta a harcot. A török erőfeszítéseket a három évvel későbbi Lausanne-ban aláírt béke zárta le, amely majdnem kétszeresére növelte a sévres-i Törökország területét.