Csupán átmeneti zavart okoztak a Ruhr-vidéken a britek vízen pattogó gátromboló bombái

A második világháború egyik közismert momentuma a Ruhr-vidéki gátak elleni támadás. A Chastise hadműveletnek nevezett akció azt a célt szolgálta, hogy a Brit Királyi Légierő elpusztítsa, vagy legalábbis jelentős károkat okozzon azon a területen, amely már akkor is a német ipar egyik fellegvárának számított.

Erőmű-gondok

A második világháború során a hadviselő felek – különösen a szövetségesek – korán felmérték, hogy a végső győzelemben az egyik legfontosabb szerep a rendelkezésre álló ipari kapacitásoknak jut majd. Éppen ezért már nagyon korán felmerült a Ruhr-vidéki erőművek elpusztításának a gondolata a Brit Királyi Légierőben.

A vízi erőművek ugyanis árammal látták el az iparvidéken működő gyárakat, és sokkal könnyebbnek tűnt kiiktatni őket, és így bénítani meg a termelést, mintha közvetlenül a hadiüzemeket érné találat.

A papíron szépen festő elképzelés azonban komoly buktatókkal bírt. A németek ugyanis szintén tisztában voltak az erőművek veszélyeztetettségével, ezért lehetőség szerint légvédelmet telepítettek köréjük. A Brit Királyi Légierő nem rendelkezett olyan nagy erejű bombával, amely képes lett volna átszakítani egy gátat.

Kézenfekvő válasz lett volna a víztározókba dobott torpedóbomba, amely a víz alatt eljutott volna a célig. A németek, megelőzendő egy ilyen támadást, víz alatti hálókat feszítettek ki a duzzasztógátak tavaira, hogy az esetleg vízbe dobott torpedók ne a gát építményénél, hanem a torpedóelhárító hálónál robbanjanak fel.

Barnes Wallis, a Vickers gyár mérnöke a kezdetektől fogva olyan megoldásokon dolgozott, amelyek elősegítik a szövetségesek győzelmét. Az első tervei nem arattak sikereket, mivel az általa kitalált bombák, mint például a Tallboy, vagy a Grand Slam, túl nehéznek bizonyultak az akkor rendszeresített brit bombázók számára. Tervezett ugyan egy erre a célra alkalmas bombázót is, de a terveit elutasították, mert túl bonyolult és költséges lett volna megvalósítani.

Az ún. ugráló bomba azonban igazi siker lett. Az alapelve az volt, hogy egy hordó alakú, nehéz bombát, ha vízre dobnak, akkor továbbpattog a víz felszínén, majd elsüllyed.

Ezzel egyrészt kikerüli a torpedóhálókat, másrészt a süllyedés után komoly károkat tud okozni, mivel fizikai okok miatt a víz alatti robbanás teljes ereje a gátat éri. Miután Wallis terveit elfogadták, megkezdődött a felkészülés az akcióra.

Bombázás és tesztelés

A hadművelet lebonyolítását a RAF 5. csoportja kapta meg, amely egy új repülőszázadot hozott létre ebből a célból. Az eleinte csak X néven emlegetett egység később a 617-es számot kapta, a vezetésével pedig azt a Guy Gibson ezredest bízták meg, akinek addigra már több mint 170 bevetés volt a háta mögött.

A bombázókra kiválasztott személyzet 133 tagja nemcsak britekből állt, hanem 28 kanadai, 13 ausztrál és két új-zélandi is az egység részese lett. Gibson öt csoportra osztotta őket.

A század módosított Avro Lancaster Mk III gépeket használt, amelyeket speciálisan ehhez a küldetéshez készítettek fel. Mivel Wallis bombája továbbra is súlyosnak számított, a gépek súlyát is csökkenteni kellett.

A páncélzat jelentős részét eltávolították, és a középső-felső lövegtornyot is leszerelték. A bomba szokatlan alakja miatt a bombarekesz ajtaját szintén leszedték, helyette a hordó alakú bombát felfüggesztve erősítették a géphez.

A speciális bomba speciális felkészülést igényelt, mivel 60 láb (18 méter) magasságról, és 210-220 mérföldes sebességgel (390 km/h) kellett célba juttatni ahhoz, hogy valóban elkezdjen a víz felszínén pattogni. A nagy sebesség és a rendkívül alacsony repülési magasság mellett a bevetés éjszaka történt, így a pilóták besötétített ablakokkal, és szemüvegekkel gyakoroltak. A helyszín a derwenti víztározó volt, amely némileg hasonlított a német célpontokhoz.

Miután Gibson úgy találta, hogy a pilóták már elég gyakorlottak, egy éles tesztet is végrehajtottak, mégpedig az Elan-völgyi víztározónál, a Nant-y-Gro gátnál. Ez Közép-Walesben egy mesterséges tónál található, és már akkor is használaton kívül állt. Barnes Wallis elmélete helyesnek bizonyult, a bombák megfelelően működtek, így a Chastise hadművelet előtt nem tornyosult több akadály.

A Ruhr-vidék rémei

A hadműveletre végül is 1943. május 16-17-én került sor. A bombázókat három csoportra osztották. Az első alakzat kilenc gépből állt, a második ötből, a harmadik pedig négyből. A holland partokhoz érve azonban a repülőszázad elszenvedte első veszteségeit. A kettes alakzat öt gépéből négyet elvesztettek.

Munro találatot kapott, és meghibásodott a rádiója, ezért visszafordult. Rice túl alacsonyan repült, és a bombája beleért a tengervízbe, ezért leszakadt, így dolgavégezetlenül kellett hazatérnie. A megszabott alacsony repülési magasság okozott végzetes balesetet Aspell gépének is, aki egy elektromos vezetéknek ütközött. Barlow-t és Byerst a légvédelem lelőtte.

Az első alakulat azonban elérte a kijelölt célt, a Möhne-gátat. Először Gibson oldotta ki a bombáját, de az felrobbant, mielőtt elérte a gátat. Hopgood szerencsétlenül járt: a kioldott bombája túlpattogott a gáton, és mivel a légvédelem eltalálta, nem tudott felemelkedni, ezért a robbanástól a gépe is károkat szenvedett.

A legénységből három főnek sikerült elhagyni a fedélzetet, mielőtt lezuhantak volna. Gibson, hogy elterelje a légvédelem figyelmét, a gát felett körözött, mialatt Martin is kioldotta a pattogó bombáját, de az csak kisebb károkat okozott. Végül Young, majd Maltby következett, és nekik már sikerült célba érniük: a gát átszakadt, Gibson pedig az Eder felé irányította a csapatot.

Az Eder völgyében lévő gátnál nem volt légvédelem, ami megkönnyítette volna a britek dolgát, ám a sűrű köd miatt nem látták a célt. Shannon hatszor repült a célra, mielőtt a bombát kioldotta volna, de az nem okozott kárt. Maudslay gépe viszont súlyosan megsérült, mikor a bomba átment a gát felett, és ott robbant fel. Végül Knight bombája törte meg a gátat.

A második alakzat célja a Sorpe-gát volt, de közülük csak egyedül McCarthy gépe ért célt, ezért a parancsnokság a harmadik hullámot átirányította oda. A Sorpe-gát azonban nem betonból készült, mint a másik kettő, hanem földből, ezért sokkal nehezebben lehetett átszakítani. McCarthy hiába találta el a célt, a bomba nem okozott kárt az építményben.

A tartalékok sem voltak sikeresebbek. Ottley-t és Burpee-t lelőtték, Brown leoldotta a bombáját, de nem törte át a gátat, Anderson pedig a nagy köd miatt meg sem találta a célt, és éles bombával repült vissza Nagy-Britanniába. Towsend hasonlóképpen járt, de ő az Ennepe-gátat célozta meg, sikertelenül. Egyesek szerint nem kizárt, hogy nem is azt a gátat, hanem a Bever-gátat találta el, de az is sértetlen maradt. A visszafelé tartó gépek közül Youngot és Maudsleyt a légvédelem lelőtte.

Összesen 11 gép tért vissza, nyolcat lelőttek az akció során. A 133 főből 53-an haltak meg, ami csaknem 40%-os veszteséget jelentett. Hopgood gépének három túlélője közül egy meghalt, ketten fogságba estek, de fogságba esett Ottley legénységének egyik tagja is.

Stratégiai értékelés

Bár a gátak lerombolása kétségtelenül komoly utóélettel bírt, a stratégiai célok megvalósítását illetően az értékelések már korántsem festenek olyan szépen. Kétségtelenül jelentős pszichológiai hatása volt a Möhne-, és a Sorpe-gátak víztározóiból kizúduló víz által okozott pusztításnak.

A 330 millió tonna víz tíz méter magasan és 24 km/h sebességgel árasztotta el a vidéket. A támadásban legalább 1650 ember halt meg, ebből 70 holttestet az Eder-, 1580-at a Möhne-gát kiáradó vizének az útjában találtak meg később. A legrosszabbul Neheim városa járt, ahol közel nyolcszáz ember lelte a halálát. Közülük 493-an a Szovjetunióból idehurcolt munkaszolgálatos nők voltak.

A stratégiai célt, hogy a német ipar tartósan, jelentős energiahiányt szenvedjen el, nem sikerült elérni. Mintegy harmincezer odavezényelt munkással, valamint egy új szivattyúrendszer segítségével a károkat elhárították, és már június 27-én teljes kapacitással üzemelt a két erőmű.

A támadás következtében a Ruhr-vidéki ipari központok működésében csak átmeneti, kisebb zavarok álltak be, amelyek nem érintették a termelést. Barnes Wallis, a pattogó bomba sikerének köszönhetően, a földrengésbombát is kifejleszthette, így 1944–45 során már azokat is bevetették más német célpontok ellen.

A légierő parancsnoksága azonban alighanem elégedetlen lehetett az eredménnyel, mert a gátak támadásának nem volt folytatása.

A Chastise hadműveletnek tudható be, hogy a nemzetközi megállapodások gátat kívántak szabni a hasonló akcióknak, amely elsősorban a fegyvertelen lakosságot veszélyezteti. A genfi egyezmény első kiegészítő protokollja kimondja, hogy tilos gátakat, védőgátakat, atomerőműveket és más olyan objektumokat támadni, amely veszélyes erőket szabadítana fel, és a civil lakosságra nézve súlyos veszteségekkel járna.

Nagy-Britannia 1998-ban ratifikálta az egyezményt, de csak olyan kiegészítéssel, amelyben fenntartotta a jogát arra, hogy adott esetben, illő körültekintés mellett, mégis végrehajthasson ilyen támadásokat, ha azok a szembenálló fél háborús erőfeszítéseit szolgálják.