Don-kanyar 80: fejezetek egy szemtanú naplójából II.

„Láttam a nagy csapást, a zűrzavart, a sereg pusztulását. Láttam a kegyetlenségeket, tehetetlenséget, fejvesztettséget. (…) Nem, nem lehet hűen leírni a szenvedéseket, melyek halálhörgéseikkel beterítették a harcteret és az ég felé kiáltoztak!” – írta műve bevezetőjében vitéz Erdélyi Béla, aki hadnagyi rendfokozatban, embereiért felelős tisztként élte végig a magyar 2. hadsereg katasztrófáját a Donnál a 108/2. század kötelékében. Január 30-áig tartó sorozatunkban az ő Vér és acél – Keleti frontnapló – Don, 1942/43. címen megjelent visszaemlékezéseiből szemlézve emlékezünk a 80 évvel ezelőtt történt borzalmakra.

1943. január 13.

Amikor virradni kezdett, ijesztő erővel kezdődtek a dörejek. A falusiak is tőlem kérdezték, hogy „mi van arra, keleten?”

–Gyakorlat! – mondtam nekik is.

Legszívesebben visszahajtattam volna Livinszkájára, de nem tehettem, hogy azzal állítsak be az alezredeshez: „Ágyúk dörrenéseit hallottam kelet felől, így visszajöttem!”

Ezért gyors cselekvésbe kezdtem. Beszéltem a sztarosztával, majd fölmentem az iskolába, ahol négy tanítónő tanított. De minthogy a sztaroszta, a tanítónők sem tudtak fegyveres akciókról. Azok a katonák sem jutottak pozitív információkhoz, akik valahogyan értettek-beszéltek oroszul.

A falu mellett egy másik kis település volt, beszélnem kellett ott is a megbízottunkkal.

–Fekete! – szóltam a helyettesemül hozott szakaszvezetőhöz.
–Parancs, hadnagy úr!
–Átmegyünk abba a szomszédos helységbe!

A két település között egy patak húzódott, most be volt fagyva, talán fenékig. A meder fél méter híján tele volt hóval. A hó mind mélyebbre süppedt alattunk, de valahogyan átvergődtünk azon.

–Figyeljen! – szóltam a szakaszvezetőhöz, ahogy átértünk. –Látja ott azt a házat, – mutattam egy saroképületre. –No, ha én abba a házba bemegyek, időnként két-három sorozatot lőjön ki! Ha tíz perc múlva nem lát kijönni engem, rúgja be az ajtót, a lövésre kész fegyverrel aztán meglátja, hogy mit tegyen. De el ne hamarkodjon semmit!

Megindultam a ház irányába, és az ajtó előtt pillanatnyi időre megállva hallottam, hogy több ember szenvedélyesen vitázik odabenn. Kopogtam, és beléptem a helyiségbe. Megdermedtem. Meghűlt bennem a vér, ahogy az ott lévő tíz ember vad tekintetét rámszegezte. Kavarogtak az agyamban a gondolatok, a szemek szúrtak, felhalmozódott gyűlölet pattogott azokból, és fojtogatni kezdtek. Tudtam, ha egyetlen mozdulatot teszek, hogy géppisztolyomat kézbe vegyem, darabokra tépnek.

–Mit mondjak nekik? – töprengtem. De nem törhettem tovább ezen a fejemet, mert ha ezzel eltöltök néhány másodpercet is, elvesztem. Egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy megértsem: erős összefüggés van a távoli ágyúdörgés, és ezeknek az embereknek a tanácskozásai között.

Agyam a lebénulás után gyorsan dolgozni kezdett: mégis mondok nekik valamit, aminek a hatása alatt kiléphetek. Kint már a szakaszvezető géppisztolya, meg az enyém, biztonságot jelent.

Arcom görcsös vonásain enyhítettem, s kényszerű mosollyal mondtam:
–Druzsba!

Biccentettem a fejemmel, és kiléptem az ajtón. Nem jött utánam senki, nem lőttek le, mentem, hátra sem nézve, a szakaszvezető felé. Mikor hozzáértem, nyomban kérdőre vontam, hogy miért nem lőtt?

–Miért? – mondta természetesen, –hiszen csak fél percig volt benn a hadnagy úr!
–De ez a fél perc hosszabb volt, mint mióta orosz földön vagyunk! Felért egy esztendővel!

A szakaszvezető nem értette a dolgot, várta a magyarázatot, e helyett rászóltam:

–No, másszunk keresztül ezen a hitvány patakon!

Derékig a hóban, szinte átúsztuk a medret. Míg a lovakhoz értünk, volt időm töprengésre, bár az ölnikész, gyilkos szemeket folyton magam előtt láttam.

Egy üres házban a lovakkal

Foglalkoztatott a gondolat, hogy a falut elhagyom, és visszatérek a bázisomra. Táplálta ezt az elgondolást a hosszú éjszakától való viszolygás is. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy maradunk. A hosszú út felét beesteledés után lehetett volna megtenni, de az éji út veszélyét nagyon megnövelte a drámai helyzet. Megerősödött az a nézetem, hogy jobb lesz a faluban csendesen eltölteni az éjszakát.

A lovak egy elhagyott lakás két helyiségében lettek elhelyezve, ropogtatták a száraz gabonaszalmát, amit szintén üres házak tetejéről bontottak le a katonák.

Erős léptekkel közeledett az est, s úgy éreztem, mintha most korábban jönne. Kiálltam az épület elé. Bent 13 katonám, és a legényem heverésztek a zsupon [kévébe kötött rozsszalma], kint két őr cirkált megadott parancsok szerint.

Néztem az őröket, s közben felvetődött, vajon hogyan reagálnának, ha most rájuk lőnének? Meg is kérdeztem az egyiktől, hogy mi lenne akkor?

–Szitává lőnék mindenkit, – válaszolta.

Cigarettáért szóltam be a legényemhez. Rágyújtottam, és jó célként az ajtó előtt fújtam a füstöt. Kelet felől még mindig hallatszottak a detonációk, bár mind sötétebbé vált az idő. Gondolataim elapadtak, merevedett szemekkel néztem a homályba burkolódzó falut.

–Szakaszvezető! – kiáltottam be félerősen az ajtón.

Nyomban megjelent a böszörményi fiú, s már is adtam a parancsokat:

–Azonnal szegezzék be az ablakokat, az ajtó elé is állítani kell valami golyófogókat, asztalokat, vagy effélét.
–Igenis!

Sarkon fordult, és bement az épületbe.

Nem jó parancsot adtam, – morfondíroztam, hisz nem áll rendelkezésre se deszka, se szeg, se ütőeszköz. Ám kis idő múlva, az épület végétől baltacsapások hallatszottak, majd az ablakoknál püfögtek a csapások. Fél óra sem telt el, már jelentette a szakaszvezető, hogy a parancsot végrehajtotta.

Besötétedett. A legényem pompás fekhelyet készített szalmából, s unszolt, hogy egyek valamit.

–Maga tudna most enni, János? – kérdeztem a napkori fiút.
–Inkább innék, hadnagy úr!
–Hát igyék, ha arra vágyik, de adjon a cimboráinak is, – értettem ezen a katonákat.

Nekem töltött először, azután a szakaszvezetőnek. Megvártam, míg mindenkinek öntött, csak ezután emeltem fel a kupát:

–Koccintsanak magyarosan! Jöjjön ide Fekete, koccintson velem!

Nemcsak a szakaszvezető jött, de mindenki, s az ivókupákat összekocogtattuk.

Talán a szesz hatására is a katonák beszélgetésbe kezdtek, de 10 órára ritkábbak lettek a szavak, gyér álom lepett meg mindenkit, belesüppedtünk a vágyakozó emlékezések éjjelébe. Mert már igazi Szarmata, 40 fokos dermesztő éjszaka van! Elhallgattak a dörejek, olyan csend ülte meg a környéket, mintha lélegzetet sem vett volna a falu. Kint az őrök patkós bakancsainak sarkai kopogtak a fagyon, benn a lovak ropogtatták a szalmát. A falakon árnyékok táncoltak, s úgy véltem, hogy a hozzánk settenkedő, a velünk maradni akaró szenvedések vibrációs árnyai azok.

A hosszú éjszaka feszültséggel volt tele, a „mi lesz, hogy lesz” gondolatok befúrták magukat az agyamba, ráültek a szememre, melyek ha be is csukódtak egyszer-egyszer, még egy picinyke alváshoz sem voltak elegendők. Nem voltak zajok, de minden nesz, mintha óriások csapása alatt nőtt volna nagyra. Néha felálltam, és járkáltam a lovak mellett, mert fáztam a tábori takaró alatt. Hallgattam a bakák horkolását-szuszogását, a lovak prüszköléseit. Ébren voltam minden váltáskor.

A szakaszvezető is csak 8-10 perceket aludt, aztán felült, cigarettázott. Éjfél lehetett, amikor szólt a katonáknak, hogy terítsenek pokrócokat a lovakra.

Erdélyi Béla hadnagy január 13-án is lejegyzett egy verset:

Hősi utóvéd harcok

Visszarendeltek a Bázisra,
a parancs vaskos, mint a téli éj,
mely fenyeget rideg rémeivel.

Vissza, vissza! Gyors menettel
el kell hagyni a harci árkokat,
el kell szakadni az ellenféltől,
találkozunk majd az Oszkol előtt,
hol a partokon még fehér a hó:
–Riadó, riadó!

Koszosak, tetvesek vagyunk, az éj
közepe rettegett hidegével
apatikus köpenyt terit reánk,
talpunkon fagy marakodik az
ott rekedt kis halódó meleggel.

Fel, fel szakaszok! A puskát vállra!
Fáj, vagy nem fáj, lép a láb erősen
holnap 10-re a Bázison leszünk!
Akikben van még kis élet, erő,
akik még nem adták fel a reményt,
kik még erősek, harcolni tudnak
és van még virtus a vérerekben:
vissza az Oszkolhoz! Leállitjuk
ott a győzelmes orosz sereget,
hősi utóvéd harcokat vivunk. –
kusszon magasra a hadi lobogó:
–Riadó, riadó!

1943. január 13.
Verho Soszna