Áramvonalas kivégzés

Sing-Singi képeslap

Az 1885-ös év elején különös bizottságot vezetett David Bennett Hill New Yorkban. Az volt a feladatuk, hogy a halálos ítéletek végrehajtására egy, az addigiaknál emberibb és praktikusabb módszert dolgozzanak ki. A halálraítéltek felakasztása leginkább a sötét korokra emlékeztetett. Felvetődött hát akor a kérdés, hogy a tudomány állása szerint létezik e kevésbé barbár módszer az elítéltek számára, vagy sem. Úgy tűnt, létezett.

"Humánus kivégzés"

Három év hosszas munkája után a bizottság egy 34 lehetséges kivégzési módszert tartalmazó jelentést terjesztett elő. Ezek között szerepelt a lefejezés, főzés, élve megnyúzás, élve eltemetés, defenesztráció (az Európában már jól ismert ablakon való kihajítás) és vadállatok közé vetés is. Ezek közül néhányat azért vetettek el, mert nem találták elég praktikusnak.

Habár a garrotte - a nyakszórítóval való kivégzés - gyors és biztos módszernek tűnt, végül mégis megbízhatatlannak találták, elvetették hát. A tüzelő sorfalat azért utasították el, mert úgy tűnt, nem áll rendelkezésre elegendő "szakértő hóhér", a a guillotine pedig azért nem terjedt el Észak-Amerikában, mert a levágott fejek és a fröccsenő vér látványa túl horrorisztikusnak bizonyult. Végül a bizottság tagjai tanúságot tettek arról, hogy modern gondolkodásúak, és felfigyeltek a modern csodára, az elektromosságban rejlő lehetőségekre.

Miközben a nagyközönségnek, csak halvány elképzelései lehettek az elektromosságról, addig az igazságszolgáltató villám ötlete már számos elmében az ugyan kissé ellentmondásos, de praktikus felhasználási lehetőségek közé tartozott.

Így miután minden más javaslatot elvetettek, a Hill-bizottság egy olyan gép alkalmazása mellett döntött, amely fájdalommentes kivégzést tesz lehetővé: ez pedig maga a villamos szék. Javaslatuk alátámasztásához nem kisebb tudós, mint Thomas Edison, az elektromosság területén szerzett világhírű tapasztalataira hivatkoztak.

Edisont persze nem pusztán a humanitás sarkallta arra, hogy beleszóljon a vitába. Jóllehet korábban a halálbüntetés ellenzőjeként volt ismert, kész volt kijelenteni, hogy az elektromosság révén lehetőség nyílik a lehető legemberibb kivégzésre. Sőt mi több, állítólagos hitvallása ellenére, ajánlatot tett egy olyan elektromos berendezés előállítására, amivel a kellemetlen feladatot végrehajthatják. Edison tisztában volt azzal, hogy a gép és az azt hajtó elektromosság ilyen jellegű felhasználása a nagy nyilvánosság előtt is népszerűvé tenné addigi életművét.

Áramok háborúja

A pillanat vissza nem térő lehetőséggel kecsegtetett, de Fortuna ezúttal csak játszott a feltalálóval. Abban az időben ugyanis Edisonnak, aki az Államok elektromos iparát uralta, szembe kellett néznie a George Westinghouse által kifejlesztett váltakozó áram kihívásaival, amely jóval több lehetőséget rejtett magában, mint az addig használt egyenáram.

Az egyenáram 300 volt alatt ugyanis nem okoz halált - még a nagy frekvenciájú magasfeszültség is csak ritka esetben. Ezzel szemben a 60 hertzes áram már 110 voltnál is halálos lehet. Viszonylag alacsony feszültségű váltóáram esetén a szívizmok működési zavara okoz szívhalált, míg a villamosszékhez használt magasfeszültség légzésbénulást és ezáltal fulladásos halált okoz. Így aztán nem meglepő, hogy a berendezés, amit Edison is ajánlott, nem kellett senkinek, és inkább Westinghouse találmányát választották.

Edison sosem bocsátotta meg riválisának, hogy belépett a "piacra". Mert nem másról volt szó, mint egy hatalmas ország több ezer börtönre kiterjedő hálózatáról, ami nagyon sok pénzt jelentett már akkoriban is.

8 perc

Az első ember, akit az a "megtiszteltetés" ért, hogy kipróbálhatta a villamosszék előnyeit a kötéllel szemben, William Kemmler volt. Szerencsétlennek végig kellett élnie egy olyan tárgyalást, ahol szinte már nem is ő volt a központban, hanem az, hogy kinek a székébe üljön. A férfi analfabéta házaló volt, aki fejszével gyilkolta meg hitvesét. A holttesten huszonöt fejszecsapásnak a nyomát fedezték fel. A büntetés nem lehetett más, mint halál. "Megöltem őt, és tudom, hogy felakasztanak érte" - nyilatozta a férj. Csakhogy Kemmler ekkor még nem tudhatta, hogy 1890. augusztus 6-án egy újonnan elkészített halálos berendezéshez kötözik majd.

George Westinghouse kínosan ügyelt arra, hogy levetkőzze a "kivégző áram" előállítójának stigmáját, és egyfolytában azért küzdött, hogy megelőzze találmányának használatát. Abban reménykedett, hogy az eljárás sikertelen lesz. Még arra is hajlandó volt, hogy aláírja az elítélt jogi költségeinek egy részének a megtérítését. Csakhogy ekkor már nem volt visszaút. Ő maga is ott volt Kemmler kivégzésénél, de szóhoz sem jutott. Illetve annyit azért el tudott mondani a végén, hogy "Ez annyira borzasztó volt, hogy ennél még a lefejezés is jobb az elítéltnek". Igyekezetét pedig - tudniillik, hogy lemossa magáról a kellemetlen jelzőket - az alábbi főcímmel honorálták a másnapi újságok: "Kemmlert a westinghouse-zal végezték ki!"