„Elfajzott” műremekek

2013. november 11. 08:38

A nácik „elfajzottnak” bélyegezték meg azokat a műremekeket, amelyek esztétikájukat tekintve nem illettek a nemzetiszocialisták által propagált emberképbe. Így járt az a több mint 1400, nácik által elrabolt festmény is, amelyet a múlt héten foglaltak le Münchenben egy férfi lakásán.

Korábban

Náci nem a modern művészetre

Az 1930-as években a német múzeumok teljesen egyedülálló és a maguk nemében páratlan gyűjteményekkel rendelkeztek. Kiállítótermeik falán olyan művészek alkotásai lógtak, mint Pablo Picasso, Salvador Dalí, Franz Marc, Emil Nolde, Otto Dix, Marc Chagall, Max Beckmann, Wassily Kandinsky vagy Ernst Ludwig Kirchner.

A nácik azonban a harmincas és a negyvenes években „elfajzottnak” (németül: entartete Kunst) bélyegezték meg azokat a műremekeket, amelyek esztétikájukat tekintve nem illettek a nemzetiszocialisták által propagált emberképbe. Elfajzottnak számítottak például az expresszionista, az impresszionista, a dadaista, a szürrealista és a kubista alkotások, illetve ezen stílusok művészei. A nemzetiszocialista rezsim szinte az egész modern művészetre nemet mondott, amelynek bölcsője egyébiránt sok esetben a weimari Németország volt. A hitleri állam a klasszikus görög és római művészetet tekintette követendő művészeti modellnek, azokat, amelyek szerinte még nem voltak „beszennyezve” a zsidó hatással.

Otto Dix Háborús nyomorékok című 1920-as műve a nácik szerint torzan ábrázolja a Nagy Háború hőseit, és megsérti őket - a látvány egyébként mindennapos volt a korabeli Berlinben

A náci időkben mindenekelőtt a súlyos betegségekben szenvedő, illetve fogyatékos embereket bélyegezték elfajzottaknak, később azonban mindezt kivetítették a kultúrára is, ezzel minősítve az általuk „dekadensnek” tartott művészet kisebbrendűségét. Elsősorban a német expresszionizmus képviselőit illették ezzel a jelzővel, akiknek absztrakt ábrázolásai gyökeresen ellentétesek voltak az „erős” ember náci ideáljával.

A fasiszta kulturális „rendészet” célkeresztjében volt egyebek között a német expresszionizmus kezdetét jelentő, Die Brücke nevű drezdai művészeti közösség, benne olyan kiemelkedő művészekkel, mint a már említett Ernst Ludwig Kirchner, Erich Heckle, Max Pechstein és Emil Nolde. Ugyancsak fő ellenségnek számított a weimari köztársaság idejében létrejött Bauhaus-iskola, képviselőik alkotásait nemes egyszerűséggel zsidónak és bolsevistának bélyegezték.

Jean Metzinger Csónakban című, sokáig Prágában kiállított, 1913-as képe szintén ellenérzéseket keltett a nácikban, így 1936-ban elkobozták, majd a müncheni kiállításon is helyet kapott, ma azonban senki sem ismeri hollétét.

Az 1933-1934-es időszakban, tehát Hitler uralmának kezdetén azonban még nem volt teljesen tiszta a kép, hogy mely stílusokat minősítenek elfajzottnak. Az expresszionizmus például eleinte megosztotta a pártot, mivel Joseph Goebbels és néhány párttag kiállt a művészeti irányzat erőteljes, vagyis erőt sugárzó alkotásai mellett. „Mi, nemzetiszocialisták nem vagyunk régimódiak, mi testesítjük meg az új modernitást, nem csupán a politikai és társadalmi kérdésekben, hanem magában a művészetben és a tudományokban is” – érvelt a propagandaminiszter. Keserű vita kerekedett a kérdésből, amelynek a végére Hitler tette a pontot, kijelentetve, hogy a Harmadik Birodalomban nincs helyük a modernista kísérletezéseknek.

következő oldal 1 / 2