Az „angolnabérletek” rejtélye: miért lehetett évszázadokon át angolnákkal fizetni Angliában?

A középkori Angliában az emberek a legkülönfélébb formákban fizették meg különböző bérleti díjaikat. Az egyik, a földtulajdonosok által különösen nagyra értékelt fizetőeszköz az angolna volt. Mi volt e különös helyzet oka?

Eleség és fizetség

1194-ben a kelet-angliai Huntingdonshire-ben lévő Ramsey bencés apátságának szerzetesei számára szükségessé vált egy út, amelyen átvághatnak egy közeli mocsáron. A mocsarat is magában foglaló föld tulajdonosa, Ralph Tuberville hajlandó volt a rendelkezésükre bocsátani saját, megemelt töltésútját. Az egyezség keretében a szerzetesek bérleti díja évente ezer angolna, két-két font bors és gyömbér, és egy pár skarlátvörös nadrág volt.

A földesúr halálát követően az egyezséget újratárgyalták: az özvegy már nem kért nadrágot, helyette fél márkát kért pénzérmékben, valamint 60 szekérnyi tűzifát – és „természetesen” ezer angolnát.

Habár mai szemmel szokatlannak tűnhet, körülbelül 1000 és 1300 között az angolna bevett földbérleti fizetőeszköznek számított Angliában. Mivel ekkoriban még nem volt elegendő pénz forgalomban ahhoz, hogy a napi üzleti ügyeket ennek segítségével intézzék, a földesurak kénytelenek voltak elfogadni a különböző természetbeni fizetségeket, mint például tojást, sört, gabonát, és – az ezeknél jóval többre becsült – angolnákat.

E ma már veszélyeztetett halfaj igencsak bőségesen élt a szigetország vizeiben, az angol folyók halállományának 25-50%-át is adhatta a középkorban. Szigonnyal, hálóval és vesszőből font csapdákkal egyaránt ki tudták őket fogni, különösen a vízimalmoknál épített gátak közelében, ahol rendszerint a legtöbb angolnát ejtették el.

A földesurak pedig országszerte jó néven vették, ha ellátták őket eme ínyencséggel. A Hódító Vilmos által 1086-ban készíttetett Domesday Bookban, amely Anglia minden földjét és vagyonát vette számba, több olyan eset fordul elő, amelyben angolnával fizették a földbérletet, mint olyan, amelyben gabonával.

Némelyik feljegyzés egészen elképesztő mennyiségekről szól. A Domesday Book által említett legextrémebb eset a Harmston nevű lincolnshire-i falué, amelynek lakói évi 75 000 angolnával tartoztak uruknak, Hugh-nak, Chester earljének. A 11. század végén pedig országszerte mintegy 540 000 angolna cserélt gazdát fizetségként évente a szigetországban.

A földesurak ugyanis csak részben gyűjtötték konyhájukra a halakat – részben saját adósságaik törlesztésére kellettek nekik. A már említett ramsey-i szerzetesek bérlőiktől évente 70 000 angolnát kaptak, és ezek egy részét az apátság is fizetésre használta – például Ralph Tuberville-nek, illetve később özvegyének a mocsári töltésút használatáért. A 11. század közepén a közeli Peterborough városának apátságával is egyezséget kötöttek: a ramsey-i szerzetesek minden tavasszal 4000 angolnát szállítottak oda, cserébe a Peterborough-i apátság által birtokolt barnacki kőfejtő használatáért. Az angolna tehát egyszerre volt eleség és fizetőeszköz.

Miként történt az angolnákkal való fizetés? Legtöbbször természetesen nem élő állatokról volt szó, de még csak nem is frissen kifogott példányokról. Jobbára valamilyen formában tartósították őket, általában a sózás, füstölés és szárítás valamely kombinációjával. Ez mind a tárolást, mind a szállítást igen nagy mértékben megkönnyítette. A bérlőknek célszerű volt addig tartósítani őket, amíg esedékessé nem vált a díj befizetése, a földesuraknak pedig addig, amíg tovább nem adták vagy el nem fogyasztották őket.

A legtöbb angolnát ősszel fogták ki, a tenger irányába tartó vándorlásuk során, az angolnában követelt bérleti díjakat viszont általában nagyböjt kezdetén, azaz tél végén vagy tavasz elején volt szokás fizetni.

Korlátozni a libidót

Az időpont nem véletlen – nagyböjt idején ugyanis különösen nagy szükség volt a halételekre. Az egyház ugyanis kapcsolatot vélt felfedezni a hús – latinul carnas – és a testiség, azaz carnalitas között. Az egyházi dogma szerint a hús, amely maga is a szexuális szaporodás eredménye, buja gondolatokat ébreszt az azt fogyasztókban. Nagyböjt idején a testiség azonban tiltott volt, még a házaspároktól is elvárták a szigorú absztinenciát.

A hal azonban nem minősült húsételnek, ezért nem is gondolták, hogy ahhoz hasonló „káros gondolatokat” ébreszt. Halat enni engedélyezett volt nagyböjt idején is, az angolna pedig mind közül a legfinomabbak közé tartozott – Angliában a leggyakrabban körtével és fűszerekkel kiegészítve pite formájában fogyasztották. Az angolnák esetében már csak azért sem jöhetett szóba, hogy húsnak tekintsék őket, mert a középkori Európában úgy hitték, azok aszexuális úton szaporodnak.

Utóbbi gondolat legalább Arisztotelészig vezethető vissza, és az angolnák ember által nehezen megfigyelhető életciklusának egy régi félreértéséből ered. Az angolnák ugyanis a nyílt tengeren, az Atlanti-óceánban szaporodnak – a modern megfigyelések alapján kizárólag a Sargasso-tengerben –, majd az ikrából kikelve az európai, illetve amerikai szárazföldhöz úsznak, és az apró (körülbelül 10 centiméteres), a mai magyar nyelvben üvegangolna néven ismert hal formájában úsznak fel a folyókon.

Miután megfelelő otthonra lelnek, több mint egy évtizeden át a folyókban növekednek, mígnem idővel visszaindulnak a tenger felé, ahol szaporodnak, majd elpusztulnak. Arisztotelész, aki sosem kapcsolta össze az üvegangolnát (amely Európa nyelvein a legkülönfélébb neveken ismert) és a kifejlett állatot, külön fajoknak tekintette őket, és arról írt, az angolnák spontán születnek az iszapból.

Más ókori szerzők, mint például az idősebb Plinius vagy Athénaiosz is követték Arisztotelészt az angolnák aszexuális szaporodásának feltételezésében. A tévhit olyannyira elterjedt az európai közvélekedésben, hogy legalább a 16. századig kitartott.

A hit egyik gyökere az a tény, hogy az angolnák látható nemi szerveket – heréket, illetve petefészkeket – csak életciklusuk legvégén növesztenek, közvetlenül a tengerbe való visszatérés előtt. Arisztotelész, akit igencsak foglalkoztatott a kérdés, sikertelenül kereste a folyókból kifogott példányok nemi szerveit, és nem volt ezzel egyedül a történelem során. Csupán 1777-ben sikerült Carlo Mondini itáliai orvosnak megtalálni a nőstény angolnák petefészkeit, a hímek heréi utáni kutatás pedig további 120 év fejtörést okozott a legkülönfélébb tudósoknak, köztük Sigmund Freudnak is.

A középkori ember tehát nem csupán sosem látta szaporodni az angolnákat, de számára úgy tűnt, nem is rendelkeznek az ehhez való szervekkel. A klasszikus ókori irodalom pedig a műveltebb középkoriakban is megerősítette a feltételezést, hogy az angolnák így vagy úgy, de aszexuális úton sokasodnak. Ezáltal a különös életciklusú állatok a tökéletes nagyböjti eledellé avanzsáltak az emberek szemében.

Elhaló kereslet

A nagyböjt szentsége segít megmagyarázni, miért tartott ki oly sokáig az „angolnabérlet” Angliában. A legtöbb egyéb természetbeni bérletfizetési mód a 13. század közepére már eltűnt, azonban a földesurak előszeretettel fogadták el továbbra is az angolnákat bérlőiktől.

A 13. századi feljegyzések tanúsága szerint nem csak, hogy félmillió példány cserélt gazdát évente az országban, de új földbérleti szerződések is köttettek még, amelyekben a fizetés módját angolna formájában jelölték meg.

A valódi csökkenés a 14. században érkezett el, a fekete halál néven ismert nagy európai pestisjárványt követő étrendbeli és gazdasági változásokkal. 1349 után a vörös hús egyre elérhetőbbé vált a szélesebb néprétegek számára is, ahogy a hajdan művelés alatt állt földeket visszahódította a vadon, illetve legelőkké alakították őket.

A lecsökkent népesség egyúttal nagyobb menniységű forgalomban lévő pénzt jelentett a lakosságszámra vetítve, azaz gyakrabban kerülhetett elő a mindennapi tranzakciók során a készpénz. Az angolnák iránti kereslet lecsökkent, és a 14. században évente már csak mintegy 34 000 példányt használtak fizetőeszközként a feljegyzések alapján. A 15. században még meredekebb csökkenés következett be, 1500-ra pedig gyakorlatilag eltűntek az „angolnabérletek”.

Néhány helyen azonban mégis kitartottak: az 1680-as években egy norfolki malmot továbbra is 30 ezüstfontért és 60 angolnáért adtak bérbe. A tulajdonosok azonban – a Felbrigg Hall-i Wyndham család – gyakran ütköztek nehézségekbe a bérlet begyűjtésekor. Az „angolnabérlet” hosszú múltra tekintett vissza, a Wyndhaméktől bérlő molnár pedig úgy tűnik, ekkor már szigorúan a múltba kívánta száműzni.