Előre felkészült II. Géza a német-római császár fosztogató kereszteseinek átvonulására

A szárazföldön vezetett, Palesztina felszabadítására indított hadjáratok szinte mindegyike áthaladt a Magyar Királyság területén, ezért Kálmán és II. Géza királyainknak nagy fejtörést okoztak az országon több tízezres létszámban áthaladó fegyveres zarándokok. Amíg a keresztes hadba beállt csőcselék veszélyt jelentett minden vidékre, addig a nemesi haderőkre kevésbé volt jellemző a fosztogatás. II. Géza királyunknak a vele ellenséges III. Konrád német-római császárral kellett szembenéznie 1147. június 8-án, amikor az uralkodó keresztesei élén átlépte a magyar határt.

Szeldzsuk támadás, keresztes segélykérés

A Szentföld már fél évszázada keresztény uralom alatt állt, amikor az 1140-es években viharfelhők gyülekeztek az európai hódítók államai fölött. 1144-ben Imád ad-Dín, Szíria szeldzsuk helytartója betört az elsőként megalakult keresztes államba, az Edesszai Grófságba. Félő volt, hogy az újra erőre kapó muszlimok nem állnak meg a ma Törökországban fekvő város elfoglalása után, így a keresztesek Európához fordultak segítségért.

A püspöki küldöttség a pápánál nem talált süket fülekre, a szentatya, III. Jenő (1145–1153) Franciaországba indult, miután kiadta VII. Lajosnak (1137–1180) címzett bulláját, amelyben a keleti keresztények megmentésére indítandó hadjáratra kérte fel. Az eszme hirdetésében segítségére volt egy később szentté avatott ciszterci apát, Clairvaux-i Szent Bernát is.

A burgundi szerzetes kiváló szónoki képességei megannyi francia és német nemest győztek meg, hogy felvegyék a keresztet és útra keljenek. Köztük volt az éppen a legtöbb szomszédjával háborús viszonyban álló III. Konrád császár (1093–1152) is. Az országa erejét inkább hazai földön bevetni szándékozó német-római uralkodót 1146 karácsonyán, a speyeri dómban mondott misebeszédében győzte meg Bernát.

VII. Lajos francia, III. Konrád német uralkodók, illetve utóbbi vazallusai: IV. Boleszław lengyel, illetve II. Vladiszlav cseh fejedelem már a nagy szentföldi keresztes hadjáratra készülődtek. A közhiedelemmel ellentétben nem az említett uralkodók voltak az első hadat vezető keresztény monarchák a szentföldi keresztes hadjáratok történetében: az elsőség I. Sigurd norvég királyt illette (a norvég keresztes hadjárat 1107 és 1110 között tartott).

A keresztes tranzitország

A hadjárat szervezését hallva II. Géza király (1141–1162) joggal aggódhatott. Három oka is volt erre. Elsőként ott lebeghettek a szemei előtt az első keresztes hadjáratok keserű tapasztalatai. Az I. István király által 1018-ban megnyitott Moson–Győr–Székesfehérvár–Tolna–Baranyavár–Valkóvár–Zimony zarándokúton mindössze három hétbe telt, mire a Valter vezette első keresztes sereg 1096-ban átlépte a magyar–bizánci határt, ám a Száván való átkelésről lemaradt 16 keresztes utóvéd zsákmányolni kezdett. Őket a zimonyiak lefegyverezték, és a főseregig üldözték, fegyvereiket és ruháikat pedig a várfalra akasztották.

Már az incidens előtt megérkezett az országba a „népi keresztesek” újabb serege, Amiens-i Péter vezetésével. Kálmán király (1095–1116) azzal a feltétellel engedte át őket, hogy tartózkodnak az erőszaktól és a károkozásoktól: ezzel Zimonyig nem is akadt probléma. A városhoz érkező keresztesek látták bajtársaik ingóságait a várfalon, mire azt hitték, hogy tulajdonosaik életét is kioltották. A várat megostromolták és a lakosok felét lemészárolták, majd a király haragjától félve gyorsan délnek folytatták útjukat.

A francia Folkmar Morvaország felől érkezett Magyarországra. Keresztesei útját már addig is fosztogatások és gyilkosságok kísérték, amelyeket a Felvidéken is folytattak egészen addig, amíg Kálmán Nyitra mellett bekerítette és megsemmisítette őket. Még hírhedtebb volt a Gottschalk vezette haderő, amelynek vonulása a mosoni kapun történő átkelés után röviddel lerészegedésbe, öldöklésbe, köztük egy fiú karóba húzásába torkollott. A király felmentő serege szórta szét a Rajna-mentiekből és bajorokból verbuvált sereget.

Emicho gróf csapatai már a német városok zsidóinak lemészárlásával szereztek hírnevét, mire a magyar határhoz értek. Kálmán király ezért megtagadta bebocsátásukat, amire karddal törtek utat maguknak. Moson ostromába is belekezdtek, azonban a megfelelő időben kitörő várvédők még a királyi sereg beérkezése előtt kiverték az országból ezt a keresztes sereget is.

Az 1096-os év során még két, immár „lovagi” sereg ejtette útba Magyarországot Jeruzsálem felé vezető útján. Bouillon Gottfried, Alsó-Lotharingia hercege már túszul adta fivérét, Balduint, a későbbi jeruzsálemi királyt Kálmánnak, és halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg az erőszakoskodásokat. Kálmán a Duna túloldalán követte őket a királyi sereggel, majd békével vált el Jeruzsálem későbbi meghódítójától. Hasonlóan békés volt az 1101-es aquitániai és bajor hercegek vezette lovagi sereg átvonulása is.

Keresztesek „Isten paradicsomában”

II. Géza (1141–1161) korára a magyar külpolitika addigi legmozgalmasabb évei köszöntöttek be. Ugyanakkor III. Konrád német király is expanzív politikát folytatott: egy, a szövetségesének, a bizánci császárnak írt levelében utalt arra, hogy minden birodalmával szomszédos regnumot saját érdekszférájába tartozónak tekint.

Mivel Géza nem volt hajlandó alávetni magát a német-római császárnak, kapóra jött Konrádnak egy magyar trónkövetelő. Borisz, Kálmán király el nem ismert fia így ismét elérkezettnek látta az időt, hogy megpróbálkozzon a magyar korona megszerzésével, amelyet Géza elődeivel, II. Istvánnal és Vak Bélával szemben is megkísérelt.

A trónkövetelő először II. Vladiszlav cseh fejedelemnél próbálkozott, azonban német földön több sikert remélt: a Konráddal szövetséges tartományúr, Henrik osztrák őrgróf és bajor herceg engedélyével zsoldosokat toborzott a Lajtán túl. 1146-ban tört be Borisz Magyarországra, éppen amikor a francia király és a Hohenstauf császár a Szentföldre készült, de a trónkövetelő kísérlete kudarcba fulladt. Bár Pozsony várát birtokba vette, de Géza nyomban visszaszorította. 

A magyar király erősnek érezte magát ahhoz, hogy bosszúhadjáratot indítson, amelynek révén be is tört Henrik őrgrófságába (tehát a Német-Római Császárság területére), akit nehézségek árán, de legyőzött a Lajta-menti csatában. A németeket Géza ekkor csak a Bécs és a határ közötti Fischa-folyóig üldözte. Mindezen feszültség közepette közeledett Magyarország felé a Konrád császár vezette keresztes sereg.

A második keresztes hadjárat 1147 júniusában érte el a magyar határt. A húszezresre becsülhető német seregben ott volt a császár mellett a nemrég legyőzött Henrik herceg-őrgróf, a cseh és a lengyel király, valamint számtalan püspök és főúr. Konrád seregét kettéosztotta: egy részük szárazföldön menetelt, míg a másik fele hajókon követte őket a Dunán – kísérteties hasonlóságot mutatva III. Henrik császár 1051-es hadjáratával, amely végül a vértesi vereségbe torkollott. Ám a német-római császár ezúttal bölcsebb volt keresztes elődeinél: bár az átvonulás inkább volt ellenséges, mint baráti, nem támadta meg Magyarországot.

A császár egyszerűen reálpolitikai megfontolásból cselekedett így, ugyanis nem akarta a hátrahagyott birodalmát egy magyar támadásnak kitenni, amíg ő a Szentföldön tartózkodik, helyette a keresztes hadjárat célját tartotta szem előtt. Ugyanakkor fegyverei árnyékában tetemes vagyonokat csikart ki „adományként” a magyarországi egyházaktól.

A Képes Krónika így ír a „zsarnoki és rabló” császár pénzszerzéséről: „egész Magyarországon egyetlen anyaegyház vagy monostor sem maradt, amelytől ne vitt volna el pénzt, amelyek féltükben ne fizettek volna a zarándokló császárnak”. Gézának azért sikerült elérnie, hogy Boriszt távol tartsa a keresztes seregtől, amit a német urak megvesztegetésével foganatosított.

Konrád átvonulása emellett egy különös fejezettel is szolgált a historiográfia számára: az iskolai történelemkönyvek által is előszeretettel idézett Ottó freisingi püspök leírásával. Az egyházfő bár „Isten paradicsomának” írja le Magyarországot, „visszataszító külsejű” lakóit „barbárnak és vadnak” tartja, akik nem érdemlik meg „Isten türelmét, amiért martalékul hagyta ezt a szép földet az emberiség e szörnyetegeinek, akiket még embernek sem nevezhetek”. Ottó mintegy irigykedve írt ezután a király hatalmáról, akinek alattvalói tisztelettudóak és engedelmesek.

A magyar király keresztapja

VII. Lajos már barátként érkezett az országba nem sokkal Konrád után. Sőt, a francia király még vállalta Géza csecsemő fiának, a későbbi III. Istvánnak keresztapaságát is, így rokonságba került a magyar uralkodóval. Ám a szívélyes viszonyt mégis megzavarta egy incidens: Borisznak sikerült beférkőznie – Lajos tudtán kívül – a francia keresztes seregbe. Amikor a magyar király egy Györk nevű vitéze Géza ajándékait vitte a francia táborba, felismerni vélte a trónkövetelőt. Géza azonnal követelte kiadatását újdonsült barátjától, Lajostól.

Borisz ezt hallván lovat akart lopni eliszkolásához, de a keresztesek tolvajnak nézték, elfogták és a francia király elé vitték. A trónkövetelő Lajos lába elé vetve magát, tisztázta kilétét és menedékjogért könyörgött, amelyet egy lovag nem utasíthatott vissza. Géza ezt követően is kérte kiadatását, amellyel kapcsolatban egy jogi vitát is idéz a Képes Krónika. Az asylumra hivatkozva azonban a Capet király végül magánál tartotta Boriszt, amire sokkal nyomósabb indokai is voltak, mint a lovagi becsület.

Gesztusával ugyanis jó szolgálatot kívánt tenni a bizánci császárnak, lévén, hogy Boriszhoz I. Mánuel baszileosz (1143-1180) elődje, II. János (1118-1143) császár feleségül adta unokahúgát, Anna Dukainát, így bejáratos volt a konstantinápolyi udvarba. A keleti császárok ugyanis mindig gyanakvóan bántak a keresztesekkel, ami már 1203–1204 előtt is fegyveres összecsapásokig fajult.

Lajos serege tizenöt nap alatt végigvonult az országon, krónikásának mégis sikerült leírást adnia Magyarországról. Odo királyi káplán is a vidékek beépítetlenségéről, fejletlenségéről írt, de nem olyan hangnemben, mint német „kollégája”. A krónikások elfogult, Ottó esetében egyenesen lekicsinylő hozzáállása mellett leírásukat valószínűleg befolyásolta, hogy Géza tudatosan a nagyobb településeket elkerülve vezette végig a kereszteseket, tanulva az első keresztes hadjáratokból.

A második keresztes hadjáratnak – az elsővel ellentétben – így vérontás nélkül sikerült folytatnia az útját Palesztinába. Annak ellenére, hogy a két uralkodó átvonulása nem adott a hadtörténelemnek új fejezeteket, kulturális hatása érezhető volt, különösen Lajos esetében. A fiatal Géza ugyanis csodálattal nézte a francia lovagokat és harci tornáikat, később lovagrendeket is telepített Magyarországra. Elsőként a johanniták kaptak rendházat Székesfehérvárott, majd a templomosok. Emellett létrehozta az első magyar kanonokrendet is, Szent István kereszteseit, azaz a stefanitákat, sőt Jeruzsálemben még templomot is alapított a keresztes eszme által megihletett Árpád-házi király.