Ártatlan civilek lemészárlásától az ágyúzó Jeanne d'Arcig: hét tény a százéves háborúról

A százéves háború valójában konfliktusok sorozata volt, amelyet Anglia és Franciaország vívott a francia trón öröklése miatt. IV. Károly francia király 1328-as halálát követően vetélkedés indult trónra lépő unokatestvére, VI. Fülöp és III. Eduárd angol király között, amelyből végül háború kerekedett. Összesen 116 évig tartott, amely alatt számos jelentős csata zajlott, és sok területen változott a hadviselés. Az 1453-as döntő francia győzelem Castillonnál egyben a háború első olyan csatája volt, amelyet a tűzfegyverek döntöttek el. Alább olvasható hét tény erről a sok szempontból meghatározó jelentőségű küzdelemről.

Valóban száz évig tartott?

A százéves háborúról mára szinte köztudott, hogy nem pontosan 100 évig tartott. Hagyományosan 1337-től 1453-ig számolják, érdemes azonban távolabbról is tekinteni rá, mint a sokkal hosszabb angol–francia konfliktus egy epizódjára – ezt az 1066-os normann hódítástól számíthatjuk egészen az 1904-es „Entente Cordiale”-ig, amely véget vetett a két ország közötti vetélkedésnek. Az „ősellenséggel” való hosszú konfliktus mindkét ország identitására óriási hatással volt, a százéves háború emlékei pedig különösen élénken fennmaradtak a La Manche mindkét oldalán. Charles de Gaulle francia elnök még 1962-ben is megjegyezte: „Legnagyobb örökös ellenségünk nem Németország volt, hanem Anglia. A százéves háborútól Fashodáig alig hagyott fel az ellenünk való küzdelemmel (…) aligha hajlamos jót akarni nekünk.”

A „V” volt már ekkor is a győzelem jele?

A legenda, miszerint az angol nyelvterületen győzelmet („victory”) jelentő, a mutató- és középső ujjal formált „V” a százéves háború idejéből ered, csupán mítosz. Semmilyen korabeli forrás nem támasztja alá, hogy az angol íjászok sértésképpen e két ujjukat (amellyel felhúzták íjaikat) mutogatták volna a franciáknak, vagy hogy a franciák bármikor levágták volna a foglyul ejtett angolok ujjait, hogy többé ne lőhessenek íjjal. Létezik azonban arról szóló beszámoló, hogy egy csoport francia meztelen hátsóik mutogatásával meggondolatlan támadásra bírt egy angol sereget, amelyet jól védett állásaikból visszavertek, súlyos veszteségeket okozva.

Totális háború?

Gyakran hallani, hogy a „totális háború” a modern, iparosodott kor terméke. Nehéz azonban olyan szegmensét találni akár a francia, akár az angol társadalomnak, amelyre ne hatott volna ki a százéves háború. A parasztság mindkét országban központi szerepet játszott a harcokban – ennek eredményeképpen súlyos veszteségek is érték. Tagjait sokszor közvetlenül célba is vették: mivel a főként általuk fizetett adók tartották működésben a haderőt, a civilek bántatlansága egyáltalán nem volt biztos a százéves háborúban – az adófizetők támadásával az angolok a francia korona erőforrásait is támadták.

Emellett ahogy egyre jobban elhúzódott a háború, annál inkább öltött „nemzeti” jelleget – már amennyire ilyenről beszélhetünk a középkorban –, ezáltal egyre kevésbé volt ok a civil lakosság kímélésére. Ez angol részről teljesen tisztán kivehető például Sir John Wingfield 1355-ös leveléből, aki Eduárd walesi herceg, avagy „a fekete herceg” (1330-1376) kíséretében szolgált. Wingfield a következőképpen ír:

„Bizonyosnak tűnik, hogy amióta megkezdődött a háború a francia király ellen, soha nem történt még akkora pusztítás egy vidéken, mint ezen a portyán. Mert a vidék és a városok, amelyek el lettek pusztítva (…) több bevételt termeltek Franciaország királyának háborúja megsegítésére, mint fele királysága (…) amit be is tudtam bizonyítani autentikus dokumentumokból, amelyeket különféle városokban az adószedők házaiban találtam.”

Wingfield volt „a herceg ügyeinek intézője”, aki a gazdasági ügyeket tartotta kézben, és a fenti sorokat az úgynevezett „grande chevauchée” („nagy kavalkád”) után írta. Ez egy óriási büntetőhadjárat volt, amelynek során Dél-Franciaországban 500 különféle települést pusztított el egy 6000 fős angol sereg, beleértve falvakat, városokat és várakat, és amely mintegy 18 000 négyzetkilométerre terjedt ki. A „fekete hercegnek” nem volt elég véghezvinni a pusztítást – számokban is tudni akarta, mekkora kárt okozott az ellenségnek, ezért magával vitte Wingfieldet és más hivatalnokokat is az útra. Az ilyesfajta hadjáratok pszichológiai hatását – a bizonytalanságot és félelmet, amelyet gerjesztettek – nehezebb mérni, azonban tény, hogy a háború előrehaladtával a harang kondulása Franciaországban ugyanannyira jelenthette az ellenség közeledtét, mint az imára hívást.

Rítusok Azincourt-nál

Az azincourt-i csata 1415. október 25-én, Szent Krispin napján kezdődött délelőtt 11 óra körül. Az éjszaka folyamán az eső sártengerré változtatta az angol és a francia sereget elválasztó felszántott mezőt, és habár mindkét sereg már hajnalban felállt, egyikőjük sem mozdult órákon át. Végül V. Henrik angol király (uralkodott 1413-1422) megparancsolta az előrenyomulást.

Mielőtt azonban csapatai megindultak volna, letérdeltek – az íjászok és lovasok egyaránt –, megcsókolták a földet, és egy kis darabot a szájukba vettek belőle. Ez a kollektív, de mégis rendkívül személyes szertartás szentségesnek tűnik, amely az Eucharisztia elemeit ötvözi a temetéssel. Áldásként szolgált, valamint megtisztulásként és a halálra való felkészülésként. Az egész angol–francia háború során hatalmas vallási és szimbolikus jelentősége volt a csatáknak. A vereség vagy győzelem nem csupán az isteni ítélet jele volt, de sokak számára magát a végső ítéletet is elhozhatta.

Számok Azincourt-nál és Shakespeare-nél

Míg a krónikák leírásai alapján a csata menete viszonylag pontosan rekonstruálható, a szemben álló felek méretét tekintve továbbra is vita folyik. Shakespeare „V. Henrik” című darabja szerint az angolok tízszeres túlerő ellen szálltak harcba, ez azonban nyilvánvaló drámai túlzás, azonban léteznek korabeli angol beszámolók is, amelyek 60 000 és 160 000 közé teszik a franciák létszámát.

Az ilyen számok – ismerve a korabeli toborzási módszereket és lehetőségeket – teljességgel abszurdak, mindössze Henrik győzelmének felnagyítását szolgálják. Az újabb kutatások tisztán jelzik, hogy a Valois sereg ennél jóval kisebb volt – talán 20-30 000 ember –, létezik azonban olyan tanulmány is, amely csupán 12 000-re teszi számukat. Összehasonlításul Henrik mintegy 6-9000 katonának parancsolhatott, mivel a csata névtelen szemtanúja által írt „V. Henrik tettei” (Gesta Henrici Quinti) szerint 5000 íjász és 1000 lovas állt az angol király rendelkezésére. A franciák tehát akár kétszer annyian lehettek, mint az angolok, de valószínűleg nem sokkal többen.

Mondatok Azincourt-nál és Shakespeare-nél

Shakespeare színdarabja más aspektusaiban valószínűleg igen hitelesen adja vissza az ütközetet, vagy legalábbis egybevág a korabeli beszámolókkal, amelyekről jó okkal hihető, hogy pontosak. A „Gesta Henrici Quinti” szerint Sir Walter Hungerford (1378-1449) panaszkodott az íjászok hiányára századában, a király pedig a következőképpen dorgálta le: „Bolond beszéd ez (…) mert a mennyei Istenre mondom (…) nem akarnék, még ha lehetne se, egyetlen emberrel sem többet, mint amennyim van. Mert ők itt velem Isten emberei (…) Nem hiszed, hogy a Mindenható, e néhány szerény emberrel, képes az ellenséges franciák önhittségét legyőzni?”

Ehhez igen hasonló beszédet intéz V. Henrik Westmoreland earljéhez a színdarab negyedik felvonásának harmadik színjében: „Kevesb a szám, annál több a dicsőség. / Többet tehát egy emberrel se kívánj. / (…) Nem! Egy embert se kívánj Angliából. / (…) És Crispin, Crispián sohsem vész el / Eme naptól világ végezteig; / De sőt ránk emlékeznek általa, / Néhányunkra, e kis testvér csapatra: / Mert a ki vérit ontja ma velem / Testvérem lesz, bármily alantsorú”.

Lőfegyverek és lőpor

A százéves háború igen nagy változásokat hozott a katonai stratégia és technológia terén. Egyes történészek szerint ezek önmagukban felérnek egy „katonai forradalommal”, kiváltképpen ami a lőpor használatát illeti. A fejlődés azonban lassú volt: Azincourt-nál például úgy tűnik, a francia tüzérség egyetlen angol íjász vesztét okozta, 1431-ben pedig Jó Fülöp, Burgundia hercege 412 ágyúgolyót lőtt ki Lagny városára, amelyek összesen egy csirke életét oltották ki.

Mindazonáltal a háború végső szakaszában e fegyverek egyre hatékonyabbá váltak. Fontos szerepet játszottak Jeanne D'Arc több csatájában, és az „orléans-i szűzről” úgy tartották, különös tehetsége van a tüzérségi eszközök célzásához. Az 1430-as évek végén aztán VII. Károly francia király (uralkodott 1422-1461) intézkedéseivel egy hivatásos tüzéregységet hozott létre a Bureau-testvérek, Jean – a királyi főtüzér – és Gaspard irányítása alatt.

Ezt követően a franciáknak egyre jobb fegyverek álltak rendelkezésére, ráadásul egyre nagyobb számban, és bizonyították értéküket az egymás után következő ostromokban. A lőporos fegyvereknek köszönhetően korábban nem látott gyorsasággal tudták visszaszorítani az angol erőket. 1437-ben a gascogne-i Castelnau-de-Cernès várát szinte teljesen lerombolták, más esetekben – mint például 1451-ben Bourgnál – pusztán a tüzérség felvonultatásával sikerült elérniük az ellenség azonnali megadását.

Ekkoriban kezdődött a tüzérség egyre sikeresebb alkalmazása az ostromok mellett a csatamezőn: az 1450-es formigny-i csata volt az első, amelyben döntő szerepet játszott. A csata elején a franciák lovasrohamát visszaverte az íjászok által támogatott angol gyalogság. Nem sokkal később azonban megérkeztek a Bureau-testvérek két hátultöltős ágyúval, amelyek kerekes állványokra voltak szerelve. Ezek viszonylag nagy tűzgyorsasággal tudtak tüzelni nagyobb távolságból, mint ameddig az angolok hosszúíjai elvittek. Habár további erősítésekre volt végül szükség a csata eldöntéséhez, kétségtelenül nélkülözhetetlen volt a francia hátrány leküzdéséhez a két ágyú.

Ennél is fontosabb szerepet játszott a tüzérség 1453-ban Castillonnál, ahol az angol csapatok rátámadtak a francia táborra, amelyet e fegyverekkel védtek. A beszámolók szerint minden egyes lövésük hat angolt ölt meg, valódi mészárlást produkálva. E csatát tekinti a történetírás a százéves háború végének, melynek eredményeképpen Calais kivételével minden franciaországi birtokát elvesztette az angol korona.