Sokáig megfértek egymás mellett a latin betűk és a rúnaírás a középkori Norvégiában

Amikor a keresztény térítéssel a latin nyelv és írás megérkezett Norvégiába, az óskandináv nyelvű írott kultúra is virágzott. Új kutatások szerint a rúnákat és a betűket sokáig egymás mellett, egyazon célra is használták.

Újraértékelés folyamatban

Az, hogy Norvégiában a viking kor után, a kereszténység felvételét követően is használták a rúnákat, eddig is ismert tény volt. Az azonban nem eddig volt egyértelmű, mennyire lassú is volt valójában az átállás a latin ábécére.

„Találni feliratokat betűkkel és rúnákkal egyaránt, egyazon időből, ugyanolyan jellegű tárgyi leleteken. Az írás óskandinávul és latinul egyaránt szerepel, és látjuk, hogy a rúnákat és a betűket ugyanarra is lehetett használni. Az igazán érdekes annak vizsgálata, hogy az emberek mit melyik nyelven írtak, és melyik ábécével” – mondta el Elise Kleivane, az óskandináv nyelv filológusa és az Oslói Egyetem Nyelvészet és Skandinavisztika Tanszékének docense. A különös feliratokat utatótársával, a doktorandusz Johan Bollaerttal elemezte.

Virágzó írott kultúra

A mai Norvégia területén az első írásnyomok a Kr. u. 1. századból származnak, és rúnákat alkalmaztak. A kutatók feltételezése szerint a kultúra ekkoriban jobbára szájhagyomány útján élt, de köveken, fémtárgyakon és fadarabokon is találtak ebből az időszakból írást.

„A fennmaradt tárgyak alapján úgy tűnik, korlátozott használatban volt a rúnaírás. Embereknek emléket állító kövek is előkerültek ékszerekkel és más értékes tárgyakkal egyetemben, amelyeken általában nevek vagy hasonló rövid feliratok voltak. Valószínűleg több mindenre írtak, mint amennyit mi megtaláltunk – nyírfakéregre, a homokba vagy fába” – mondta el Kleivane.

A viking kor korai írott forrásaiban a szövegek legtöbbször rövidek, és viszonylag kevés van belőlük – legalábbis kevés maradt fenn. Gyakori példák a sírkövek, amelyek bevett szövegekkel bírnak az eltemetett személyről. Amikor a latin nyelv és írásrendszer megérkezett Norvégiába a kereszténységgel együtt 1000 körül, ez megváltozott.

„Az emberek elkezdtek többet írni – a rúnákkal is”  – mondta Kleivane. „Sok nemzetközi kapcsolat jött létre a viking korban, a skandinávok pedig olyan helyekre utaztak, ahol erősebb volt az írott és keresztény kultúra. Látták, hogy itt más társadalmi berendezkedések uralkodnak. Amikor a keresztény kultúra és a betűk megérkeztek Norvégiába, megváltozott az olvasni és írni tudás jellege, de ezek felhasználási területe és jelentősége is. Az emberek meglátták, mi mindent tudnak leírni, és mi mindenre képesek az írással. Az írás, beleértve a rúnaírást, nagy lendületet kapott.”

Latin a templomban

A viking korból a középkor későbbi szakaszába érve az egyház helyben is kiterjesztette befolyását, és az uralkodói hatalom is központosításra került. Az ember joggal feltételezné, hogy a rúnaírás ezzel el is tűnt, mert már széles alapja alakult ki a latin betűk használatának. Ez azonban nem így történt.

„A középkor, és különösen az érett középkor, bővelkedik a rúnákban” – mondta Kleivane. „A gallyakra írt mindennapi üzenetek is gyakoriak voltak, de az olyan tárgyakra vésett írás is, amelyekről úgy tartották, mágikus vagy gyógyító erővel bírnak. Imákat és ráolvasásokat is találni. Ezeket rúnákkal és betűkkel is írták, óskandinávul és latinul egyaránt.”

Tisztán látható az átfedés, mind az írásrendszerben, mind a nyelvben. Mindet lehet ugyanarra alkalmazni, de tendenciák is kirajzolódnak a felhasználás különböző területein.

„Az óskandináv volt az anyanyelv, a latint úgy kellett megtanulni. Egyes társadalmi szerepkörökben helyénvalóbb volt a latin használata. A latint használta az egyház is, és leggyakrabban a papként vagy magas rangú hivatalnokként képzést kapott emberek voltak azok, akik ismerték e nyelvet. De az egész középkort tekintve ez a felosztás túlságosan leegyszerűsítő. Mind a kutatásban, mind a norvég köztudatban előfordul az a tendencia, hogy elnyomó nyelvként gondoljunk a latinra. A használatát tekintve azonban nem ez a kép rajzolódik ki” – magyarázza Kleivane.

Latin nyelven szinte mindenki megtanulta az Apostoli hitvallást, a Miatyánkot, illetve az Ave Mariát, azonban mindet megtalálták már rúnaírással is rögzítve, ami arra utal, nem volt szabálytalan vagy törvénybe ütköző lefordítani őket a beszélt nyelvre. Kleivane mindazonáltal úgy gondolja, a többség továbbra is latinul kívánt imádkozni. „Valószínűleg úgy érezték, hogy ennek így kell lennie, talán helyesebbnek tűnt, vagy erősebbnek, latinul.”

Rúnák és betűk keveréke

Kleivane szerint látható, hogy az emberek az írásnak szánt szerep szerint választották a rúnák vagy a betűk használatát, a kutatók azonban sok esetben különös keveréket tapasztalnak: a rúnák és betűk felváltva történő használatát. Jó példa erre egy Trøndelag megyei sírkő.

„Itt a sírfelirat betűkkel kezdődik, óskandinávul. Aztán a „faþer” („apa”) szó közepén, a þ („thorn”, az angol „th” hangnak megfelelő) betűnél – tehát annál a betűnél, amely nem található meg a latin ábécében –, rúnákra vált át. És onnantól a felirat további része rúnákkal van írva.”

A kutató szerint az, hogy melyik írásrendszert használták, arról is elárul valamit, hogy ki írta kinek. Az ilyen hirtelen váltásokra azonban Kleivane sem tud biztos magyarázattal szolgálni. „Az ember nem kezdhet el kőbe vésni betűket anélkül, hogy előre átgondolta volna, hogyan fog végződni!” – mondta.

Odafigyelni az írás funkciójára

Egy másik tárgyi emlék, amelyet a kutatók nagy becsben tartanak, a Tynset járásban található Kvikne faluból származó zsoltároskönyv. „A borító feliratán keverednek a rúnák és a betűk. Egy kivételével minden „k” hangot betűvel jelöltek, a többi írásjel azonban rúna. Magában a könyvben kizárólag latinul van, betűkkel, a borítón pedig van még egy felirat, amely óskandinávul van, szintén betűkkel” – mondta el Kleivane.

A zsoltároskönyv tipikus példája a Kleivane által talált emlékeknek: különböző tárgyakat megőriztek a gyűjtemények, és megjegyezték, ha található rajtuk rúnafelirat, de a latin betűs feliratokkal kevesen törődtek.

„Maga a tárgy azért érdekes, mert az írást és annak használatát illetően annyi minden keveredik benne. Ebből kiindulva sok mindent megtudhatunk a nyelv történetéről” – mondta Kleivane.

A betűkből és rúnákból egyaránt álló feliratok arra utalhatnak, hogy az emberek fokozottabban odafigyeltek arra, mit is akarnak elérni szövegeikkel. A rúnákat legtöbbször rövidebb, spontán üzenetek rögzítésére használták, a betűket pedig inkább hosszabb szövegekhez, amelyeknek hosszabb érvényességet szántak. De kivételek mindig vannak.

Ne becsüljük alá őseinket

A kutatók mind latin, mind óskandináv nyelvű szövegeket találtak már mind betűkkel, mind rúnákkal írva, ami kétnyelvű kultúrára utal. Kleivane szerint nem lehetett túlságosan ritka a latin nyelv alapfokú ismerete.

„Latinul megtanulni nem feketemágia” – mondta a kutató. „Egészen sokat is meg lehet tanulni belőle egy emberélet során. És sokan ismertek is egy keveset belőle. Igencsak alábecsüljük a régi idők embereit, és ugyanez vonatkozik az olvasásra is. Képzeljünk el például egy oltárdíszt, amelyen az Ave Maria szövege látható. Nem kell az embernek túl sokszor hallania ahhoz, hogy utána felismerje a feliratot. A gyermekek is voltaképpen így tanulják meg, hogyan működik az olvasás.”

„A latin nyelv sosem vált uralkodóvá Norvégiában, ami jól illeszkedik a nemzeti önképhez” – folytatta Kleivane. „Megtörténhetett volna, de a norvég, illetve az óskandináv és a latin között jelentős a felépítésbeli különbség, így nehéz elképzelni, hogy együtt új nyelvet alkothattak volna. Tovább, mire a latin megérkezett ide, már senkinek sem ez volt az anyanyelve. Más európai nyelvek, mint például a francia, a spanyol és az olasz, a latinból fejlődtek ki. Azok, akik még a római korban „latinizálódtak”, teljesen más nyelvtörténettel bírnak.”

A betűk is fontosak, nem csak a rúnák

A rúnaírás a középkor vége táján eltűnt a mindennapi használatból, habár vannak arra utaló nyomok, hogy egészen a 15. század végéig alkalmazták. A skandinavisztika kontextusában e különös írásmódra irányult az évek során a legtöbb figyelem a filológusok részéről – a Kleivane által tanulmányozott tárgyak is régóta ismertek és dokumentáltak. A rajtuk lévő latin betűs feliratokat azonban az eddigi feldolgozások alig említették, legalábbis nem az írott történelem forrásaiként.

„A betűk és a latin nyelv egész Európában léteztek a középkorban, így az a gondolkodás volt uralkodó, hogy ezek nem árulhatnak el sokat magunkról. Pedig igen!” – mondta Kleivane. „Onnantól, hogy nyelvtörténeti forrásként kezdünk rájuk tekinteni, látjuk, hogy sok mondanivalóval bírnak a mai íráskultúránk kialakulásáról.”