Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából III.

2023. január 14.-Múlt-kor

„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében. Január 30-áig tartó sorozatunkban az ő Vér és acél – Keleti frontnapló – Don, 1942/43. címen megjelent visszaemlékezéseiből szemlézve emlékezünk a 80 évvel ezelőtt történt borzalmakra.

magyar katonák — Magyar katonák valahol a keleti fronton, 1943. (kép forrása: Fortepan / Gádoros Lajos)

1943. január 14.

I.

Amikor hajnali 4 órakor bejöttek a leváltott őrök, jelentették, hogy délkelet felől fényjelzéseket láttak, melyek még tartanak. Kiléptem megnézni, hogy miféle jelek azok? Hatalmas fénysugarak voltak reflektorokból, melyek fel egészen az égre csapódtak, néha keresztezték egymást.

–No mit gondol, mik azok? – kérdeztem Feketétől, aki kijött utánam a szabadba.
–Valami jelzés!
–Igen, vagy jeleznek, vagy keresnek valamit! Oroszok!

Később, 6 óra előtt 5 perccel ismét kimentünk, de jeleket már nem lehetett látni, mert közben sűrű köd ereszkedett a falura.

E pillanatban keletről tompa moraj, dübörgés hallatszott, mely oly messzeségből is rettenetes hatást váltott ki. A dörejek szinte egybefolytak, szünet nélkül tartott a pergőtűz.

–Tudja, hogy hány ágyúval lőnek ott? – fordultam a szakaszvezetőhöz.
–Nem, nem tudom, hadnagy úr, hiszen baka vagyok.
–Mégis?
–Lőnek vagy harminccal!
–Sok százzal! Hallja, hogyan folynak egybe a robbanások?

Elhallgattam. Elhallgatott a szakaszvezető is. Meresztettük szemünket a ködben, de nem láttunk semmit, a legközelebbi házakat sem. Az őrök is inkább füleltek, mint néztek. A köd pedig átláthatatlan sűrűséggel gomolygott –42 fokos hidegségével. Az órára néztem, 6 óra 15 perc volt.

–Azonnal rendelkezzen! – adtam parancsot a szakaszvezetőnek, –talpra az emberekkel, készíttesse fel az útra a lovakat, a szánakat, pontban 7 órakor elhagyjuk a falut!

János, a legényem összepakolta a holmijaimat, a katonák is a magukéit. Vászonvedrekben csöndben vizet hoztak, megitatták a lovakat, majd elfogyasztották szalonnájukat. Én is ettem pár falatot, de a feszültség bennem inkább cigarettát kívánt. Közvetlen a befogás előtt megitta mindenki a féldecijét, s 7 órakor, erős ködben ugyan, de mégis virradat után elindultunk. A katonák a szánakon két oldalt ültek, hátukat egymásnak támasztva, nyakában mindenkinek a géppisztolya, hogy azonnal lőni tudjon, ha úgy kívánja a pillanat.

Tíz métert tehetett meg az első szán, amikor az utolsóhoz, amelyiken én ültem, egy alak közeledett. a jobb kezekről lekerültek a kesztyűk, és az ujjak a fegyverek závárzatához simultak. Egy nő volt az érkező, s benne Tányát ismertem fel, a tanítónők egyikét. Kért, hogy vigyem el Novij Oszkolig, onnan már gyalog is eljut Poljanába a szüleihez.

Töprengtem: vajon honnan tudta a tanítónő, hogy ily korán indulunk? Honnan tudta, hogy a faluban maradtunk? Ez utóbbit esetleg tudhatta, de az előbbit nem. Talán figyeltek bennünket? Mindjárt meg is kérdeztem tőle, s azt válaszolta, hogy olyan érzése volt, hogy még itt vagyunk.

–Igazán ennyi az egész! – fejezte be a feleletét.

Kibírhatatlan a hideg!

Háromszor is leszállottunk a szánakról, s kilométereket gyalogoltunk mellette, mert ültünkben megfagytunk volna.

Délére a század körletéhez érkeztünk. Kubinyi zászlós tájékoztatott hogy mi történt két nap alatt, míg helyettesített.

–Azonnal gondoskodj friss lovakról, Novij Oszkolba megyek!

Negyed óra múlva előállt a fogat, a tanítónővel felültünk, és aránylag rövid idő alatt tettük meg a 6 kilométeres utat. Tánya leszállott a városban, s pár pillanatnyi idil következett: a tanítónő hálálkodása, ami olyan különös volt abban a profán, halálos időben.

–Ha már nem tudok semmit adni amiért elhozott, megcsókolom! És ne felejtsen el!

Három cuppanós csókot adott, olyan oroszosan, amikor átöleltem. Körülöttem megenyhült a zord világ. Vagy 10 méternyire kísértem, megfogta a kezemet, mentünk egymás mellett szótlanul. Aztán megálltunk, egymásra néztünk, s szemében egy-egy könnycseppel elköszönt. Megilletődve csak annyit tudtam mondani:

–Isten áldja magát is, kedves Tánya!

II.

Néztem sokáig utána, szép kis menése volt, abban az elnyűtt, félretaposott sarkú csizmájában is.

Az alezredes felnézett rám, amint bementem. Tisztelegtem!

–Alezredes úr alázatosan jelentkezem és jelentem, küldetésemet befejeztem. Ma 7 órakor indultam el a vizsgált körzetből. Írásban nem készítettem jelentést, egyenesen ide jöttem, hogy szóban mondjam el tapasztalataimat.
–Rendben, foglalj helyet!

Bár az alezredes nem dohányzott és kevés szeszt fogyasztott, cigarettával és pálinkával kínált. Ittam, kifújtam magam, s aztán rágyújtottam. A műveleteket türelmesen nézte végig parancsnokom.

–No, – mondta aztán, – mik a tapasztalataid? Milyen a hangulat? Nincs szervezkedés? Mi van azzal a németekkel történt esettel?

Nem válaszoltam a kérdésére, hanem én kérdeztem:

–Mi van az első vonalakban, alezredes úr? Mi van a hadseregünkkel? Bolsoj-Jarugában a Don felől ágyúk ezreit hallottam bömbölni! Megrendítő volt a hallása, a lakosság is nagyon fél.

Csodálatos módon semmit sem szólt az ezredes, csak nézett, nézett. Arra gondoltam, azért hallgat, hogy nem küldetésemről jelentek. Röpke pillanatban azt is feltételeztem, hogy megijedt attól, amit mondtam. Talán fél? Ezért hallgat? És miért néz rám, mintha az agyamban akarna kutatni? Hogy ne idegesítsen a csend ami körénk telepedett, és az a tűrhetetlen nézése, nem tehettem mást, újra kérdeznem kellett:

–Osztrogozsszknál mi van, alezredes úr?
–Annyi, hogy a várostól keletre mindenütt tombol a harc! A hideg pedig 40-42 fok között van! – mondta homlokát összeráncolva.
–A katonai raktárak, a felhalmozott élelem, a téli ruházat a lángok martaléka lesz? Elindították már hátra ezeket?

Az alezredes összevonta a szemöldökét, úgy nézett. Láttam, hogy dühös kezd lenni valamiért. Kérdéseim nem tetszenek neki? Egy századparancsnok kérdései? Hogy mi közöm nekem a magasabb parancsnokok intézkedéseihez, dolgaihoz? Hátra dőlt a székén, kattogni kezdtek a szék lábai, mert hintázni akart rajta. De sehogy sem sikerült a „hinta-palinta”, hisz az ülő alkalmatosság kimondottan ülőszék volt. Féltem, hogy a szék valamelyik lába kitörik, és földre zuhan alezredesem. Megsérül, vagy nagyobb baja is eshetik és félbe marad a vele való eszmecsere! Ahogy tovább figyeltem a lehetetlen műveletet, tudomásul kellett vennem: ahogy egy közönséges ülőszéken hintázni nem lehet, úgy egy századparancsnoknak sem szabad vezérőrnagyi dolgokkal foglalkozni! Az eléggé hosszú hallgatás után töltött magának az ezredes, töltött nekem is, s a sorrendből arra következtettem, hogy neheztel rám. De semmit sem szólt, kis kortyokban kiürítette a poharat. Mikor én is letettem, azt kérdezte:

–Mi van Bolsoj-Jaruga környékén? Tud valaki fegyveres támadásról?
–Az a nézetem, hogy nem is lehetett ilyen. Olyan legénységet vittem magammal, akik oroszul beszélnek, de nem tudtak idevonatkozó adatokat szerezni.

Elhallgattam, hogy partizánharcokra szervezkednek, s emiatt sokáig lelkiismereti furdalásaim voltak, de később feloldódtak vívódásaim.

–Folytasd!
–A sztaroszta említette, hogy az ősz végén, novemberben szénát szállítottak a németek, s amint a falut dél irányában elhagyták, lövöldözni kezdtek. Erősködött, nem tudja, miért.
–Nem tudja, miért lőttek a németek?
–Alázatosan jelentem, nem tudta! Nem látta az esetet, de a lakosság közül egy sem volt azon a tájon senkisem a kérdéses időben.
–Csak nem féltükben lövöldöztek? – kérdezte ironikusan.
–Ki tudja? Elvégre a németek is emberek!
–Vizsgálati munkádat, és az információkat köszönöm! Első emberem vagy a zászlóaljban!

–Első? – tettem fel gondolatban a kérdést. Ha a többi század parancsnokai idősebbek is mint én, de Hallgató hadnagy, a segédtiszt kitűnő katona! Izgatott, hogy hová akar parancsnokom kilyukadni ezzel a hízelgő rangsorolással?

Rámnézett, felemelte a poharát, az enyémhez érintette, s mielőtt ivott volna azt mondta:

–Veszélyes helyen jártál, örülök, hogy pozíciódra épen visszatértél!

–Mit akar ez? – kerestem szokatlan viselkedésére a választ. De amint kiürítette a poharat, megadta a feleletet:

–Téged jelöltelek ki, mint erős, ütőképes század parancsnokát, hogy először fogsz érintkezésbe lépni a vörösökkel.

Nem folytatta tovább, hanem nézett rám keményen, aztán baráti hangvételre csapott át:
–Gyújts rá, kérlek!

Ezek szerint még van mondanivalója. De vajon miért tartogatja? Miért nem mondja? Miért idegesít?

–Nézd, katonák vagyunk! Parancsot kaptam arra, hogy hátra vonuljak, de egy századot kértek tőlem Novij Oszkol védelméhez! Téged, a századoddal itt hagylak!

Arra gondoltam hirtelenében, hogy van ennek szíve az első emberét itthagyni, a többiekkel meg eliszkolni? Egyetlen szót mondtam ki, katonásan, de száraz daccal:

–Parancs!
–Intézkedtem, hogy géppisztolyokat, gránátot, lőszert kielégítő mennyiségben kapj! És élelmiszert 3 hétre, valamint abraktakarmányt!
–Köszönöm, – mondtam fagyosan.

Elhatároztam, hogy nem fogok előtte sírni, de kifogásaimat mégis megmondom:

–Katonáim a 30-40 fokos hideghez gyengén öltözöttek! Élelmezésük sem jobb, mint volt a meleg hónapokban. Harci cselekményeket mióta kint vagyunk, nem végeztek századkötelékben.
–Ezeken segítünk!

Felállt, hozzámlépett, s rendhagyó módon, érzelmi tónussal, nem mint parancsnoknak, hanem barát búcsújának tetszettek szavai:

–Bízom helytállásodban! Kívánom, hogy ne odafenn, hanem még itt, a földön találkozzunk! Isten óvjon! – kezet nyújtott.

Keményen sarkon fordultam, és elhagytam a helyiséget.
A segédtiszti szobába lépve, felállt íróasztala mellől a segédtiszt, Hallgató hadnagy, aki iskolatársam volt. Megöleltük egymást, és szótlanul elbúcsúztunk.

III.

Komor lelkiállapotba zuhantam.

Hallottam, hogy az őrkatonák bakancsainak sarkai összekoppannak. Nem szalutáltam nekik, mert el voltam foglalva azzal a gondolattal, hogy néhány nap ugyan köszöntenek még, s ezután nekem kell haptákba vágni magamat az Úr Isten előtt. De nem jelentek semmit a világ marsalljának, hanem kérdőre fogom vonni, hogy miért hajszolta az emberiséget a félelembe, a nyomorba, az őrületbe, a háborúba!

A szánhoz érkeztem. A katona leszedte a lovakról a pokrócokat, egyikkel az én lábamat takarta be, másikkal a magáét.

–Hová hajtsak, hadnagy úr? – kérdezte.
–Hallja! Maga kérdőre vonja a főmarsallt? – mondtam az úticél helyett.
–Melyiket, hadnagy úr? – kérdezte megilletődve.

Nézett rám, de én nem szóltam, csak az ég felé mutattam. Erre ijedtté vált a nézése, azt hitte, meghibbantam.

–No, kímélje a lovakat, hajtson Livinszkájára!

A katona bizonytalanságában beszélgetni akart velem, akadozva kérdezte:

–Mondják, hogy jönnek az oroszok!
–Jönnek!
–Vajon haza fogunk innen jutni valaha, hadnagy úr?
–Hátha! De inkább jutunk a mennybe, vagy a pokolba, fiam!

Ahogy a századparancsnokság előtt lépegető őr látta, hogy megérkeztem, a jelentésre kijelölt helyre állott, és tisztelgett. Leintettem, hogy ne jelentsen.

Bent Halmos, a Komádiba való szolgálatos altiszt papírmunkákkal volt elfoglalva. Felállt, és jelentkezett.

–Rendben, Halmos, tudják mi van a frontokon?
–Annyit tudunk, hogy áll a harc!
–Igen, foglaljon helyet!

Én is lerogytam egy székre, de felelősségemet érezve, csakhamar rendbeszedtem magamat.

–A napostiszt?
–Kubinyi zászlós úr a konyhát ment ellenőrizni!

Hallgattam rövid ideig, aztán rendelkeztem:

–Halmos! A 3 tiszt urat. a szolgálatvezetőt, a felvételező tizedest kérem ide az irodába!
–Igenis! – szólt a törzsőrmester, s már is megindult kifelé. De hirtelen más jutott eszembe:
–Várjon csak! Előbb a felvételezőt hívassa ide!

Csakhamar belépett a tizedes, és jelentkezett.

–Mi történik most a konyhán? – kérdeztem.
–Alázatosan jelentem, a hideg vacsorát készítik elő a szakácsok!
–Tea lesz?
–Igenis!
–Adjon ki két liter rumot a teához! A legényemet pedig küldje ide!
–Parancs, hadnagy úr!

Amint a legény belépett, egy pohár pálinkát kértem tőle, meg cigarettát. Mire megittam a féldecit, s a cigarettát is elszívtam, Kubinyi zászlós bevezette a 3 tisztet, – mert 1 kihelyezésben volt, – és a szolgálatvezetőt.

Tájékoztattam őket, hogy a frontokon mi történik! És hogy micsoda pergőtüzet hallgattam végig Jarugán.

–Kilátás van arra, – mondtam –, hogy néhány nap múlva a század harcban fog állni az oroszokkal! A hadsereg hátrál!

Megállottam a közlésekben, néztem az embereimet. Úgy néztek rám, mintha hihetetlen dolgokat mondtam volna nekik! Megszokták a hátmögötti katonaéletet, mely ritkán járt fegyveres akcióval.

–Zavari! állottam a szolgálatvezető őrmester elé. –Meg kell duplázni az őrségek számát a parancsnokság, a lóistálló, a raktárak körül! A szakaszparancsnokok két nap alatt mosassák ki a legénységgel az alsóruháikat, a szolgálatvezető gondoskodjon forró vízről, szappanról, és a lebonyolításról! Zavari!
–Parancs, hadnagy úr!
–Mennyi nyári alsóruházat van raktáron?
–A teljes előírt mennyiség!
–Ma minden szakaszparancsnok vételezzen fel ebből a nyári gatyákból emberei számára, leváltva velük a télit. Ha tiszták lesznek, ismét felveszik, a nyáriakat meg azon felül. Parancsaimat szigorúan ellenőrzöm! Zavari, a kihelyezésen lévő Lőricz hadapród szakaszánál ugyanezeket kell végrehajtani! Még ma! Ezeken kívül megparancsolom magának, hogy a lovakra úgy vigyázzon, mint a szemefényére! A lovászom nem hagyhatja el a lovak körletét! Szakaszparancsnokok! A legénység két nap alatt írhat haza. Két nap múlva a tábori posta nem vesz át leveleket! Zavari!
–Parancs!
–Ha csak egyetlen dekát is ellop valaki abból, ami a legénységé, gúzsba köttetem!
–Értettem, hadnagy úr!

Ahogy elhagyták a parancsnoksági helyiséget, felhívtam a térség legdélibb részére települt 5. századot. Azonnal összeköttetést teremtettek.

–Halló, itt Mató főhadnagy!
–Lacikám, a Hollótól vagyok, mi újság?
–Véres, vesztes csatákat vívnak a mieink! Hátrálnak! Több helyen áttörték az arcvonalat!
–Mi várható?
–Meghalunk!

Nem tudta még, hogy el fog vonulni!

–Kaptál mostanában géppisztolyokat?
–Ellenkezőleg, kettő híján mind elvitték. A zászlóaljhoz!

Szóval a századoktól kapom az automatákat! Így búcsúzott:

–Ha nem találkoznánk többé elevenen, akkor majd ott fenn! Isten óvjon!
–Isten veled!

IV.

Nagy energiával szerveztem, rendelkeztem! Az éjjelek sem voltak nyugodtabbak! Nem mentem lefeküdni a szállásomra, a legényemet is a parancsnokságra rendeltem.

–Ott egy szék, János, üljön, vagy ha akar aludjon rajta!

Nézett rám a legény, hogy vajon mi van velem?

–És hadnagy úr hol fog aludni?
–Itt, ezen a széken! De nemigen lesz erre időm, mert reggelig dolgozni fogok!

Valóban hajnalodott, amikor a szolgálatvezetőt, és a felvételezőt elbocsátottam. Terveket készítettünk több féle variációkban.

–Zavari! – szóltam az őrmesterhez.
–Parancs, hadnagy úr!
–Miután valóban hadra kelünk, nagyon kell vigyázni a készletekre, a lovak erőnlétére, a szolgálatra! Tudja, soha sem fenyegetőztem!
–Nem, hadnagy úr, valóban sohasem!
–Mától kezdve fokozottabban kell vigyáznia! A készletek a szánakon maradnak, míg a század harcban áll! A katonai elismerés, és a megtorlás mindig a sarkában lohol!
–Minden parancsát, hadnagy úr, pontosan fogom végrehajtani!
–Pihenjen le!

Mikor az ajtót behúzta, felálltam, megmozgattam merev tagjaimat. A legényem hihetetlen grotex helyzetben aludt a széken! Én is visszaültem a helyemre, és nyugtalan álom lepett meg.

Ellenséges katonák rohantak felém a házak között. Pisztolyommal lövöldöztem, hogy közelembe ne jöjjenek! Hogy meg ne öljenek! Bár jól céloztam, de egy sem esett el közülök! Mint a fergeteg, úgy vágtattak felém! És lőttek! Mind lőtt! Kiáltoztam:

–Katonák, gránátokat! Gránátokkal állítsátok le őket!

Száz gránát robban! Füstben állanak a házak! A füstben ezer fegyver torkolattüze! Rémületes: mégis jönnek, jönnek! Pisztolyomban már nincs lövedék! Eldobom! Géppisztolyommal kaszálom az ellenséget!

Elhullanak! A vezérük, aki megmaradt kiáltja:

–Majd még találkozunk!

E pillanatban a legényem székéről a padlóra puffant, s a zajra felriadtam. Láttam, mint tápászkodik fel nevetni való mozdulatokkal. Míg homlokomról törölgettem a hideg verejtéket, melyet nehéz álmom gyöngyszemezett oda, arra gondoltam, hogy még élő magyarokkal haza kellene innen mennünk!

De a végzet erős kötelékekkel a szenvedések, a csaták terveihez kötözött bennünket! Elindultam volna én katonáimmal hazafelé, ám e kötelékek miatt egy lépést sem tehettem!

Erdélyi Béla hadnagy e napra dátumozott verse: