Akit Cannes-ig repített a fekete Volga

„Készen állsz-e akár meghalni is ezért a filmért?” – kérdezte Nagy László a Tízezer nap című alkotás zártkörű próbavetítésén a rendezőtől, Kósa Ferenctől. A költő tudta, hogy a fiatal filmes 1965-ben készült, a parasztság tragikus sorsát ábrázoló műve ki fogja verni a biztosítékot az MSZMP kultúrkorifeusai körében. A filmet, amelyben a főszereplő szájából 1956 kapcsán elhangzott a forradalom szó, azonnal betiltották, az ifjú rendező karrierjét pedig ellehetetlenítették. Amikor azonban a hatalom képviselői már börtönnel kezdtek fenyegetőzni, az események egészen elképesztő fordulatot vettek. Az ismeretlen filmes hirtelen az 1967-es cannes-i filmfesztiválon találta magát, ahonnan a legjobb rendezőnek járó elismeréssel tért haza. Nemes Jeles László Saul fia című filmjének sikere kapcsán felidézzük Kósa Ferenc Tízezer nap című munkájának hihetetlen történetét. 

Cenzúra és vaságy

A Tízezer nap, Kósa Ferenc diplomamunkája a filmkészítő műhelyként a 60-as évek elején újjáalakuló Balázs Béla Stúdió első nagyjátékfilmje volt. A szervezethez a Művelődésügyi Minisztériumtól érkezett a felhívás, hogy pályázzon a magyar parasztság sorsáról szóló film elkészítésére, és a stúdió vezetősége 8-10 filmnovellából végül Kósa művét választotta ki.

Kósa és csapata magnetofonokkal és fényképezőgépekkel egy éven át járták az országot, hogy Bartók és Kodály módszerének nyomán anyagot gyűjtsenek a vidéki falvak lakosaitól. Az alkotók a parasztság sorsának alakulását a Horthy-korszaktól egészen a 60-as évekig végigkísérő filmben első kézből hallott, hiteles történetek segítségével igyekeztek ábrázolni a földműves réteg tragédiáját.

A filmeseknek azonban már a kezdetektől meggyűlt a baja a hatalommal. Az illetékes pártfunkcionáriusok a Csoóri Sándor és Gyöngyössy Imre segítségével írt forgatókönyvnek is csak a kilencedik változatát találták megfelelőnek, az ún. elfogadó vetítés pedig egyenesen botrányba fulladt: a cenzorok az 1956-os résznél tüntetőleg kivonultak a teremből. Hiába követelték azonban, hogy a rendező a leginkább kifogásolt részeket vágja ki, erre sem ő, sem a munkatársai nem voltak hajlandók, még a beígért tízezer forintos jutalom ellenére sem.

Többéves huzavona következett. A cenzorok és a filmkészítők között egyre feszültebbé vált a viszony, és egy idő után már mintegy ezer méternyi anyag halmozódott fel a Művelődésügyi Minisztérium kultúrkorifeusainak listáján. Kósa hiába védekezett azzal, hogy 1956 őszén egyszerűen nem létezett az ellenforradalom kifejezés, a cenzorokat nem hatotta meg az érvelés.

A fiatal filmes nem kapta meg a diplomáját, sőt, 1966 végétől a teljhatalmú kultúrpolitikusok már börtönnel is elkezdtek fenyegetőzni. Azzal érveltek, hogy ha egy építész pénzt kap egy ház elkészítésére, majd az összeomlik, és ráadásul még a hibákat sem hajlandó kijavítani, a legjobb, ha elkülönítik a társadalomtól.

Kósa a filmes szakma páriája lett. A következő három évben félillegális státuszban tengődött a Vas utcai kollégiumban. A különös száműzetés időszakában egy vaságyon aludt, és csak a menzán elfogyasztott ételmaradékok tartották életben.

Börtön helyett a francia tengerpart

1967 tavaszán aztán minden megváltozott. Egy nap a kollégium portása, Aranka néni azzal kereste meg Kósát, hogy egy nagy fekete autó jött érte a minisztériumból. Az ifjú rendező úgy gondolta, ez csak egyvalamit jelenthet: börtönbe viszik. Úgy tűnt, beigazolódhatnak Nagy László szavai. Gyorsan írt egy rövid búcsúlevelet édesanyjának, amelyet odaadott Aranka néninek, majd lement az épület elé.

A kocsiban kiderült, hogy szó sincs börtönről. Papp Sándor filmfőigazgató kérette be, aki kedélyeskedő modorban megkérdezte tőle, hogy van-e szmokingja és csokornyakkendője. Mivel a fiatal filmesnek még rendes cipője sem volt (egy saruban jelent meg a beszélgetésen), úgy gondolta, csak szórakoznak vele, pillanatok alatt az egekbe szökött a vérnyomása. Kikérte magának, hogy az elvtársak ilyen ócska, undorító módon tovább alázzák, majd rájuk csapta az ajtót és elrohant. A filmgyár egyik munkatársa azonnal Kósa után szaladt. A liftnél utolérte, és közölte vele, jobban teszi, ha visszajön, mivel a Tízezer nap indul magyar színekben a cannes-i filmfesztiválon.

A rendező csak később tudta meg, hogy a franciák hivatalos jegyzéket küldtek az illetékes hatóságoknak, amelyben kijelentették, hogy a magyarok vagy Kósa filmjével képviseltetik magukat, vagy elfelejthetik, hogy valaha is a világ egyik legrangosabb filmes ünnepégén szerepeljenek. A filmes azóta sem tudja, hogy melyik jóakarója ajánlotta be a művet a franciáknál.

Kósa és a film operatőre, Sára Sándor végül a filmgyár ruhatárából szereztek egy szmokingot, és néhány nappal később már a francia tengerparti városban voltak. Az ifjú rendező a fesztiválpalotától mintegy tíz kilométerre, egy kis szállodában lakott, míg a magyar pártfunkcionáriusok a legjobb francia hotelek kényelmét élvezhették. Az egyik cenzor kijelentette, hogy jobb lenne, ha Kósáék nem vennének részt a vetítésen, úgysem érdekelne senkit, hogy a magyar parasztok hogyan túrják a földet. A rendező és az operatőr azonban jelezte, hogy ha már egyszer kiutaztak, szeretnének megjelenni a bemutatón.

A rendező szmokingjában futva tette meg a szállása és a fesztivál helyszíne közötti távot, így a délelőtti sajtóvetítésre lihegve érkezett meg. A film sikere azonban minden kellemetlenségért kárpótolta. A közönség felállva, perceken át tartó vastapssal fogadta a filmet. A hosszan tartó, ütemes tapsot talán még Sztálin elvtárs is megirigyelte volna. Az alkotásról a nagysikerű bemutató után többek között a Francia Kommunista Párt Lapja, a l’Humanité, valamint a Le Monde is elismerően írt, a Le Nouvel Observateur kritikusa néhány nappal később pedig egyenesen kijelentette, „a Tízezer nap egyike a filmtörténet óriásainak”.

Világsiker korgó gyomorral

Bár több filmes szakértő az Arany Pálmára is esélyesnek tartotta a filmet, Kósa végül a szintén óriási szakmai elismerést jelentő legjobb rendezésért járó elismerést zsebelte be. Az átadóünnepség azonban egy újabb megpróbáltatást jelentett számára. Mivel a magyar állam nem gondoskodott az ellátásáról, ott-tartózkodása alatt gyakorlatilag végig éhezett. A díjátadó idején már harmadik napja nem evett, így farkaséhesen, a színpadon lézengve vette át a szobrocskát.

Zavartságára jellemző, hogy a díjára autogramot kért a Nagyítással az Arany Pálmát elhozó Michelangelo Antonionitól. Az elismerés persze óriási elégtételt jelentett az ifjú filmes számára. Mint később elmondta, bár csak homályosan emlékszik a felemelő pillanatokra, arra gondolt, mégis érdemes tisztességesen élni és dolgozni.

Az ünnepségeket egy fogadás zárta. A rendező újra ételt vehetett magához, ám az első fogás, egy, a nagyvilági eseményeken megszokott ételspecialitás – bármennyire is éhes volt – nem nyerte el a tetszését.

Amikor azonban egy eperkülönlegesség került az asztalra, a fiatal rendező már nem habozott. Maga elé vett egy tálat, és – az asztaltársaság döbbenetére – elképesztő gyorsasággal elkezdte befalni annak tartalmát. A hosszú idő után, hirtelen elfogyasztott ennivaló annyira megterhelte a gyomrát, hogy azonnal emésztési problémái támadtak. Szerencsére még épp időben ért ki a mellékhelyiségbe. 

Kósa hazatérése után a hatalom már nem tehetett úgy, mintha nem is létezne, de továbbra is mindent elkövettek munkájának megnehezítése érdekében. Bár diplomáját is megszerezte, és rendezőasszisztensi állást kapott, a magyar filmek külföldi propagálásáért felelős Hungarofilm vezetője hírlapi cikkekben fejtegette a rangos díj jelentéktelenségét.

A rendező filmjeiből a későbbiekben is számos részletet vágattak ki, és egy vezető kultúrpolitikus még a 80-as években is bizalmasan közölte vele, hogy hiába terjesztették fel már sokadszor Kossuth-díjra, biztosan nem fog rangos elismerésben részesülni, amíg az MSZMP ortodox kommunistáinak bármiféle befolyása van a kultúra irányítására. Az ok: nem tudták neki megbocsátani, hogy forradalomnak nevezte az ’56-os eseményeket.

A Tízezer nap azonban óriási siker lett. Magyarországon több mint egymillióan látták, szerte a világon pedig összesen több mint 50 országban vetítették. Az alkotásnak a rendező számára még volt egy korántsem mellékes hozadéka: a cannes-i filmfesztiválon ismerte meg későbbi feleségét, a japán Itomi Shinobut.

A film üzenetének egyetemességét jelzi, hogy a 60-as évek végén egy fizikusnak készülő japán egyetemista, Jamakava Szógen a film hatására kezdett el a lét alapvető kérdéseiről gondolkodni. Nem sokkal később kolostorba vonult, a szerzetest pedig manapság már az egyik legismertebb zen buddhista filozófusként tartják számon. Ha Kósa Ferenc és a Tízezer nap történetét egy napon megfilmesítik, valószínűleg jó eséllyel indul majd az Arany Pálmáért.