Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából VII.

2023. január 18.-Múlt-kor

„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében. Január 30-áig tartó sorozatunkban az ő Vér és acél – Keleti frontnapló – Don, 1942/43. címen megjelent visszaemlékezéseiből szemlézve emlékezünk a 80 évvel ezelőtt történt borzalmakra.

Magyar honvédek egy vasúti vagonon, 1942. (kép forrása: Fortepan / Saly Noémi)

1943. január 18.

I.

A lovászomat a felnyergelt hátaslovammal délelőtt fél 10-re a parancsnokság elé rendeltem. Az őrmesterrel elbeszélgettem még a zavaros katonai helyzetről, és hogy Novij Oszkolba indulok. Utasítottam, hogy mihelyt elmenni lát, telefonálja meg a segédtiszt úrnak, hogy hozzá indultam.

–Értem, hadnagy úr!

Előbb lépésben mentem, majd ügetésre fogtam a lovat. Vágtatni nem lehetett, mert a 26 fokos hideg, a huzat miatt kibírhatatlanná vált. Novij Oszkolban nagy volt a kapkodás!

A városba települt parancsnokságok, alakulatok nagyrészben már hátravonultak, néhányan az ittmaradottak közül útrakészen álltak. Osztrogozsszk felől, a frontszakaszok katonái vonszolták magukat, menekültek. A lábak pokrócokba voltak burkolva. Jöttek, jöttek több szakasznyi tömegben, vagy 5-10 fős csoportokban. Mindenki – takaróba, vagy egyéb lepelféleségbe burkolta magát. Olyan is volt, aki magánosan jött. Bot volt a kezében, arra támaszkodott. Soknak zsákból gyűrt csuklya volt a fején. Puska senkinél!

Megállítottam egy 4 fős csoportot.

–Katonák, álljanak meg!

Nem néztek rám, csak vonszolták magukat tovább.

–Állj! – kiáltottam erősen rájuk.

Mint a bambultak, úgy álltak meg.

–Honnan jönnek?

Nem válaszoltak.

–Honnan jönnek, az istenit, feleljenek! Süketek maguk?

Egy tizedes volt köztük, tőle igyekeztem kérdezősködni:

–Honnan jönnek? – kérdtem ismét.
–A Dontól!
–A Don melyik részéről? Milyen magasabb csapattesttől?
–Osztrogozsszktól keletre, a 10. könnyű hadosztálytól!
–Ezrede?
–A 6. gyalogezred!
–Mi van a hadosztállyal?
–Szétvertek bennünket! Akik megmaradtunk, menekülünk! Megfagyunk, éhségünkben meghalunk!
–Éhesek?
–Két napja nem ettünk, nem ittunk!

Néztem a szerencsétleneket. Szinte összeestek fagyos-éhes gyengeségükben!

–Nézzék, ott van egy katonai parancsnokság! – mutattam a zászlóaljam épületére. –Menjenek oda, ott ellátják magukat élelemmel, és meg is pihenhetnek!
–Nem, nem, hadnagy úr!

Ezt olyan félelemmel, olyan riadtsággal kiáltották, hogy kérdés merült fel bennem, hogy mi van ezekkel az emberekkel?

–Bemegyek magukkal. jöjjenek velem! Egyenek, és kapjanak erőre!
–Félünk, hadnagy úr!
–Miért, és kitől félnek?
–Sok katonát lőttek már agyon, akik élelmet kerestek!
–Fosztogattak?
–Élelmet akartunk szerezni, meg testünkre valami meleg ruhát!
–Kik lőtték le a katonákat?
–Az ezredesek, meg a tábornokok, és az ő parancsaikra a fegyveresek!

Elgondolkodtam. A rendcsinálás meg nem engedett eszközökkel történik!

Makacskodtak, nem tudtam velük mit tenni, útjukra engedtem őket. A lovat az őrségre bíztam, s beléptem a parancsnoksági szobába. Bent a zászlóalj adattára-irattára már ládákba volt csomagolva, elvonulási parancsra vártak.

Zűrzavar mindenütt! Nincs kézben az út és az utca! Ellentmondó parancsokról értesülünk! Mindenki mást akar! Igazi káosz van a fejekben, éppúgy, mint a harcok terein! Aki teheti, menekül! Pánik uralja a várost!

II.

Hallgató hadnagy kesernyés kedvében van.

–Még mindig várnunk kell, – mondta. –Ha ma nem, holnap indulunk!
–Ha ugyan addig a város alá nem érkeznek az oroszok, – jegyeztem meg. –Vagy harapófogóba nem zárnak bennünket!
–De hisz Belij Kolodest a te századod biztosítja! Még nem kaptunk jelentést tőled, hogy az ellenséges csapatok napi közelségben lennének!
–Valóban! Ennek ellenére a tankok a következő órákban betörhetnek ide!

A segédtiszt elgondolkodott, rámnézett, de nem mondott semmit. Asztalán két-három ügyirat feküdt, egyet közülük felvett. Majd a másikat vizsgálgatta. Közben beszédbe kezdett:

–Hallok olyat is, hogy a város védelmét szervezni kezdik. Sok olyan erős egységre volna szükség, mint amilyen a te századod!
–16-ára ezt már be kellett volna fejezni!
–Nincsenek hátul bevethető egységeink! A te századodat egészítik ki menekült katonákkal egy zászlóaljra, vagy ha egy szétvert zászlóalj jönne, azt erődítenék fel a századoddal. De nincs a mostani lehetőségekkel ellenállást szervezni tudó vezénylő főtisztünk!
–A város védelméhez sok zászlóaljra lenne szükség! – zártam le a beszélgetést.

A készültség parancsnoka, Kórai jelentette, hogy sok házban fegyverek, géppisztolyok, gránátok, lőszerek vannak elhagyva. Magyar katonáké volt, akik ott voltak elszállásolva.

–Kiegészíthetjük azokkal fegyvertárunkat! Puskákból néhányat, minden géppisztolyt, gránátból amennyit lehet naponta össze kell gyűjteni! Be kell azokat hozni a parancsnokságra!

Ügetésre fogva a lovat, a meghagyott időre érkeztem haza.

–Mi újság? – szóltam a törzsőrmesterhez.
–Hadnagy úr, alázatosan jelentem, ma 11 órakor a németek aláaknázták a két előttünk lévő bsdúti hidat!
–Pusztít a háború, Halmos!
–Ebéd után, 13 óra 24 perckor óriási detonáció rázta meg az épületeket, a hidat elpusztították! Mire a nagytömegű sötét füst eloszlott, vagy tízen odaérkeztünk.

Felmásztunk a sínekre, körülnéztünk. Keletre mindenütt füst és tűz! Dübörgött az ég és a föld! Kis csíkon, a fák között egy kolhozt lehetett látni. Füst ott is! Dörögtek a fegyverek a füstölgő épületek között. Valaki felkiáltott:

–Vonat! Vonat jön Novij Oszkol felől!

Távcsövemen láttam, hogy nem szerelvény, hanem csak egy erős, fekete mozdony jön. Ahogy közeledett, láttuk, hogy erős tüdejéből vaskos füstkarikákat vág az égre. Nem volt rajta ember, a szakadékba küldték meghalni!

Először orrára esett, imbolygott, majd a hátára zuhant. Ekkor gőz sicított ki a vastag csövekből. Forró, mint a gejzír, halálos, mint a bika nyakerének az elvágása.

A gőz ömlése, visítása segélykérő emberi kiáltássá változott:

–Katonák! Állítsatok talpra! Fiatal vagyok, ne hagyjatok meghalni! Hazaviszlek benneteket!

A felderítők is visszaérkeztek. Két bajtársuk maradt halva a kolhoz területén. Ők is a mozdony köré álltak, s valójában nem is tudták, hogy kit gyászoljanak: a gőzölgő fekete tetemet, vagy a meghalt bajtársakat.

Este katonai híreket hallgattam. A magyar fővezérség szűkszavú volt. Elszakadó hadműveletekről beszélt.

Hallgat a rádióban a civil Budapest is. A keleti hadszíntérről alig mondott valamit. Az otthon semmit sem tud a katasztrófáról!

Leveleket nem lehet írni, az ideérkezetteket meg nem kézbesítik. Kiknek is kézbesítenék? A sok tízezer címzett halva fekszik szanaszét a havakon.

Nem fáj senkinek a családtagokon kívül: a kormányzónak, a kormánynak, a fővezérségnek, hogy nem érkeznek haza levelek?

Budapest vigad, mintha nem is lenne háború! Pedig ekkor már elpusztult a sereg fele!

A „Jóska lelkem”-et dalolják.

Aztán: „Magyarhoz nem illik a könny, Nagy István úgyis visszajön!”

De Nagy István sose megy vissza. Haza! És társai százezren!

Erdélyi Béla hadnagy egyik ekkortájt írt verse: