Az orosz járványügyi titkolózás a Szovjetunió gyakorlatát követi
Egy szibériai laboratóriumi dolgozó feltételezett tüdőpestissel összefüggésbe hozott halála ismét rávilágított a moszkvai egészségügyi tájékoztatás hiányosságaira, és arra, hogy a jelenlegi orosz információs kontroll szorosan illeszkedik a Szovjetunió idején kialakult állami titkolózás mintázatába. A The Associated Press hírügynökség áttekintése több évtizedes történelmi távlatban vizsgálja a járványügyi katasztrófák elhallgatásának gyakorlatát.
- Egy szibériai kutatóintézet munkatársának tisztázatlan halála a hatósági elhallgatások évtizedes gyakorlatára irányította a nemzetközi figyelmet.
- Az orosz hatóságok cáfolták a tüdőpestis gyanúját, az Egészségügyi Világszervezet azonban további adatokat kért az esetről.
- A The Associated Press elemzése bemutatja, hogy a Szovjetunió és a modern Oroszország hogyan titkolta el a korábbi egészségügyi vészhelyzeteket.
A nemzetközi aggodalmakat egy irkutszki kutatóintézet munkatársának a múlt héten bekövetkezett halála váltotta ki. A Roszpotrebnadzor egészségügyi felügyelet tájékoztatta az Egészségügyi Világszervezetet (WHO), hogy nem regisztráltak pestisfertőzést a régióban. A hatóság szerint a laboráns ismeretlen eredetű tüdőgyulladásban hunyt el. A WHO hivatalosan felszólította Oroszországot a részletesebb adatszolgáltatásra, különös tekintettel azokra a sajtóhírekre, amelyek egy második megbetegedett alkalmazottról is beszámoltak.
A járványok és ipari katasztrófák körüli információk visszatartásának hosszú története volt a Szovjetunióban. Korai példája az 1957. szeptember 29-i majaki baleset: a déli Urálban működő titkos nukleáris létesítmény radioaktívhulladék-tárolójában bekövetkezett robbanás kiterjedt szennyezést okozott. A kistimi katasztrófa részleteit évtizedekig nem hozták nyilvánosságra. Zsoresz Medvegyev biológus az 1970-es években tudományos közleményekből következtetett az eseményre, amelyről a szovjet hatóságok 1989-ben adtak részletes tájékoztatást.
Az 1959 végén kezdődő moszkvai feketehimlő-járvány során a hatóságok hatékony járványügyi intézkedéseket hajtottak végre, miközben a lakosság tájékoztatását visszatartották. A fertőzést Indiából behurcoló Alekszej Kokorekin grafikus december 29-én meghalt, de betegségét csak később azonosították himlőként. Ezt követően az egészségügyi szervek, a rendőrség és a hadsereg közreműködésével felkutatták és elkülönítették a lehetséges fertőzötteket. Néhány hét alatt több mint 6 millió embert oltottak be. Az összesen 46 megbetegedéssel és 3 halálesettel járó kitörést 1960 februárjára megfékezték, a kormányzat azonban nem tájékoztatta nyíltan a moszkvaiakat a járványveszélyről.
A katonai biológiai programokkal összefüggésbe hozott eseteket szintén titkolózás övezte. Az Aral-tó partján fekvő Aralszkban 1971-ben tíz ember betegedett meg feketehimlőben, közülük hárman meghaltak. A hatóságok karantént vezettek be és tömeges oltást szerveztek, a járványt azonban nem jelentették az Egészségügyi Világszervezetnek. A montereyi Center for Nonproliferation Studies 2002-ben közreadta a korabeli szovjet jelentés angol fordítását. A hozzá kapcsolódó elemzés szerint az első beteg egy közeli katonai biológiai kísérlet következtében fertőződhetett meg, ezt az eredetet azonban feltételezésként, nem véglegesen bizonyított tényként kell kezelni.
Az 1979-es szverdlovszki lépfenejárvány katonai eredetét később részletes tudományos vizsgálat támasztotta alá. A szovjet hatóságok fertőzött hús fogyasztásával magyarázták a megbetegedéseket, miközben a kórokozó egy katonai mikrobiológiai létesítményből jutott a levegőbe. A Matthew Meselson vezette kutatócsoport az áldozatok lakóhelye, munkahelye és a szélirány alapján rekonstruálta a terjedést. A hatósági névjegyzék 68 elhunytat tartalmazott, az 1994-ben publikált vizsgálat 66 lépfenés halálesetet azonosított. Borisz Jelcin 1992-ben elismerte a katonai tevékenység szerepét.
A tájékoztatás késlekedése az 1986-os csernobili katasztrófa idején nemzetközileg is nyilvánvalóvá vált. Az április 26-i reaktorbalesetet követően Pripjaty kiürítése csak másnap délután kezdődött meg. A Szovjetunió április 28-án jelentette be a balesetet, miután Skandináviában már észlelték a radioaktív szennyezést. A később hozzáférhetővé vált levéltári dokumentumok igazolják, hogy a hatóságok a katasztrófával kapcsolatos információk széles körét titkosították. Egy 1987. májusi egészségügyi jelentés például a szennyezett térségek lakóinak vizsgálati eredményeit is titkos minősítéssel továbbította.
A titkolózás és a hiányos tájékoztatás nehezítette az egészségügyi következmények megismerését. Csernobil teljes halálos áldozatszámáról azonban ma sincs egyetlen, mindenki által elfogadott adat. A WHO összefoglalója szerint 134 dolgozónál alakult ki akut sugárbetegség, közülük 28-an az első három hónapban meghaltak. Ezeket az igazolt korai haláleseteket külön kell kezelni a későbbi daganatos megbetegedésektől és a statisztikai modellekkel becsült többlethalálozástól.
A történelmi mintázatok a modern orosz állam kommunikációjában, a koronavírus-pandémia idején is megmutatkoztak. Amikor független források a halálozási statisztikák alapján felvetették, hogy a valós adatok magasabbak a közöltnél, a hatóságok nyugati dezinformációs kampányról beszéltek.
Ez is érdekelhet
A kormányzat 2020-ban büntethetővé tette a hamis információk terjesztését. Az állami statisztikai hivatal, a Roszsztat később megerősítette, hogy a halálesetek száma 2020 áprilisa és 2021 decembere között megközelítette a 680 ezer főt, ami többszöröse volt a beismert számoknak.
A The Associated Press cikkében megszólaló Judy Twigg, a Virginiai Nemzetközösségi Egyetem politikatudományi professzora az információs kontrollról megállapította, a hivatalos rendszer képes elhallgattatni a kritikus hangokat, de nem rendelkezik megfelelő kompetenciával az adatok koordinálásához. A szakértő szerint a szigorú állami irányítás egységes narratíva helyett gyakran egymásnak ellentmondó közléseket eredményez, nehezítve a közegészségügyi válsághelyzetek hatékony kezelését és a valós események megismerését.
