Harci előnyt jelenthetett a vikingeknek a dicsőséges túlvilágba vetett hit

A skandináv mitológia telis-tele van híres végső küzdelmekkel, arcátlan utolsó szavakkal, a halált dicsőítő dalokkal és általában véve a halált megvető bátorság kultuszával. A ránk maradt források alapján elterjedt nézet volt, hogy a csatában elesettek közül Odin isten a legjobbakat maga mellé emelte az Ász istenek világában, Asgardban található csarnokába, a Valhallba (azaz az „elesettek csarnokába”), amelynek falai lándzsanyelekből állt, tetőzete pedig pajzsokkal volt fedve.

A harcosok paradicsoma

A vikingek eme viszonya a halálhoz kulcsfontosságú volt az Európa csataterein elért sikerekhez – írja Tom Shippey Nevetve halok meg: a nagy vikingek élete és halála című könyvében. A fatalista „viking hozzáállás” szerinte egyfajta halálkultusz volt, olyan pszichológiai előny, amely lehetővé tette, hogy félelem nélkül harcoljanak.

A skandináv mitológia fennmaradt forrásai szerint a csatában elesett harcosokat valkűrök (valkyrja – „az elesettek kiválasztója”) köszöntötték – természetfeletti nőalakok, akik eldöntötték a csaták kimenetelét. Egyes harcosokat védelmeztek, míg másokba beleirányították ellenfeleik lándzsáit és nyílvesszőit.

A valkűrök az általuk kiválasztott, Odin szemében a legméltóbb elesett harcosokat (einherjar) a csatatérről Odin csarnokába vezették. A fegyverekből és páncélból épült csarnok a harcosok számára az elképzelhető legjobb hely volt. Az ún. Verses Edda (avagy Edda-ének), amely a szájhagyomány útján megőrzött, a viking korból eredeztethető történetek 13. században lejegyzett gyűjteménye arról ír, a Valhall gerendái lándzsanyelek, tetőzete pajzsokból áll, a padokra pedig sodronyingek vannak terítve.

A verssorok szerint a csarnok nyugati ajtaja felett egy farkas lóg, afelett pedig egy sas. Carolyne Larrington, az oxfordi St. John's Főiskola középkori irodalomprofesszora kiemeli, hogy mindkét állat „germán harci állat – feltűnésük azt sugallja, összecsapás közeleg.”

A közelgő összecsapás természetesen nem más, mint a Ragnarök, az ismert világ végét jelentő kataklizmikus esemény.

„A Ragnarök olyan, mint az Armageddon, a csata a világ végén” – írja Shippey. Az istenek és emberi szövetségeseik kiállnak harcolni a hagyományosan óriásokként fordított jötunnok, a világtengert körbetekergő kígyó, Jormungand, az alvilág, Hel kapujánál elszabaduló farkas, Garm és számos egyéb szörnyeteg ellen, ám nem győzedelmeskedhetnek, és az istenek alkonya elérkezik.

Odin a Valhallában összegyűjtött harcosai, az einherjar kíséretében száll harcba, akik a csarnok 540 ajtaján keresztül özönlenek ki az épületből, minden ajtón át 800 harcos távozik, hogy védelmezze Asgardot a káosz erőivel szemben.

Odin tud a Ragnarök közeledtéről, harcosai ezért a Valhallában mindennapos csatákkal edzik magukat. Ahogy az Edda-énekek leírják, a harcosok ezek során rendszeresen megölik egymást, azonban rendszerint fel is támadnak. A viking harcosok tehát hitük szerint korábbi életüket folytatták a túlvilágon is, készülve a napra, amikor a legfőbb hadúr, Odin számít majd a segítségükre.

Jackson Crawford, a Coloradói Egyetem óskandináv nyelvprofesszora szerint a Ragnarök az istenek halálának előre meghatározott ideje. A korabeli skandináv világnézetben az egyén sorsának előre meghatározott, megváltoztathatatlan mivolta központi elem volt.

„A Ragnarök a minden halandó számára »betervezett« halál napjának isteni megfelelője” – mondta Crawford. „Ha a jó túlvilágra csak csatában meghalva juthatsz el, és egy bizonyos napon mindenképpen meghalsz, bármit is teszel aznap, akkor minden lehetőséget meg fogsz ragadni a harcra.”

Csak a kiválasztottak juthatnak be

Nem minden harcos juthatott be a Valhallába, a fennmaradt viking korból származó költemények azonban megemlékeznek több olyan hősről is, akikről úgy gondolták, részesültek e megtiszteltetésben. A 954 körül keletkezett Eiríksmál – amely a 10. századi norvég uralkodóról, I. (Véresbárdú) Erikről szól –, például nem csupán a király merész európai portyáiról és számtalan egyéb háborújáról számol be, de arról is, hogyan készült Odin fogadni őt Valhallában:

„Miféle álom ez, hogy úgy gondoltam, napkelte előtt készítem elő Valhallát egy elesett seregnek? Ébresztettem az einherjart, hogy keljenek fel, szórják fel a padokat és mossák ki az ivókupákat. Arra kértem a valkűröket, hozzanak bort, mintha egy vezér érkezne.”

A Norvégia felett 934-től 961-ig uralkodó I. (Jóságos) Haakon királyról szóló, 990-ben írt Hákonarmál című vers szerint a király halálakor a többi isten kéri Odint, hogy köszöntse Haakont a Valhallában: „Hermod és Bragi így szóltak Odinhoz: »Menj, és fogadd az uralkodót, mert király érkezik ide a csarnokba, aki bajnoknak ítéltetett!«”

Habár a versek leírják a királyok e világi nagy csatáit, a korabeli hit szerint a legnagyobb összecsapások a túlvilágon vártak rájuk.

A „jó halál” egy viking számára

A Valhallába jutott harcosok közül az egyik legismertebb talán Ragnar Lodbrok, egy 9. századi dán hős, akinek számtalan hőstettéről és cselszövéséről emlékeznek meg a sagák. Nem lehetünk biztosak abban a kérdésben, hogy Ragnar esetében valóban egyetlen létező személyről, több személy híres cselekedeteinek és vonásainak egyvelegéről, esetleg egy teljességgel kitalált alakról van szó. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy hőskultusza rendkívül jelentős volt, és az egyik legfőbb példaképe volt a viking harcosoknak a halált megvető bátorság és bombasztikus hozzáállás tekintetében.

A Krákumál című vers Ragnar halál előtti monológja, amelyben összegzi nagy tetteit. Kiderül, hogy Ragnar azzal a szándékkal indult Angliába, hogy mindössze két hajóval meghódítsa azt, azonban néhány győztes csata után elfogta őt Ælle, Northumbria királya, aki egy kígyókkal teli verembe vetette, hogy lassú és fájdalmas halála legyen.

E percekben, amikor nyilvánvalóan nincs már számára kiút, Ragnar megénekli életét verses formában, és kifejezi bizonyosságát abban, hogy a Valhallába jut. Az utolsó versszak azzal ér véget, „nevetve halok meg.”

Mint Crawford professzor megjegyzi, az ilyen részletek mutatják, a mitológia milyen félelemtől mentes világnézetet tartott ideálisnak a harcosokban. „Nem az élet és a halál közül kell választani” – mondja Crawford, „hanem aközött, hogy rosszul, vagy jól halsz-e meg a napon, amikor úgyis meghalsz.”