Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából VI.

„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében. Január 30-áig tartó sorozatunkban az ő Vér és acél – Keleti frontnapló – Don, 1942/43. címen megjelent visszaemlékezéseiből szemlézve emlékezünk a 80 évvel ezelőtt történt borzalmakra.

1943. január 17.

I.

Vasárnap van. Az ebédet szállítókkal ismét kimentem a faluba. Ellenőriztem Belij Kolodest. A keletről betorkolló út hatalmas fákkal volt lezárva. A legénységnek jó a szállása, feladataikat ismerik.

Féltem a rajt! Időben bevonom Livinszkájára!

Halljuk az ágyúdörgéseket!

Lassan közeledik az est.

Halmos, az iroda vezetője a nap eseményeit rögzíti. Néha-néha megáll az írással, ki-kitekint a keletrer néző ablakon. Négyszáz méternyire a Delenkája medre felett híd ível, melyen a valajki vasút vezet át. Most is óriás mozdony húzott talán 100 vagont is!

–Lehet, – mutatott rá Halmos, –hogy ez az utolsó vonat, mely előttünk elmegy!
–Lehet!

Leültem egy öblös székbe, s figyeltem a szürkület lassú lépteit. Nem sokáig, mert az őr „Állj! Ki vagy?”-ot kiáltott. Kinéztem, és láttam, hogy két katona áll az őr előtt, és az őrség parancsnokát kiáltotta.

Fekete szakaszvezető nyomban kisietett, s 15 másodpercnyi igazoltatás után bevezette az érkezőket. Az egyik tisztben barátomat, Kecskeméthy főhadnagyot ismertem fel, aki tőlünk délre, Tscherjankára települt.

–A százados urat kísértem eddig, – mondta, –ő tovább utazik Novij Oszkolba. Küldetése titkos!

Bemutatkoztunk.

–Parancsol egy forró teát, százados úr?
–Nem, kösznöm, helyette elszívunk egy cigarettát!

Állva maradt, nem ült le. Idegesnek látszott.

–Ez a parancsnokságod?
–Igen! Ki tudja, meddig?
–Igen, igen, tanácstalanság mindenütt! Sztarij Oszkolból tegnap indultam. Ott már a megvert hadosztályok katonái nagy számban érkeznek a városba. Sok a sebesült, még több a fagytól sérült. Az épek igyekeznek mielőbb elhagyni a várost!

Elhallgatott, szívta a cigarettát.

–Milyen a század szelleme? – kérdezte hirtelen.
–Tudják, hogy bevetnek bennünket, ennek ellenére jó a szellem!
–Ez igen! – mondta, de láttam, hogy komorságán mindez semmit sem változtat.
–Sötét lesz mindjárt, – beszélt tovább. –A főhadnagy úr itt marad, nekem pedig kísérőül légy szíves egy géppisztolyos katonát adni, nem biztosak már az utak! Ha megérkezem, a szánt azonnal visszaindítom a katonákkal!
–Kérlek, százados úr, – s Zavari nyomban hozott egy géppisztolyos erős legényt.
–Köszönöm! A reátok váró háborúhoz pedig sok szerencsét!

Kezet fogtunk, s a szán már röpült is a most oly fontos helynek számító város felé. Kecskeméthyvel beszélgetésbe kezdtem.

–A törzsőrmester megbízható? – intett Halmos felé.
–Igen, az irodám vezetője!
–No, akkor: te, aki mindig hű barát voltál, kérdem: mi a te álláspontod most? Mert tudod, nem is annyira a szegény bakák, de a tábornokok nem állották meg a helyüket! Sok közülük sorsára hagyta hadosztályát! Kevesen vállaltak sorsközösséget csapataikkal! Mit lehet már kezdeni ilyen cserbenhagyott hadsereggel? Barátom vagy, mint a lelkemhez, úgy szóltam most hozzád!

Zsebébe nyúlt, cigarettát vett ki belőle. Rágyújtottunk. Közben rám-rámnézett, várta, hogy kérdéseire, megállapításaira választ adok. De nem Kecskeméthyhez, hanem Halmoshoz szóltam, hogy a legényem hozzon ide valami pálinkát, Házi meg 2 liter forró teát.

A tea jött először, azt szürcsölgettük, mert a forrósága miatt inni nem lehetett. Hosszas hallgatás után megszólaltam:

–Úgy gondolkodom, ahogy te! De egy lehetőségünk van most, a parancsnak engedelmeskedni!
–Szóval még mindig csak engedelmeskedni, pusztulni? De az anyjuk istenit! Idehozták ezt a 200.000 katonát meghalni! Hallod-e, te nem háborodol fel?
–Dehogynem! De még nincs kiút ebből a pokolból!

Hallgattam. Fülemben zúgtak a főhadnagy szavai, hasogatták a dobhártyáimat. Hallottam, mint magas bércfalakról visszavert visszhangot: „Kétszáz ezer katonát idehoztak meghalni… mit lehet ilyen cserbenhagyott hadsereggel tenni?”

Rámnézett, beszélni akart, de ekkor lépett be a legényem. Azonnal kitöltött egy-egy féldecit, aztán leült.

–Tessék! – kínáltam.
–Szervusz, megmaradásunkra!
–Megmaradásunkra!

Miután ittunk, unszoltam, hogy beszéljen.

–Nos? Na, mondd már, mi foglalkoztat? Mit kerülgeted, amit mondani akarsz nekem? Te! – s kimondtam, amire gondoltam, – ugye át akarsz állani?

Rámnézett, aztán hosszan kifújta a füstöt, majd a pohara után nyúlt.

–No, mielőtt beszélnék, egy kortyot! Isten, Isten!

Gyorsan kiürítette a poharat. Én is kiürítettem a magamét, és vártam, hogy beszéljen.

–Átállni? Miért? Várni a háború végét egy nyomorúságos lágerben? No, nem! Mást kell tennünk! Haza innen! – kiáltotta, – és békét kell kötnünk, jó békét! Azért jöttem, hogy ezt a gondolatot terjeszd, add tovább! Barátaid is közvetítsék! Sorsdöntő órákat élünk! Nem cselekszünk, csodákra várunk! Pedig tt a csoda: a Ktyusák, meg a nagy orosz győzelmek a Donnál, és a Volgánál! És még mindig újabb áldozatokat dobunk bele a halál torkába ahelyett, hogy megindítanánk a századokat hazafelé! Nem akarom a századomat a vágóhídra vinni az országtól ily irdatlan messzeségben!

Szívembe szúrt, vájkált benne, pofozták szavai a lekiismeretemet. Járkált a szobában, közben sziszegte:

–Galád bitangok, mit tettetek!

Rámnézett, és kiáltotta:

–Meg kell fertőznünk a hadsereget a harcok megtagadásával, és a hazatérés gondolatával! Ezek szörnyűségek ugyan, de most szent feladatunk!

Megrémültem. A nehéz szavak rázták a lelkemet! Hosszú hallgatás után szóltam hozzá:

–Gyere, ülj le!
–Jó, jó… egy csésze teád, ha volna még…
–Van! A tűzhely melegen tartja, töltök!

Míg ittuk a teát elmondtam, hogy a zászlóalj elvonul, így századával ő is hátramegy. Lehet, hogy Kijevben lesz a gyülekező. –Ott a viszonyok kedveznek, hogy terjeszd gondolataidat! Én nem mehetek! Utóvédharcokat vívok századommal!

Ezekre csak ennyit felelt:

–Hidd el, ezt nagyon sajnálom!

Az órámra néztem, negyed 6 volt.

–Már megérkezett a százados, visszafelé tartanak a fiúk! De azzal a fogattal, ha megérkezik, nyomban nem indulhatsz! A lovaknak pihenni, enni, s inni kell. A katona is átfázlódott! Csak fél 10-kor ülhetsz szánra!
–Fegyvereid vannak?
–A katonámnak géppisztolya, nekem szolgálati pisztolyom.
–Ezek ilyen veszélyek között nem elegendők. Katonát kíséretül nem adhatok, de egy géppisztolyt igen! Egyszer visszaadod! Most pedig velem vacsorázol, 8 órára várom a tisztjeimet.

II.

A tisztek pontosan érkeztek, egyszerre mind a négyen. Kövér Endre zászlós a legényét is hozta, mert nagyon jó kávét tudott főzni. Volt ugyanis félzsáknyi pörkölt kávém. Mivel nem volt daráló, így a fazékba szemesen került. Most is egy marék kávéra két liter vizet öntött. Felfőzte, és már is tálalta a méregerős feketét, melynek színe inkább barna volt.

Megindult a beszélgetés!

–Mikor ér már véget ez a mocskos háború, főhadnagy úr? – kérdezte többek között Kórai.

–El akarják pusztítani a hadsereg minden katonáját? Azt akarják, hogy a háború hosszú karja elseperje városainkat, falvainkat, az országot?

Kecskeméthy jogosnak tartotta a felháborodást, odament Kóraihoz, és úgy mondta:

–Mindezek okos kérdések! Igazad van, kis zászlós!

Aztán mindnyájunkhoz meggyőzően szólt:

–Most már számot kell adni a történelemnek, az anyáknak, a feleségeknek a meghaltakért!

Nem szóltam semmit, nem is tudtam, hogy mit mondjak. Ahogy én hallgattam, hallgatott mindenki. Hiszen a tisztek azt latolgatták velem együtt a főhadnagy szavai után, hogy hogyan is tegyük dolgainkat az elkövetkezendő időkben?

Közben a szolgálatvezető jelentette, hogy a főhadnagy úr fogata előállt.

Ekkor fél tízet mutattak az órák, de úgy tűnt, mintha még nem lenne ennyi az idő! Meg is jegyezte a főhadnagy:

–Nahát, milyen gyorsan eltelt ez az este!

Mikor felállt, szorosan elém állt, fejét felém hajtva mondta úgy, hogy mindenki hallja:

–Hátrálni! Áldozatokat nem hozni! Pillanatnyilag ezt lehet tenni!

Mikor magunkra maradtunk,gyér beszélgetésbe kezdtünk, s megállapítottuk, hogy a főhadnagy nagyszerű tiszt, és becsületes ember. De amit elmondott, ahhoz senki nem mert szót fűzni! Szállásainkra indultunk.

Lefeküdtem, de nem jött szememre álom. Forgolódtam, aludni nem tudtam. Égtek agyamban a főhadnagy szavai. Kavarogtak lelkemben a múltak képei. Legtöbbször Janka, az orvosfeleség lépett elém. Pázsitos lugasában vagyok. Riadozom, hogy jön a férj, de ő nyugtat, hogy el van foglalva a betegekkel. Csináljuk a szerelmet! Belekezdek, de a bércek oldalairól harsogtak a főhadnagy szavai: „Kétszáz ezer embert idehoztak meghalni!” Ébredek, vívódom. A főhadnagy okos ember, sok ilyen kellene most! Nincsenek! Csodára várók vannak! Meghalnikész kis tisztek vannak! Főtisztek kellenének!

–Hát én – acsarkodtam, –én ki vagyok? Ki az Isten vagyok én, János? – kiáltottam a legényemre.

Az szegény felugrott félálmából, és esetlenül felelte:

–Hadnagy úr, az hadnagy úr! Parancsolni tetszik a századdal!
–Feküdjék le, János – szóltam szelídebben hozzá, –vagy inkább töltsön abból a maradék pálinkából!

Ittunk mind a ketten.

–Miféle vallású maga, János? – kérdeztem tőle ötletszerűen.
–Alázatosan jelentem, református vagyok!
–Református?
–Az!
–No, akkor énekelje el nekem az ősi zsoltárt!
–Melyik az, hadnagy úr?
–Miféle református maga? Lehet, hogy nem is az, csak mondja! Arra, amerre maga lakik, katolikusok az emberek, meg babtisták!
–Nem, nem, hadnagy úr, én református vagyok!
–Akkor tudnia kell, hogy az ősi zsoltár a kilencvenedik!
–Óigen! A „Tebenned bíztunk!”
–Abbizony, énekelje el!
–De tetszik tudni, én mindig akkor tudtam énekelni, ha egy kicsit ittam. Ha az asszonnyal a templomba mentem, előtte mindig elszopogattam egy deci szilvát! Akkor aztán ment az ének!
–No, akkor igyunk!

Két pohár után ismét unszoltam:

–Most már kezdje!

Kezdte is erős hangon. Nekem a lelkemet megtöltötték azok az érzések, melyek az érzelmek magasabb szféráiban honosak. A legény könnyezett. Újrakezdte, együtt énekeltük:

Tebenned bíztunk eleitől fogva,
Uram, Téged tartottunk hajlékunknak!

Ám, amikor a második versbe kezdett:

Az embereket Te meghagyod halni,
És azt mondod az emberi nemzetnek:
Légyetek porrá, kik porból lettetek...

Ekkor már zokogott. Megrendülve néztem az ártatlan embert, s ha akkor bejöttek volna a tábornokok, halálra lövöldöztem volna őket!

III.

Az órámra néztem, éjfél előtt 11-et mutatott. Kétperccel később erősen kopogtak az ajtón. Mikor János kinyitotta, izgatottan hadarta valaki:

–A hadnagy úrral akarok beszélni!
–Már lefeküdt, alszik!
–Azonnal keltsed! Az alezredes úr van a telefonnál! Kéreti a hadnagy urat, hogy azonnal ott legyen!
–Valami baj van?
–Lesz! Tudod, lesz! Még ma kezet fogunk a halállal!
–Egy óra múlva holnap lesz, bizonyosan úgy gondolod, hogy holnap, nem?
–Hallod, az istenedet, azonnal keltsd fel a hadnagy urat! Ne locsogj itt nekem!
–Azért, mert te tizedes vagy?
–Azonnal keltsd a hadnagy urat, mert nem állok jót magamért!

Én ekkorra már felszedelőzködtem, s kiléptem az előtérbe.

–Ne jelentsen! János, a köpenyemet és a pisztolyt! Töltve van?
–Igenis!
–Mehetünk, tizedes! Az őrség parancsnoka, ugye?
–Igen, hadnagy úr!

Rövid volt az út, nem volt beszélgetésre idő, sem kedv. Varga tizedes a parancsnokság előtt annyit mondott:

–Az alezredes úr nagyon idegesen beszélt!

Felkaptam a kagylót, és a szokás szerint kezdtem beszélni:

–Itt Holló, századparancsnok!
–Halló, itt zászlóaljparancsnokság, Nagy Imre cső. őrmester. Jelentem azonnal az alezredes úrnak, hogy vonalban tetszik lenni!

Nagyon idegesen, nyomban beszélni kezdett parancsnokom:

–Harcálláspontodon a szolgálatvezetővel, a felvételezővel és a szakácsokkal egy raj marad vissza. Századoddal egy órán belől teljes harci felszereléseddel Verhó Sosznára indulsz és a falu keleti peremén védelemre beássátok magatokat. Jelzés szerint orosz előre tolt egységek holnap elérhetik a falut. Helyt kell állnotok, fel kell tartóztatni az oroszt! Holnap délére erőket vonok össze, és erősítésül gyorsított menetben küldök három szakaszt. Egy gépfegyvert kezelőkkel útba indítottam hozzád, negyed óra múlva meg kell érkezniük. Értel-e mindent?
–Igen, alezredes úr, 4 hagyományos szánnal, 2 panye-szánnal 1 órakor indulok! Előbb képtelenség!
–Rendben van, bízom benned!

IV.

Riadóra adtam parancsot, és a szolgálatvezetőnek a szánakkal, lovakkal, lőszerekkel, élelmezéssel kapcsolatosan adtam utasítást. Megérkeztek a géppuskások!

Egy órakor indultunk gyorsított menetben. Félóráig gyalog, félóráig szánon. Sokan, ha rájuk került a sor, nem ültek fel, mert ültükben a fagy nagyon támadott mindenkit! Indulásunkkor mínusz 35 fokot mutatott a hőmérő!

Virradatkor 40 kilométerrel a hátunk mögött elértük a települést. Amíg éjjeli vonulásunk tartott, viszonylagos csend volt. De ahogy világosodott, a harci dörejek felerősödtek! Úgy véltük, mintha a falu túlsó végén jelentős csata dúlna! De ez csak érzéki csalódás volt, amit a felfokozott idegi élet produkált.

Egy rajt indítottam a falun keresztül az őszi időkben készített harci árkokig, részben felderítés, részben az árkok kitisztogatása céljából. Kubinyi ugyan 6-án és 7-én a civil lakossággal kilapátoltatta a havat belőlük, de hátha szükséges valami munka ott, hogy esetleg hosszabb időt eltölthessünk nyugodtabb körülmények között azokban!

A faluban nem volt ellenséges alakulat, a szánokat a szélső házaknál helyezte el Kórai, és egy tartalék rajt hagyott hátra,megőrizni a lovakat, anyagokat.

Mikor 2 óra tájban Belij Kolodesen vonultunk át, a Kubinyi által odatelepített raj parancsnokának, Kerekes szakaszvezetőnek parancsot adtam, hogy két felderítőt küldjön a Sosznába vezető úton előre 5-6 kilométernyire, és elsősorban jobbra-balra figyeljenek, hogy az ellenség csapatmozdulatai milyen irányba mutatnak? Ha észlelnek az Oszkol felé előretörést, ez esetben ne vissza Kolodesbe, hanem Sosznára kerékpározzanak, tegyenek jelentést nekem.

7 órára megszálltuk a falu, betelepítettük a harci árkokat, hogy mindenki tudja, hogy hol lesz a kilövő helye. Erős őrség maradt a vonalakban, a század nagy része fedél alá került.

8 órára  mindenki elfogyasztotta a hideg élelmet, a kulacsokban hozott 6 dl kávét felforrósították, felét a reggeli étkezéskor megitták.

Nem volt rossz a legénység hangulata. Fene tudja, olyan érzésem kelt, mintha századkötelékben szeretnének egy kis lőgyakorlatot tartani! De sajnos, itt nem sablonos katona alakokra, hanem élő emberekre kell lőni! És elvégre is ez egy komisz dolog!

10 órakor a két kerékpáros katona  jelentkezett és jelentett. Jelentették, hogy a Novij Oszkolba vezető nagy úton csapatok vonulását észlelték a város irányába.

–Jól van, fiúk, vonuljanak vissza belij kolodesbe, jelentsék parancsomat a szakaszvezető úrnak, hogy újabb két felderítőt küldjön maguk helyett. Ha valamit észlelnek, ők is jelentsék nekem.

Elemezni kezdtem a két katona jelentését, nem hihető, hogy orosz csapatok lennének azok, melyek csak úgy ni, menetelnek zavartalanul azon a fontos útvonalon! Hiszen nekünk a városban csapataink vannak, melyek ellenállást fejtenének ki, ha valóban orosz századokról lenne szó!

Hogy feltevésemben biztos legyek, felmásztam ama ház padlására, ahová a gépfegyvereseket telepítettem. Szóltam a géppuskásoknak, hogy a délre néző szalmafedélen törjenek rést, hogy távcsövemmel vizsgálhassam a környéket. Míg az egyik katona lyukat csinált, elmondtam nekik, hogy a felderítők mit jelentettek. Erre még két rést készítettek, és azokon keresztül nézegettek a nagy út felé. Ők sem tudták megállapítani, hogy milyen nációk azok, akik az úton menetelnek.

Hosszasan néztem a nagy területet a távcsővel és az utat. Nehezen, de megállapítottam, hogy azok megvert hadosztályaink katonái, kik igyekeznek a csatateret elhagyni! De mintha nem az Alexejevkától Novij Oszkol felé  tartó úton mennének, hanem valamelyik letaposott, hozzánk közelebbi mellékúton!

A tiszteknek átadtam a távcsövet, hogy nézzék ők is, arra gondolnak, amit én már megállapítottam?

–Igen, magyarok, és nem a főúton mennek! – mondták a tisztek.
–Az oldalakról tehát nem várható támadás! Az északi részen sem mutatja ezt semmi, így marad a keletről jövő katonai akció! – jelentettem ki a tisztek előtt.
–Vajon honnan származott az alezredes úr értesülése, hogy itt Verhó előtt támad az orosz? – kérdezte Kubinyi.

A hadapród:

–A vezetők kábultak! Rémhírekkel ijesztgetik egymást, meg hogy igazolják magukat, amiért elhagyták csapataikat!

Nagy igazság volt ebben, de nem szóltam semmit. Alig fejeztem be a gondolatot, az egyik gépfegyveres kiáltott:

–Hadnagy úr! Jönnek az oroszok!

Nézem a keletre vezető utat. Komoly tömeg menetel felénk! Két kilométernyire lehetnek. A tisztek egymástól kapkodják a távcsövet. Aztán felém fordul Kórai, a kis kiváló zászlós, és ennyit kérdez:

–Hogyan tovább, hadnagy úr?

V.

–Úgy, Alex, hogy riadót parancsolsz, de azonnal, hiszen te vagy a napostiszt!
–Igenis, én vagyok, és megkérdem: a készenléti állásokat szállják meg a szakaszok?
–Igen, de előbb jöjjenek körém, beszélni akarok a századdal, nem kell alakzatokat felvenni! No, gyorsan szálljunk le innen!

5 perc múlva, teljes harci felszerelésben előttem volt a század. Minden rezignáltság nélkül mondtam, hogy távcsövön már jól látható, hogy jönnek az orosz csapatok, és le kell állítanunk azokat. A lövéseket nem kell elhamarkodni, jó célzással az is meglehet, hogy visszavonulnak. Jelenben csak előttünk, az úton van ellenség. Ha mindenki ügyel magára, megtörténhet, hogy veszteség nélkül megússzuk a napot! Veszteséggel elsősorban csak az oroszoknak kell számolniuk, hiszen nekik kell idejönni. Mi az árkokban többé-kevésbé védhetjük magunkat. A golyószórósok is hatásosan lőjenek! Atüzelés megkezdésére a szakaszparancsnokok megadják a jelt, a célt és a távolságot.

–Fiúk, 10 óra van! Negyed óra múlva a gépfegyver tüzelésbe kezd! Vége! Szállják meg kilövőállásaikat!

Nyugodtak voltak a katonák, hangtalanul megszállták a védő vonalakat.

A két szélre 1-1 golyószórót rendeltem, és egy-egy tisztet. Én középen helyezkedtem el, ahonnan az út messze belátható. Egyelőre a géppuskásokkal maradok, itt vannak mellettem a hírvivők is. Nézem az ellenséges csapatokat. Jönnek magabiztosan, gondolják, hogy a meghátrált magyarok most is azt teszik. De mi nem vagyunk átfagyva, a puskánk befagyva, és nem vagyunk éhesek! Meg valami bosszú is fűti a katonákat.

Az őrszem felkiált hozzám, hogy itt van a két felderítő. Leszóltam, hogy jöjjenek fel!

Jelentették, hogy  Belij Kolodesből nem lehet látni a vonuló katonákat, de itt a falu előtt néhány kilóméterre láthatók. Vonulnak most is az Oszkol felé!

–Jól van, fiúk, egyelőre maradjanak – mondtam, közben figyeltem az orosz egység közeledését. Aztán volt időm a két katonától megkérdezni, hogy miképpen érkeztek ide ilyen hamar, hiszen a másik két felderítő még haza sem érhetett!
–Ide vagy nyolc kilométernyire találkoztunk velük és úgy indultunk gyorsan a hadnagy úrhoz.
–Értem.

Aztán a géppuskásokhoz szóltam, hogy miképpen ítélik meg, – hány kilométerre lehetnek ide az ellenséges csapatok?

–Most olyan másfél kilométernyire – szólt egyikük.
–Igen, és ez egy géppuskának nagyon hálás távolság! Mindjárt leállítjuk őket!
–És ezzel megkezdődik a harc – szólt a géppuskás tizedes.
–Igen, igen! És Isten tudja, hogy mikor lesz ennek vége!

Parancsot adtam a két hírvivőnek, hogy a harci árkokban fussanak végig, és adják át a tiszteknek, hogy a géppuska megkezdi azonnal a tüzelést, de a század még ne lőjön. 5 perc múlva parancsot adtam a géppuskásoknak, hogy előbb hosszabb, aztán rövid sorozatokkal kezdjék meg a tüzelést! Mikor eldördült a nehéz fegyver, az órámra nézek: pont 11 óra van.

–Úristen! Óvjad katonáimat, engem is!

A térkép-táskámon egy papírlapra egyetlen mondatot írtam:

„Alezredes úr, 11 órától harcban állok századnyi orosz előegységgel.” Dátum, aláírás.

–Ezt a jelentést a leggyorsabban juttassák el Kerekes szakaszvezetőhöz azzal a szigorú parancsommal, hogy azonnal továbbítsa két kerékpárossal Novij Oszkolba, a zászlóaljparancsnokságra!

Nézem a géppuskásokat. Jól képzett katonák. Tudják, hogyan kell kezelni azt a nagy hatású fegyvert, és hogyan kell lőni vele. Mikor szükséges hosszú, mikor rövid sorozat. Figyelem az ellenség sorait. Telibe találták tömegüket az első sorozatok. Gyorsan szétrebbentek, és az út két szélén a hófalakhoz simultak.

Nem lőttek vissza azonnal, 11 óra 12 perc után sivítottak gépfegyvereik lövedékei állásaink felett. Egy óra hosszat tartott a gépfegyverek párbaja! Ez alatt az oroszok makacs szívóssággal, ha lassan is, de közeledtek felénk. 12 óra 30 perckor az ezer métert is átlépték! Bizonyosan súlyos áldozatokkal.

13 órakor a golyószórósok kapnak tüzelésre parancsot! Negyed óra múlva lő minden emberünk! Tombolni kezd a háború! Aknavetője egyik félnek sincs, de dühöngenek a gyalogsági fegyverek!

VI.

Közben hozták az ebédet. Házi lentről jelenti, hogy megérkeztek.

–Jöjjön fel! – kiáltottam le azzal a gondolattal, hogy hadd kapkodja a fejét az ide csapódó lövedékektől. Fel is jött s jelentette, hogy a falu túlsó végén van a meleg gulyás, és az esti hidegvacsora.
–Rendben van, – mondtam, – ha besötétedik akkor eszünk, mert látja, lőni kell és aki lő, az nem tud enni!
–Borzasztó ez hadnagy úr!
–Hallja, mennyiért lenne századparancsnok?
–Nincs annyi pénz! Jaj, hadnagy úr, a fegyverek dörgésétől nincs rettenetesebb! Engedélyt kérek, hogy távozzak!
–Fél?
–Nem szoktam még meg, hogy előttem áll a halál!
–Mehet, Házi, tartsák melegen az ételt! Isten tudja, hogy mikor fogunk ebédelni, meg vacsorázni! Az éjjel majd valamikor vissza térnek! Arra kap parancsot tőlem!

Kubinyi jött, fürgén felmászott a létrán. Kérdezte, hogy mi várható?

–Az a nézetem, hogy az oroszok tapogatóznak! Ha a falut el akarnák foglalni, ütemesebben támadnának. Az úttól se jobbra, se balra nem terjesztik ki a támadást. Pedig ezen az úton nem tudnak ide betörni! Ehhez nekik legalább egy tankra is szükségük lenne! De a tankok máshol vannak alkalmazásban. Feltételezem, hogy visszahúzódnak! Éjjel! Nézd csak! – nyújtom neki a távcsövet, – most már látszik, hogy veszteségeik vannak!
–Igen! Lehet, hogy úgy alakul, ahogy mondod!

Lementem Palival a harci árkokba, végig mentem azokon és minden szakasznál töltöttem pár percet. Néztem hogyan tüzelnek, miképpen töltenek-ürítenek, és hogy ezek az emberek mennyit érnek, mint gűzvonalbeli katonák? Úgy éreztem, hogy amilyen derék emberek, olyan derék harcosok is!

Beszélgettem a katonákkal, amennyiben a csattogások, dörrenések ezt lehetővé tették. Senki nem panaszkodott!

A Kórai szakasznál Alexel rágyújtottunk. Míg szívtuk a füstöt, én annyit mondtam, hogy lassan vége lesz a napnak. Ő nyersen fogalmazott:
–Addig hóba harap jó néhány! – Kis idő múlva még annyit mondott: – Hallod, a cigarettafüst, meg a lőporfüst ördögi keverék!

VII.

Tovább mentem, s az egyik csoportnál maradtam a bal szárnyon. A hadapród vezette itt szakaszának tüzét, és együtt megállapítottuk, hogy 700 méternyire lehetnek az ellenséges csapatok, onnan már fél órája nem mozdulnak.

Este lett. Gyéren lőnek az oroszok, mi is csak puskákkal válaszolunk. Mintha búcsúzkodnának egymástól a fegyverek! Szokásos befejezése ez egy harcos napnak. 17 órára az utolsó puska is elhallgatott, de vártunk még egy ideig, hogy történik-e valami? Nem, semmi, csak az est sötétedett erős ütemben, s a hideg halmozódott, – nagyon szükséges lett mármost, hogy a legénység vacsorához jusson, hiszen csak reggelijüket fogyasztották el megérkezés után az emberek.

A szakaszok egymást váltva vonultak a falu túlsó végére, bőségesen kapott meleg gulyást mindenki, és a vacsorájukat is átvették. Járt nekik! Meg mindannyiónknak!

Már a 21. órához közelítettek a mutatók, s azon gondolkodtam, hogy a kiszemelt házakba meg kell kezdeni a legénység beszállásolását éjjeli pihenésre, csak két raj marad a hóárokban óránkénti váltás mellett.

A tisztekkel éppen megbeszélést folytattam az éjjeli szigorú biztonság megszervezéséről, mikor a túlsó faluvéget biztosító raj két katonája hozzám vezetett két kerékpárost. Jelentették, hogy a zászlóaljparancsnokságról jöttek, parancsot hoztak.

Kiugrottam az árokból, hívtam a tiszteket is, s a házban, hol a géppuskások már üldögéltek, olvasni kezdtem a parancsot:

„Novij Oszkol védelme érdekében ma 22 órakor hagyja el harci állásait, s vonuljon vissza gyorsított menetben livinszkájai harcálláspontjára. Megérkezését, és a század harci tevékenységét soronkívül telefonon jelentse!” Császár cső. alezredes.

–Alex! Nem adok parancsot, hanem megkérlek, nézz utána, hogy itt vannak-e még az orosz csapatok?
–Azonnal, hadnagy úr! Három katonát viszek magammal!

Már indult is!

–Ti pedig, és az Alex szakaszának parancsnokhelyettese a legnagyobb csendben felkészítitek szakaszaitokat  az elvonulásra! Pali! – szóltam Kubinyi zászlóshoz, –Rád bízom a fogatokkal kapcsolatos teendők ellenőrzését! Én a legényemmel, a két hírvivővel és az egészségügyiekkel bevárom Kórai zászlós urat, utána hozzátok sietünk, és akkor adok parancsot az indulásra, ha arra a legjobb előkészületek megtörténtek!

Kubinyi vidáman siltjéhez emelte kezét, tisztelegve mondta:

–Parancs, kérlek, mindent értettem!

Nyolcszáz-kilencszáz méternyire ítéltem a torkolattüzek lobbanásait. Csak Kórai és emberei lőttek! Orosz részről nem volt válasz. Eltűntek!

Hajnali 5 óra előtt tíz perccel csörgettem Novij Oszkolt.

–Halló, itt zászlóaljparancsnok!
–Alezredes úr, megérkeztünk, a legénységet lepihenéshez rendeltem. A nap egésze heves tüzeléssel védelemben telt el, veszteségeink nincsenek! Századnyi orosz előcsapat visszahúzódott. Valószínű, hogy ellenállásunk nagyságának felderítése volt a céljuk. Belij Kolodesben visszahagytam egy rajt a falu biztosítása, és az ide vezető út lezárása végett.
–Helytállásatokat köszönöm! Tolmácsold ezt a tisztek és a legénység előtt!

Január 17-én Erdélyi Béla hadnagy a következő verset jegyezte le:

Katona fiam, ugye nincs bajod

Köténybe göngyölt, jajgatva
futott velem a megijedt mezőn,
hol térdre rogytak a bokrok,
életükért könyörögtek a fák.
    Hirtelen jött jeges zivatar tombolt,
    anyámat földre csapta a vész,
    de fájdalmában is engem védett:
    rámborult, hogy meg ne üssön a jég!
    Hallottam, visít a hosszú barázda,
    látta kínos végünket, – meghalunk;
    őt ütötték, kopogtak hátán és fején a tüskés jegek, így maradtam meg én!
    Mikor az istenitélet mulóban volt,
    a földről felkapott anyám s gügyögte:
    –Kicsi fiam, kicsi fiam ugye nincs bajod?
    Ugye nem fáj semmid, ép lábad, karod?
    Hogy örült, hogy nem lett bajom,
    nem fájt semmim, engem nem ért a jég,
    őt verte csak, hajáról csöpögött a vér,
    talán száz sebet is ejthetett fején!
    Most is látom, arcán mint csurgott a vér,
    s velünk érzően reszketett a tér!
Irta anyám nemrég, karácsony táján,
hogy az a kötény diszlik karácsonyfáján,
előtte térdel, imádkozik értem,
hogy a harctéren baj ne érjen!
–Én szép katona fiam, ugye nincs bajod?
Ép mindened, lábad, karod?
Eléd állnék én ott, golyó ne érjen,
drága, szép fiam, szememfénye, vérem.

1943. január 17.
Verhó Soszna
Doni csaták