Álnéven publikálta a világ első számítógépes programjait Lord Byron lánya, Ada Lovelace

Nagy terhet kapott a sorstól. Édesapja Lord Byron, a romantika szertelen költője, aki sok kortárs szemében maga volt a megtestesült ördög. Az anyja egész életében apja káros befolyásától féltette az 1815. december 10-én született Adát, akit ma az első számítógépes programozóként tart számon a tudomány.

Kékharisnya volt

A pletyka az egész viktoriánus kori prűd Angliát – beleértve az arisztokrata köröket – bejárva még a királyi udvarba is eljutott. A szemérmetlen életviteléről hírhedt költő, Lord Byron féltestvérével folytatott erkölcstelen viszonyt, de a férfiakat sem vetette meg. A felháborodás akkora volt, hogy még a szerető, Augusta Leigh is úgy gondolta, szerencsésebb, ha a kitörni készülő botrány elől Byron a házasság csendes révébe menekül. Így vette feleségül a költő a társaságban az éles eszéért csodált Annabella Millbankset, akit a paralelogrammák hercegnőjének nevezett el.

A költői hevület azonban csak rövid ideig tartott. Annabella, megsokallva az újdonsült férj gyanús kicsapongásait, már 1816 januárjában elköltözött, és magával vitte újszülött gyermeküket. És bár a korabeli jog ebben az időben az apát jelölte volna ki a kislány gyámjául, Byron botrányosnak kikiáltott életvitele miatt ez szóba sem kerülhetett. A költő azt tette, ami a körülményekhez képest a lehető legjobb megoldás volt: lemondott a lányáról, és külföldre távozott. Soha többé nem találkozott vele.

Leveleiben gyakran írt róla, és sejtjük, hogy Adát is súlyosan megsebezte apja hiánya. Tisztázó beszélgetésre azonban nem került sor: Byron 1824-ben mint a görög szabadságharc egyik legjelentősebb támogatója és hőse, maláriában elhunyt. Határozott kívánsága ellenére angol földön, a nottinghami Szent Mária Magdolna-templomban temették el, oda, ahová majd 1852-ben a lánya is követte. Ada végóhaja ugyanis az volt, hogy édesapja mellett nyugodhasson, akit talán nem csak a szülő iránti kötelező tiszteletből tartott az angol romantikus költészet legnagyobb alakjának.

Ada anyja viszont éppen Byron hatásától szerette volna a lányát megóvni, folyvást attól rettegett, hogy a költő féktelen természete kiütközik rajta. A romantika, a költészet és egyéb holdkóros ábrándozás egyetlen ellenszerének a matematika tanulmányozását tartotta. Annabella maga is – főúri hölgytől szokatlan módon – Cambridge-ben tanult, és így Adát is a természettudományok felé próbálta terelni. Nem is sikertelenül.

A lány világhírű tanára volt Augustus De Morgan matematikus, aki sokra becsülte a tehetségét. De kioltani belőle az álmodozás képességét senki nem volt képes. 12 éves korában a madarak életét kezdte tanulmányozni – szeretett volna megtanulni repülni. Tollakból, papírból és selyemből készült az első repülőgép: voltak ugyan szárnyai a ló formájú építménynek, de nem működött, hiába szerelt belé Ada gőzhajtót.

Vajon milyen lehetett a lassan eladó sorba cseperedő lány külseje? Megoszlanak a vélemények: a hívek csinos hölgynek írták le, mások ennek ellenkezőjét állították. Egyik háziasszonya szerint még egy szobalány is jobban öltözött nála, voltak, akik a „slamposságán” botránkoztak meg. Valószínűleg ez azonban nem szúrhatott szemet a Kékharisnya Társaság gyűlésein, ahová Ada – az előkelő londoni társaság számtalan más tagjával együtt – szívesen eljárt.

Az angolul Blue Stocking Society egyfajta szociális és önképzőköri mozgalom volt a XIX. századi Angliában, és a hasonló francia mozgalom mintájára alakult. Ez, mint ismert, a derék Moliére mesterből olyan ellenszenvet váltott ki, hogy a Tudós nők című komédiájában tette nevetségessé polgári közönségével az affektáló, „arisztokratikus” női finomkodást. Angliában kevesebb indulat övezte a társaságot, amelynek egyik vendége amúgy is alaposan felrúgta az etikettet.

Benjamin Stillingfleet botanikus, tolmács és könyvkiadó rendszeresen utcai viseletnek számító kék gyapjúharisnyában érkezett az összejövetelekre: nem volt elég gazdag, hogy az alkalomhoz öltözzék. De oly kitűnő társalgó volt, hogy távollétében a nők azon sopánkodtak, hogy semmire sem mennek „kékharisnya” nélkül. Így ragadt a társaságra a név, amivel később aztán a sznob, kétes műveltségét fitogtató, de a házimunkákhoz semmit sem konyító nőket gúnyolták ki.

A sorsdöntő találkozás

Ada sokat köszönhetett a Kékharisnya Társaságnak. Itt ismerkedett meg az ugyancsak matematikus szakíróval, a skót származású Mary Sommerville-lel, aki 1833. június 5-én bemutatta Adának Charles Babbage-t. A találkozás sorsdöntő volt: a matematikust lenyűgözte, hogy Ada milyen hamar megértette az akkor már elismert feltaláló ötletét, aki a csillagászati, hajózási táblázatok készítéséhez tervezett úgynevezett analitikus számítógépet. A tudós első „differenciálgépe” 25 ezer alkatrészből állt, 15 tonnát nyomott és 2,5 méter magas volt, így használata nagy nehézségekbe ütközött.

A tudós azonban nem adta fel. Ada szinte teljesen belehabarodott a tervébe, a barátságból szoros együttműködés lett. Ada fordította le angolra Luigi Federico Menabrea olasz matematikus és mérnök franciául írt cikkét, amely Babbage tervezett analitikus számítógépével foglalkozott. Az írást Ada jegyzetekkel látta el, majd maga is kifejtette a gépről alkotott véleményét. Lépésről lépésre leírta, hogyan lehet olyan kódokat kreálni, amelyek betűket és szimbólumokat is tudnak értelmezni a számokon kívül. Úgy vélte, az is kivitelezhető, hogy addig ismétlünk meg a géppel egy utasítássort, amíg eredményt nem kapunk.

Akkoriban azonban egy nő (egy grófnő!) nem publikálhatott a saját nevén, ezért írásait A. A. L. szignóval jelölte. Ettől függetlenül is sokan el akarták vitatni teljesítményét. Bár sokak szerint Ada megjegyzései a világ első számítógépes programjai, mások – nem kevesen – úgy vélik, a programokat Babbage írta, Ada „csak” a számítási hibákat szűrte ki belőle. Az azonban nehezen vitatható, hogy Adától ered a gondolat, miszerint a gép képes lesz bármilyen bonyolult zenedarab komponálására, hiszen képes lesz a szimbólumokat bizonyos szabályszerűséggel kezelni. Ez pedig az alapja annak, hogy a számológépből számítógép váljék.

A Babbage által tervezett analitikai gép tényleges létrejöttét végül azonban sem tervezője, sem Lovelace grófnője nem érte meg. Azt csak – jóval a haláluk után a terveik és jegyzeteik alapján – a londoni Tudományos Múzeum építette meg. Ekkor viszont kiderült, a gép működik, ráadásul ugyanolyan elvi konstrukcióban, mint a mai modern számítógépek.

Magánbűnök, közerkölcsök

Bár Ada életében látszólag a számok játszották a főszerepet, szerelmi románcairól is szólnak a legendák. 1833-ban állítólag beleszeretett egyik tanárába, és elszökött vele – de a dologból nem lett botrány. Így a „slampos grófnőt” be tudták vezetni az udvarba, és ott számos kérője akadt, a Byron rokonság nem mindenkinek volt ijesztő. Sokan gondolták úgy, hogy a költő nem volt velejéig romlott: egyszerűen csak gyönyörűségét lelte, ha a prűd közvéleményt megbotránkoztathatja.

1835-ben Ada házasságot kötött William Kinggel, aki később Lovelace első grófja lett. Összekötötte őket a nemes paripák szeretete, majd az egymás után érkező három gyermek: Byron, Annabella (a későbbi Lady Anne Blunt, a híres lótenyésztő), végül a kis Ralph Gordon. És íme, egy újabb pletyka: Adának később viszonya lett a háziorvosával is, aki hol érvágással, hol ópiummal kezelte idegrohamait. Ne lepődjünk meg, az ópium ebben az időben általános gyógyszer volt, káros hatása csak később derült ki.

Mindenesetre ez a körülmény sokat megmagyaráz Ada furcsa szokásaiból. A számok szerelmese jó időre belevetette magát a szerencsejátékokba. Hitt abban, hogy bonyolult matematikai algoritmusok kidolgozásával nyerni fog – de ehelyett tetemes adósságot halmozott fel. Életének erről a szeletéről mégis viszonylag keveset tudunk, mivel anyja mindvégig titkolta lánya függőségét, amit az apjától örökölt „rossz vérnek” tulajdonított. De Babbage is diszkrét partner volt, a halála előtt megsemmisített minden feljegyzést, ami briliáns munkatársát lejárathatta volna.

Ekkorra Ada már jó ideje halott volt. Két évig szenvedett méhrákban, végül két héttel 37. születésnapja előtt, 1852-ben meghalt. Az talán nem is legenda, hogy halálos ágyánál Dickens mesélt a számok szerelmesének, hogy enyhítse fájdalmait. Az asszonyét, aki valójában mindig két külön világ, a romantika és a racionalitás, a művészet és a tudomány határán lavírozott. Hiába volt az anyai óhaj, az sem mentette meg Byron lányát apai örökségétől.