200 éve vívták a három császár csatáját

Napóleon saját bevallása szerint is katonai pályafutásának legnagyszerűbb győzelmét aratta Austerlitz mellett 1805. december 2-án. A történészek gyakran csak a `három császár` csatájának nevezik azt az ütközetet, amely elindította a Napóleon-kultusz kialakulását.

Briliáns csapda

Az amiens-i béke összeomlását követően kiújult az ellenségeskedés Anglia és Franciaország között. Értelemszerűen, William Pitt brit miniszterelnök egyetlen célja az volt, hogy Franciaországot elszigetelje a kontinensen. Törekvését részben siker koronázta, hiszen 1805 áprilisában a Habsburg Birodalom és Oroszország együttműködésével létrejött a harmadik koalíció. Napóleonnak egy ügyes diplomáciai húzással - Hannover odaígérésével - sikerült elérnie, hogy Poroszország ne csatlakozzon a koalícióhoz.

Az osztrák főerők szeptember 3-án átlépték az Inn folyót és bevonultak Bajorországba. Napóleon sem tétlenkedett, szokásához híven egyből magához ragadta a kezdeményezést. Tisztában volt azzal, hogy még az orosz haderő megérkezése előtt kell lesújtania az osztrákokra, nehogy a két sereg egyesüljön. A jó terv önmagában még nem garantálta volna a sikert, viszont Napóleont - mint oly sokszor pályafutása alatt - jelen esetben sem hagyta cserben Fortuna. Az osztrák vezetés négy hadszíntérre forgácsolta szét erőit, ráadásul az összehangoltság teljes hiánya jellemezte a szövetséges erők mozgását. Az oroszok a Julianus-naptárt használták, míg az osztrákok a Gergely-naptárt. Nem szükséges részletezni, hogy ez az apró félreértés milyen következményekkel járt. Karl Mack tábornok Ulmnál azt hitte, hogy Kutuzov már a közelben van, pedig az orosz tábornok még több mint 500 kilométerre tartózkodott. Napóleon zseniálisan használta ki a kínálkozó alkalmat és megadásra késztette Mack 27000 fős seregét, majd bevonult Bécsbe, ahol feltöltötte készleteit. Az időközben egyesített koalíciós erők november 27-én megindították offenzívájukat, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljanak a "korzikai banditával".

Napóleon mindent előre eltervezett, feltérképezte a csata helyszínéül választott Austerlitz természeti adottságait. Úgy taktikázott, hogy kezdetben átengedi a Pratzen-magaslatokat az ellenségnek, amely első hallásra totális örültségnek tűnhetett, hiszen aki a csatatér legmagasabb pontjait birtokolja az helyzeti előnyben van. Napóleon mesterien kitalált forgatókönyvében azonban ez a lépés csupán a csapda első elemét jelentette. A taktika másik lényeges része a feltűnően gyenge jobbszárny volt, amely tulajdonképpen a csali szerepét játszotta, hogy elvonja a szövetséges csapatokat középről. Napóleon természetesen előrelátó volt és Davout hadtestét a jobbszárny közelében helyezte el, hogy a megfelelő időben bevethesse. A derékhadat Soult vezetésével elrejtette a Zurlan-magaslatok mögé, azzal a céllal, hogy a támadás megindításakor elfoglalják a Pratzen-magaslatokat és kettévágják az ellenséges harcvonalat. A balszárny feladata viszonylag egyszerűen körülírható volt: kitartani mindenáron, különben a terv megbukik.

A szövetségesek taktikai elképzelései több ponton is komoly hiányosságokat mutattak. Kezdve attól, hogy ki szerkeszti meg a csatatervet, ugyanis elviekben a főparancsnoki poszton a két császár (Sándor és Ferenc) osztozkodott, viszont a haditervet Weyrother tábornok dolgozta ki. Weyrother arra építette stratégiai elképzeléseit, hogy Napóleon fél az összecsapástól, tehát elég csupán egyetlen erőteljes csapást mérni és a győzelem garantált. Nyugodtan kimondhatjuk, amit a történelem is igazolt: egy szerény képességű katona nem igazán bonyolult haditervére épült fel a szövetségesek stratégiája. Weyrother azt a nyilvánvaló tényt kifelejtette a számításaiból, hogyha Napóleon annyira félt, akkor vajon miért nem menekült el a hadszíntérről, pedig a lehetősége meglett volna rá. A másik problémát az jelentette, hogy nem volt egységes a hadvezetés, a csapatok gyakran ellentétes értelmű parancsokat kaptak.

A csata

A seregek december 2-án reggel hideg, párás időre ébredtek. A koalíciós haderő 85400 katonát és 278 darab ágyút számlált, szemben Napóleon 66800 emberével és 139 ágyújával. A papírforma nem sok jóval kecsegtetett a francia császárnak, de mint tudjuk Napóleont nem adta fel könnyen:  `Katonák, személyesen irányítom az összes zászlóaljat....ha azonban a győzelem egy pillanatra is kétségessé válik, császárotokat az első sorban fogjátok látni....Jegyezzétek meg, hogy senki nem léphet ki a sorból azzal az ürüggyel, hogy hazaviszi a sebesülteket. Töltsön el valamennyiőtöket az a gondolat, hogy minden áron legyőzzük Angliának ezeket a fizetett lakájait....`.

Érdemes még szemügyre venni a Sándor - Weyrother páros tevékenységét. A cár feltétlen bizalmát élvezte az osztrák tábornok, így nem csoda, hogy az orosz vezérkar jelentős részének tiltakozása ellenére támogatta Weyrother tervét. Napóleon számítása bevált: a feltűnően gyenge francia jobbszárny felkeltette az osztrák generális figyelmét. Elrendelte, hogy vonjanak el egységeket a derékhadtól és vezényeljék át a balszárnyhoz. Habár több magas rangú tiszt is óvatosságra intette a cárt, őt már nem lehetett eltántorítani támadási szándékától. A napóleoni forgatókönyv ekkor működésbe lépett, mert az orosz csapatok gyorsan nyomultak előre a francia jobboldalon. Ennek hatására egyre több szövetséges katona hagyta el a Pratzen-magaslatokon lévő állásaikat, hogy csatlakozzanak a támadó csapatokhoz. Napóleon csak erre várt, majd parancsot adott Soultnak a Pratzen-magaslatok elfoglalására. A francia katonák bátorságát növelendő háromszoros szeszadagot osztottak ki.

A szövetségeseket valósággal sokkolta a meglepetésszerű támadás, ráadásul a franciák a természetnek köszönhetően még egy jelentős előnyhöz jutottak. A reggeli köd kezdett feloszlani és a felkelő nap sugarai a rohamozó franciákra sütöttek, így még félelmetesebb látványt nyújtottak. Totális fejetlenség uralkodott el a szövetséges főhadiszálláson, és hiába adtak parancsot, hogy az egységek térjenek vissza eredeti hadállásaikhoz, már késő volt. Amikor a szövetséges balszárnyon megtudták, hogy mi történt a Pratzen-magaslatoknál visszavonulót fújtak, pedig csak egy karnyújtásnyira voltak attól, hogy végleg felőröljék a Davout marsall vezette ellenállást.

Eközben a francia balszárnyon is pokoli küzdelem zajlott, de végül itt is franciák kerekedtek felül. Napóleon a Pratzen-magaslatok elfoglalását követően utasítást adott Soultnak, hogy kerítse be a szövetséges balszárnyat. Ezt látva Konstantin nagyherceg a cári testőrség élén támadást indított és sikerült meghátrálásra kényszerítenie Vandamme két zászlóalját. Napóleon gyorsan cselekedett, a császári gárda és a Rapp tábornok vezette mameluk lovasság bevetésével felőrölte az orosz támadást. 

A csata utolsó szakaszában a hadszíntér összes pontján kegyetlen küzdelem alakult ki, de ezen nem is csodálkozhatunk, mert a francia parancs egyértelmű volt: "Senki sem menekülhet!" . A balszárnyon visszavonuló orosz erők különösen nehéz helyzetbe kerültek, amikor megpróbáltak a befagyott Satschan-tó jegén átkelni: Napóleon ugyanis parancsot adott, hogy ágytűzzel törjék fel a jeget. Az eredmény katasztrofális volt, több ezren lelték halálukat a jeges vízben.

Reakciók

A csata mérlege szövetséges oldalon 15 ezer halott - ebből 11 ezer orosz és 4 ezer osztrák - 12 ezren estek fogságba, valamint 180 ágyút és 50 zászlót vesztettek. A franciák vesztesége ezzel szemben 1305 halott és mindössze 573 fogságba esett katona volt. A számok tükrében még inkább érthetővé válik, hogy miért alakult ki Napóleon legyőzhetetlenségi mítosza. A orosz-osztrák vereség okát azonban nemcsak Napóleon zsenialitásában kell keresnünk. Ide tartozik még a rossz haditerv, a katonák harchoz való hozzáállása, az orosz tábornokok (Kutuzov, Bagration) érdektelensége.

William Pitt brit miniszterelnök miután értesült Napóleon győzelméről, megparancsolta szolgáinak, hogy csomagolják el Európa térképét, mert legalább hét évig nem lesz rá szükségük.

Az ekkori orosz értékelés szerint az osztrák tábornokok tervezési hibái okozták a vereséget. A csata mindenesetre az új francia hadviselési mód és hadseregszervezés előnyeiről tanúskodott, egyben az orosz-osztrák erők viszonylag passzív vonal-hadászatának és harcászati taktikájának túlhaladottságát mutatta. Sándor cár Napóleonnak küldött üzenete jól példázza, hogy a hadviselés milyen sokat változott az utolsó kétszáz évben: "Mondja meg neki, hogy csodát művelt....hogy a csata tovább növelte iránta érzett hódolatomat - hogy ő az Ég választottja - hogy seregemnek száz évbe fog telni, amíg versenyre kelhet vele."

1805-ben Napóleon egészségi állapota, ha nem is volt tökéletes, de nem befolyásolta parancsnoki képességeit. Egyébként a hadtörténelem alig ismer olyan hadvezért, akit gyakrabban és alaposabban vizsgáltak volna orvosok, mint Bonaparte Napóleont. Ismeretes, hogy 1806-ban Jénánál olyan fokú "pihenésszükséglet" vett erőt rajta, hogy gárdistáinak négyszöget alkotva kellett "eltakarniuk" az alvó parancsnokot csata közben. Hadtörténészek szerint 1815 Napóleonja (Waterloo) már lényegesen kisebb félelmet ébresztett ellenségeiben, mint akár 1800-ban vagy 1805-ben.

Az 1805. december 26-án aláírt pozsonyi béke, amely voltaképpen különbéke-szerződés volt Franciaország és Ausztria között, Trieszt kivételével megfosztotta Ausztriát minden itáliai birtokától, - Velencét is beleértve -, Isztriától, Dalmáciától, Tiroltól és egyes nyugati német területektől is. Ezzel Bécs elvesztette döntő befolyását a német államokra, ami azután a Német-Római Birodalom felbomlásához vezetett.

Napóleon talán nem is ünnepelhette volna méltóbban császárra koronázásának első évfordulóját.

(Múlt-kor/Éva-Erdei András/MTI-Panoráma - Pirityi Sándor)