Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából V.

„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében. Január 30-áig tartó sorozatunkban az ő Vér és acél – Keleti frontnapló – Don, 1942/43. címen megjelent visszaemlékezéseiből szemlézve emlékezünk a 80 évvel ezelőtt történt borzalmakra.

1943. január 16.

I.

Gondoltam, hogy Halmos, mega legényem is, a fenébe kívánták már az ébrenlétet. Beszélgetni kezdtem velük.
–No, többet nem dolgozunk éjjel! Tökéletes áttekintésem van a század dolgairól.

Hallgattak. Összeszedtem az iratokat, a fontosakat átadtam a törzsnek, a többit zsebregyűrtem.

–Halmos, János, írtak-e haza? Ma délig kell leadni a lapokat! János, mi van az ikrekkel, Ferkóval és Jánoskával?
–Azok egy percre sem hagyják el egymást. Hadnagy úr, azért a két gyerekért aggódom. Kicsik, két évesek.
–És törzsőrmester, magánál mi a helyzet, van gyerek és feleség?
–Mindkettő! A gyerek iskolás!

Tovább faggattam a két embert:

–Nem álmosak?
–De bizony! – felelték.

A virrasztás után úgy éreztem, hogy jó lenne, és jót tenne nekem egy kis pálinka. Mondtam is nekik:

–Innának valamit?
–Bizony, innánk – felelte a törzs. –Ha volna valami ital, felfrissítene!
–János, van-e még a matolcsi szilvóriumból?
–Félliternyi! – nyomban bontogatni kezdte a poggyászt. –Itt van, ni! Van ez háromnegyed liter is!
–No, töltsön egy-egy féldecit magunknak bőven, nekem szűken! De keressen előbb valami szívnivalót!

Rá is gyújtottunk hárman abban a jó reményben, hogy mindjárt inni fogunk. János addig is a szájában tartotta a cigarettát, amíg töltött. Mivel az orrát és a szemét marta a felszálló füst, fejét félre fordította mint a liba, mikor az eget nézi.

Koccintottunk, ittunk.

–Köszönöm, jól esett, – mondta torokköszörülés után Halmos. Nálunk Komádiban nem tudnak ilyen jó pálinkát főzni!

Felberregett a telefon.

–Mi az? Ilyen szokatlan időben? – méltatlankodtam. –Halmos, vegye fel!

A rövid parancsot már mondta is:

–A segédtiszt úr volt! Ma 10 órakor tiszti gyűlés lesz Novij Oszkolban! Vinni kell a szolgálatban nem lévő tiszteket is!

II.

Gyorsan megvirradt!

Ott voltam pontosan 10 órakor két szakaszparancsnokkal. A teremben felfokozott hangulat izzott. Érthető volt, hiszen a csatazaj mind közelebbről hallatszott. A tisztek arcán ott sápadozott a követelés, hogy adjanak azonnal tiszta, félre nem érthető magyarázatot a hadsereg helyzetéről, mert igen bántó, szinte megalázó volt feletteseink hallgatása.

A magas vérmérsékletűek csattogó kérdésekkel izgatták egymást:

–Mik vagyunk mi?
–Meg merik tenni, hogy elhallgatják az igazságot, a csatavesztést?
–Ki a felelős azért, hogy ezekben a sorsdöntő órákban csak állunk, várunk, és előkészületeket a holnapokra nem teszünk?

Mató Laci, a lobbanékony természetű tiszt felugrott székéről, szembefordult velünk, és úgy ordította:

–Ma reggel a megvert ezredek egyik megfutott tizedese beszélte, hogy szét van verve a hadsereg! A menekülő hadosztályokat üldözik az oroszok! Közelednek az Oszkol völgye felé! És ezt nekünk senki nem mondta! Értitek?

A tisztek haragjukban kiabálni kezdtek, szidták az ezredeseket, meg a tábornokokat. Mató erősen felindult állapotában előkapta a szolgálati pisztolyát, és a benne lévő tár minden golyóját a padlás deszkáiba lövöldözte. Megdöbbenve néztük a vadtekintetű főhadnagyot, aki olyan abszurd helyzetet teremtett ezzel. Ő is nézett egyik arcról a másikra. De mert nem tudott kedvező jeleket felismerni tettének elismeréséhez arcainkon, rangelső helyzetét kihasználva ránkkiáltott:

–Gyávák vagytok! Ti ezt nem mertétek volna megtenni4
–Nem? – ugrott fel, és kiáltotta Kórai, a kis izgága zászlós. Gyorsan kirántotta pisztolyát, és lőni kezdte a nagyterem padlásgerendáit. Mivel hátul ült, az elöl lévők nem látták, hogy lőni akar, s a dörrenésre sokan lekapták a fejüket.

Az ijedt mozdulatok nevetségesek lehettek, mert Mató gúnyos, nagy hahotára fakadt. Az ízléstelen szituáció méltatlan tetteket szült, kapkodó mozdulatokkal szedte elő mindenki a pisztolyát, és tempósan, kiabálva lövöldözni kezdtük a padlást.

Az egyik gerenda erősen forgácsolódott, s nagy tetszéssel igyekeztünk a hasadékot bővíteni. Tizenöt másodperc alatt minden töltényt ellőttünk, s a dörrenéseket ágyúk hangjaira erősítették fel a zárt helyiségnek falai.

–Na! – mondta valaki, –Most már nyugodt vagyok!

Ekkor lépett be az alezredes és a segédtiszt. Vigyázzt kiáltott Mató, s jelentette, hogy a meghívott tisztek hiánytalanul jelen vannak.

–Ha ilyen katonai tiszteletadást kapok majd, ha temetnek, meg leszek elégedve! De mi a fenét lövöldöznek, mikor még nincsenek itt az oroszok? Üljenek le!

Jegyzetelés végett füzetet kotort elő mindenki a zsebéből, várva a zászlóaljparancsnok közléseit, parancsait. De az a témákat megkerülve unszolólag szólt:

–No, valaki csak jelenti, hogy miért lövöldöztek?

Mató főhadnagy jobb szélen elöl ült, áttekintése volt a teremnek azon a részén, ahol a tisztek ültek. Villámló szemekkel nézett egyik emberről a másikra. Majd felugrott.

–Parancs, alezredes úr!
–Tessék, tessék, – mondta erőltetett nyugalommal.
–Én kezdtem, és vittem abba az esztelen lövöldözésbe a jelenlévőket! Feddés csak engem érhet!
–Ugyan, mindjárt itt az ellenség, – s ekkor olyat ütött öklével az asztalra, hogy iratai ahány lapból álltak, annyi felé repültek. –És önök itt pazarolják a töltényeket ahelyett, hogy a harc óráira hagynák!

Ordította ezeket a szavakat!

Hallgatott mindenki, csak a rossz, tág ablakkeretekben táncoltak és zördültek meg az üvegtáblák a dörrenésektől. Az elszemtelenedett csókák is az ablakokra szálltak a farkasordító hideg miatt, és kocogtatták az üvegeket.

Néztem a csókáknak ezt a játékát, s a kép az Arany balladáját juttatta eszembe. Aztán kérdés kelt bennem, hogy miért néznek azok az ablakon át e helyiségbe? A csókák kutatják, hogy melyikőnk szemét lehetne már vájni?

A témát nem teregethettem tovább, mert az alezredes úr, aki észretért az asztal döngésétől, úgy, mint máskor, fegyelemmel, harag nélkül beszélni kezdett.

–Az éjjel jutottam megbízható hírekhez, melyeket már közölhetek az urakkal! Hallatlanul lesújtó híreket kell mondanom.

Mégsem mondott tovább semmit, csak nézett maga elé, majd mireánk. Mindenkit megnézett egyenként. Majd a hozzá legközelebbi ablakon nézett kifelé, közben az asztalra könyökölt, s tenyerébe helyezte az állát. Kevés ideig nézte a kinti világot, vagy a csókákat, melyek azon az ablakon is kocogtatták az üvegeket. Lehet, hogy ő nem a balladára gondolt, amint nézte a fekete madarakat, hanem hallucinált, hallgatta, amint a csókák kikopogták egy mondat ritmusát:

Mi a ha-lál ma-da-ra-i va-gyunk!

III.

Felegyenesedett a székén, és ismét beszélni kezdett:

–Az elmúlt kedden, 12-én, a délelőtti órákban tüzérségi pergőtűzzel kezdték az oroszok a támadást az urivi hídfőben. Urak! Kimondani is rettenetes – a hídfővel szemben beásott 7. hadosztály két ezredét az első két nap alatt megsemmisítették! Az életben maradt katonák menekülnek!

Hallgatott egy darabig, hogy érzelmeit palástolja.

–De a vésznek még nincs vége! Két nap múlva, tehát tegnapelőtt, Scsucsjénél, ahol szintén hídfőállása van az oroszoknak, támadást kaptunk kora reggel, sokkal nagyobb erőkkel, mint Urivnál. Harckocsik százai rohanták le a VII. hadtest 12. hadosztályát. Az ellenség szétszaggatta vonalainkat, pergőtüzek után a tankok rohamát seregünk hősi helytállása sem bírta feltartani.

Menekülés mindenütt! Fejvesztett menekülés!

Egységek rendezkednek be körvédelemre itt, ott, hogy felfogják, hogy megállítsák az oroszokat, vagy legalább is lassítsák önfeláldozó harcaikkal a gyors előretörést. Most van vonulóban a 13. hadosztály 7. és 31. ezrede Osztrogozsszk felé. A várost fogják védeni.

A tiszti értekezlet síri csendbe dermedt. Nagyon fájhattak az alezredesnek, amiket elmondott, mert felállott, az ablakhoz ment, és sokáig nézte a városon átvezető nagy utat. Azon az úton sebesülteket hoztak a járművek, és a szétvert alakulatoknak katonái már szivárogtak hátra éhes-fagyos didergésükben.

–Urak! – folytatta, amint visszament a helyére, – hallatlan veszélyek előtt állunk! Azonnal intergálissá kell tenni a századokat! A 2. század már ilyen: magában megálló, egyedül is harcba vethető egység. Részleges riadókészültséget rendelek el! Alsóruházatból kettőt vegyen fel minden katona! Ezután parancsot telefonon adok. Írásban csak rendkívüli esetben! Várható Jány őnagyméltóságának megérkezése. Átutazása. Gondunk a menekülők a menekülők áradatát irányítani mindaddig, míg speciális alakulatok át nem veszik ezt a munkát. Minden századparancsnok a harcálláspontjától keletre eső községeket és a keletre vezető utakat biztosítsa. Két óránként kérek telefonon jelentést a körzetekben történő eseményekről. Van-e kérdés?

–Parancs, alezredes úr, minden végrehajtható!  – ugrott fel Mató.
–A 2. század?
–Alezredes úr, alázatosan jelentem, századomnál teljes a felkészültség! A hadseregért, a századomért mindent megteszek! Parancsait hiánytalanul teljesítem!
–Köszönöm!

Nézett pár pillanatig bennünket, majd ezzel fejezte be a gyűlést:

–Urak, végeztem! A magyarok istene segítse harcainkat!

A rangidős Mató vigyázzt vezényelt, a parancsnokunk a segédtisztjével elhagyta a termet.

IV.

Néhány szót váltottunk még egymással, de ezek a szavak nem hordozták most bús hátaikon a fogadozásokat, mint amikor hazulról elindultunk.

A búcsúszavak fájdalmasak voltak:

–Földön, égen viszontlátásra, viszontlátásra!

Igen, itt a halál előtt ellágyul a rendes lélek, ha búcsúzik!

–Hajts! – adtam ki a parancsot a katonának, amikor elhelyezkedtünk a szánon. Az úton alig mondtunk valamit, magunkba mélyedtünk. Többször visszatért a gondolat, hogy új, kemény szívre van szükségünk, érzelmi sallangokat ne lobogtasson azokon semmiféle nexus!

Vágtattak a lovak! A 6 méter széles úttestre anagy igénybevétel jégkeményre és simára taposta a havat. Repült rajta a szán. Háromnegyed órába sem telt, már a századparancsnokságon voltunk.A tiszti gyűlésen kapott utasításokat tovább adtam, parancsokba.

–Zavari! Mindennap készültséget kell összeállítani, tiszt fogja vezetni Novij Oszkolba! Fegyverzet géppisztoly, két tárral! Halmos! Reggel 8-tól két óránként jelentést kell leadni a zászlóaljhoz. Ha nincs téma, annyit kell bemondani: jelenteni való nincs! Kubinyi zászlós úr! Egy rajjal lezárod még ma 14 órára Belij Kolodes keleti részét. Az utat onnan ide csak a hadsereg használhatja. Bármilyen ellenállás esetén fegyvert kell használni. Fegyverzet: 1 golyószóró, 2 géppisztoly, 10 puska! De. 16 órakor mindezekről jelentést kérek!

Élelmezés: reggelire, vacsorára hidegélelem, délben Zavari meleg ételt küld ki egy szánon. Kávé, tea megfőzéséhez edényeket visz ki a raj.

Nem volt nyugtom! Ellenőrizni indultam Belij Kolodest, magammal vittem a nemrég visszaérkezett Kubinyit és négy géppisztolyost.

Erdélyi Béla e napra dátumozott verse:

Este a csatatéren

Lábnyomainkról mintát vesz a harag,
szakad a hó, támad a harag, lépeget
felénk lassan a harci árkok réme:
az alkonyat.
Jön, jön, zümmögi a déli dübörgést,
visszhangzik mellemen az üvöltés,
mérges fellegek seprik az égről
a felszállt imádságokat, és ide lent
korbácsolja árkainkat a fagy.
Esti rögeszme feszíti az agyat,
hogy megfagyva mindenki itt marad!
Ur Isten! Milyen nagy a gondom:
mi lesz, ha a puskák nem ropognak
reggel, megha az ennivalót vissza-
viszik? Bánt, hogy hajnali pirkadáskor
csodálkoznak a havak, ha keringeni
fognak tetemeink felett a kemény
vezényszavak.

Zimankó indul. Fujja szele a pihe
keservet, bozontos sorsom kesereg.
Kesereg itt az Isten is, bár úgy
tünik, – nincsen itt!
Szállnak a pihe keservek,
száll a szívem is,
száll a multam is,
álom lép szememhez, aludni kéne,
a téren fehér dunyha piheg,
lepedője negyven fokos hideg, –
mégis elalszom egy aludni nem tudó
tank köhögésén az éber álom
sötétjében, hol a meghaltak lelkei
verekednek.
Fejem ráesik a fagyott
árokpartra; –
pillanatra.