„Abalonia” – a bőség szigete, amelyet szemétből és hajóroncsokból akartak felépíteni

1966 őszén néhány vállalkozó kedvű és ötletekkel teli kaliforniai üzletember a fejébe vette, hogy egy mindentől távol eső csendes-óceáni zátonyból szigetet csinál, ahol aztán a halászatból, kikötési lehetőségből és szerencsejátékból meggazdagodnak, és mindezt semmiféle állam nem felügyelheti, mivel a zátony nem tartozott egyetlen országhoz sem. Kísérletük végül egy életveszélyes baleset után kudarcba fulladt.

A nagy ötlet

1966-ban a kaliforniai újságok riasztó történetről kezdtek cikkezni: egy B-filmes színész és több kaliforniai üzletember saját szigetet terveztek építeni. A kiválasztott helyszín 160 kilométerre volt az állam partjaitól, egy Cortes-zátony nevű hatalmas, rég víz alá merült szigetén. Céljuk látszólag az lett volna, hogy a környék gazdag tengeri élővilágát halásszák, főként a tengeri fül nevű puhatestűt. Végül egy baleset megakadályozta őket szigetországuk létrehozásában, amelyet a legendák letűnt kontinenséről Lemuriának neveztek volna. A sajtó azonban hamar előállt egy találóbb névvel: Abalonia, az említett puhatestű angol nevéből (abalone).

A Cortes-zátonyt régóta értékes, de veszélyes helynek tartották. A hajóknak mindig is okvetlenül szükséges volt kerülniük a belőle kiálló Bishop-szikla nevű kőképződményt, amely csupán egy-két méterrel csúcsosodik a vízfelszín alatt – napjainkban egy lebegő bója jelöli helyét. A zátony gazdag ökoszisztémának ad otthont, ma emiatt igen kedvelt a búvárok körében. Emellett legendás a szörfösök közt is, mivel a zátony a világ legmagasabb felszíni hullámait hozza létre. Joe Kirkwood, jr., Richard Taggart és Bruce McMahan számára vonzerejét a tengeri életvilág jelentette: halászati állást akartak kialakítani, ahol összegyűjthetik és ahonnan olcsón elszállíthatják a tenger gyümölcseit. A hullámokról azonban nem tudtak.

A csoport összetétele igen eklektikus volt. Kirkwood arról volt a leghíresebb, hogy a Joe Palooka nevű képregénysorozat élőszereplős megfilmesítéseiben szerepelt. Emellett tehetséges profi golfjátékos is volt, és egy tekepálya tulajdonosa is. Taggart és McMahan konzervgyárosok voltak Kaliforniában, akiknek fő terméke a tengeri fül volt. Rajtuk kívül részt vett a projektben többek között egy megtakarításokkal és kölcsönökkel foglalkozó csoport elnöke, Robert Lynell, valamint James Houtz tengeri szakértő.

Tervük az volt, hogy egy leszerelt második világháborús teherhajót, az SS Jaliscót kivontatják a Cortes-zátonyhoz, és egy sekély részén elsüllyesztik. Ezután köveket, de még szemetet is vittek volna ki a helyszínre, hogy szilárd talajt hozzanak létre, ahol aztán kinyerhetik a vízből az édes húsú tengeri fület. Abalonia ráadásul a saját uralmuk alatt állt volna – 1966 októberében Taggart ekképpen nyilatkozott a Los Angeles Timesnak: „Tudom, hogy képzelgésnek hangzik” – mondta, „de konzultáltunk nemzetközi jogi szakértőkkel és ők azt mondták, nincs semmi, ami megakadályozhat bennünket saját országunk létrehozásában, ha akarjuk.”

Az „abaloniaiak” történetének túlnyomó részét egy újságíró állította össze, aki e származásra utaló nevet is kitalálta. Christopher Dixon 2011-ben kiadta Ghost Wave (Szellemhullám) című könyvét, amely a Cortes-zátony és annak felfedezői, kincsvadászai és szörfösei történetét meséli el. Ennek egyik fejezete az Abalonia-projektről szól. „Az a gondolat, hogy valaki megpróbál feltámasztani egy rég elsüllyedt szigetet, számomra annyira amerikainak hangzik” – mondta.

Mire Dixon elkezdte megírni könyvét, az abaloniaiak többsége már vagy meghalt, vagy elrejtőzött a nyilvánosság elől. Kirkwoodot vagy ismerőseit, családját felkutatni lehetetlennek bizonyult. Egy napon azonban valakitől kapott egy névtelen csomagot. Ez egy összefirkált kéziratot és egy maréknyi, a Jaliscóról készült fényképet tartalmazott. A kézirat, mondja Dixon, Kirkwood beszámolója volt a teherhajó drámai elsüllyedéséről és saját halálközeli élményéről, amelyet a jelek szerint a Sports Illustrated nevű magazin számára írt meg, de végül sosem adta ki. „Gyanítom, hogy valamelyik családtag, akivel próbáltam kapcsolatba lépni, végül megtalált engem” – mondta Dixon. Ennél is jobb hír volt, hogy nem sokkal később kapott egy telefonhívást James Houtztól, aki szintén ott volt a Jaliscón azon a sorsfordító novemberi napon.

„Igazán igénybe veszed itt az agyam, fiacskám” – mondja Houtz, amikor telefonon kérdezik a kaliforniai Dana Pointban található otthonában. A 79 éves nyugdíjas rövid szünetet tart az unokákkal való birkózásban, hogy elmesélje, hogyan csatlakozott az abaloniai kalandhoz. Houtz eredetileg búvárként és a vízalatti robbantás szakértőjeként szolgált az amerikai haditengerészetnél. Saját bevallása szerint kalandvágyó személyiség, elsőként arról vált híressé, hogy a nevadai Death Valley Nemzeti Parkban található Devil's Hole nevű földalatti geotermikus tóban elsőként búvárkodott – ez az egyetlen élőhelye a világ legritkább halfajának, a Devil's Hole-i fogaspontynak, továbbá igen veszélyes búvárhelyszín. Itteni tapasztalatát beárnyékolta, hogy 1965-ben két fiatal búvár eltűnt a barlang vízében. Maga Houtz ment ki a mentőexpedíciót vezetni, de csupán egy búvármaszkot találtak. A tragédia körüli hírverés vezetett azonban ahhoz, hogy Kirkwood felhívta Houtzot.

„Őrültség volt” – mondja Houtz Kirkwood tervéről. Ő azonban fiatal volt és vakmerő, csupán a húszas évei végén járt. Hamarosan beleegyezett a részvételbe, mert érdekelte a kihívás. „Véleményem szerint a lehetetlen valójában csak egy kicsivel tovább tart, és egy kicsit többet kell hozzá gondolkozni.” És persze akart „egy szeletet a tortából.” Egyszerre csatlakozott vízi szakértőként és pénzügyi támogatóként (második jelzálogot vett fel otthonára). Houtz elmondása szerint tőle származott az ötlet, hogy egy teherhajó elsüllyesztésével építsék fel Abalonia alapjait.

A meg nem valósult álom

A Jaliscót egy kiszolgált hajókat tároló kikötőben találták Berkeleyben. Miután mindent kiszedtek belőle, amit el lehetett adni hasznosítható hulladékként, felszerelték a tengeri élelmiszerek feldolgozására alkalmas üzemmé. Ha sikerül a zátony legsekélyebb részén, a Bishop-szikla közelében elsüllyeszteniük, akár azonnal neki is állhatnak a feldolgozásnak.

Abalonia álma igen kiterjedt volt. Kirkwood úgy tervezte, a helyszínen kiköthetnek kereskedelmi halászhajók, és repülők számára is építhetnek majd kifutópályát. A hajók tankolhatnának is, és még szerencsejátékokra is lenne lehetőség. (Kirkwood később tagadta, hogy kaszinót tervezett volna a szigetre, de Houtz évtizedekkel később azt állítja, igenis gondolkozott rajta.) Még a sziget építése is támogatva lett volna kívülről, mivel Kirkwood azt állította, megegyezést kötött Los Angeles városával, hogy Abaloniát a város szemetéből építse fel.

Lehetetlen álomnak tűnt, de Kirkwood lehetségesnek tudta láttatni. Houtz heves és karizmatikus személyiségként emlékszik rá: filmsztáros kinézete volt, „sok férfi életét adta volna olyan hajért” – mondja Houtz. De Houtz azt is állítja, Kirkwoodnak volt egy felelőtlen oldala is, és ennek nagy szerepe lehetett Abalonia elsüllyedésében.

Könyvében Dixon úgy vélekedik, Kirkwood sietve indította be az Abalonia-projektet, félve attól, hogy a szövetségi kormány leállíttatná azt. Nekiindulásukkor Houtz megjegyezte, hogy Japán partjainál éppen nagyméretű vihar zajlik, de úgy gondolta, nem lehet túl nagy hatása. 1966. november 13-án este az SS Jaliscót kivontatták a Balboa Bay Clubból a kaliforniai Newport Beach-nél. Több hajó is elkísérte, fedélzetükön az abaloniaiakkal és saját személyzetükkel. A tervek szerint több, nagy köveket szállító uszály rövidesen követte volna őket.

Houtz eddigre járt már a Cortes-zátonynál, hogy megállapítsa a teherhajó elsüllyesztésének ideális helyét és módját. Bójákkal kijelölt egyfajta „leszállópályát”, a hajót pedig két horgony és hosszú láncok segítségével tervezte a pontos helyre vontatni, ahol el kívánta süllyeszteni. Habár ottjártakor látta, mekkora vízmozgások fordulnak elő a zátonynál, elmondása szerint a tervezett „Volkswagen-méretű” kövek megvédték volna a Jaliscót. A sors iróniája, hogy amikor a Jaliscóval megérkeztek, teljesen nyugodt volt a tenger. „Olyan volt, mint amilyenről álmodik az ember. Annyira lapos volt, és annyira sima” – emlékszik vissza Houtz. Hamarosan azonban enyhe, duzzadó hullámok kezdték lökdösni a teherhajót. A távoli vihar elkezdte éreztetni hatását.

Ezután egyszerre következett be ember által kreált és természeti katasztrófa. Kirkwood írásos beszámolója szerint a Jalisco hétfőn késő este ütközött a Bishop-sziklával, és a víz elkezdett befolyni – szerinte ez egy olyan baleset volt, amiért ő nem tehető felelőssé. Houtz elmondása szerint azonban (amelyet Dixonnak később megerősített a személyzet egy élő tagja) a baleset valójában a következő reggelen történt.

Houtz szerint a Jalisco előkészítésének oroszlánrészét Kirkwoodra hagyta. Amikor Houtz, Kirkwood és további három személy a Cortes-zátonynál a fedélzetre lépett, látták, hogy az egyik horgony és a létfontosságú horgonylánc nagy része (amelyre a teherhajó pontos elhelyezéséhez lett volna szükség) hiányzott, miután újrahasznosítható hulladékként el lett adva pluszpénzért. Ráadásul a dízelmotor, amely a lánccséve kompresszorát hajtotta, nem működött. A teherhajót pontosan a megfelelő helyre tenni tehát szinte lehetetlenné vált. Ráadásul a duzzadó hullámok egyre nagyobbak lettek, akár hat méterre is felemelték a Jaliscót, majd leejtették. Az egyik ilyen hullám zúzta neki a teherhajót a Bishop-sziklának. „Csak mennydörgött. Csak roppant. Csak eltalálta” – mondja Houtz.

A Jalisco merülni kezdett: a hajótestet átszúrta a kőképződmény. A 7000 tonnás teherhajó forgott és vonaglott. Egy óriási hullám fodrozódva felemelkedett, és átcsapott felette, eltörve a horgonyláncot. Kirkwood megragadott egy zászlórudat, de a többiek olyan erővel vágódtak neki a hajó oldalának, hogy Houtznak eltört egy bordája. A Whitney Olson, a vontatóhajó, amely kihozta a Jaliscót, bátor módon közel jött a hajó oldalához, hogy megmentse a csapdába esett embereket. Egynek sikerült átugrania, egy a vízbe tudott ugrani, Houtz, Kirkwood és egy harmadik férfi, Will Leslie, a hajón rekedt, de nem sokáig.

Kirkwood nem volt hajlandó elengedni a zászlórudat, váltig kitartva amellett, hogy a víz nem tudja őt onnan elmosni. „Joe, neked elment az eszed” – emlékszik vissza Houtz, mit mondott ekkor. Egy újabb masszív hullám közeledett, egy zöld vízből álló fal. „Azt gondoltam, jóságos ég!” A nehéz dízelolajos hordókat olyan könnyedséggel söpörte el a hullám, mintha csak apró desszertbonbonok lettek volna. A hajó felépítménye mögé rejtőzött Houtz csuromvizes volt ugyan, de sértetlen. Will Leslie-t és Kirkwoodot azonban elvitte a hullám. Az elképedt – és mentőmellényt viselő – Houtz a vízbe ugrott, és átúszott a Whitney Olsonhoz.

A csaknem megfulladt Kirkwoodot a víz végigsodorta a vontatóhajó teljes hossza alatt, de csodával határos módon gyakorlatilag sértetlenül bukkant fel. A Jaliscón tartózkodók közül mindenki túlélte az esetet. A teherhajó nem volt ennyire szerencsés. Ahogy Dixon írja könyvében, a hullámok által ütlegelt hajó „teljes felépítménye leszakadt a fedélzetről, az acél és víz elképesztő kavalkádját eredményezve.” Hónapok teltek el, mire teljesen elsüllyedt. Houtzot és a többieket elszállították kihallgatásra a helikopterrel érkező FBI-ügynökök. „A lufi leeresztett” – mondja Houtz.

Houtz fizikailag és pénzügyileg is leverten jött ki a dologból. Semmiféle tenger gyümölcseivel foglalkozó birodalom nem kerekedett ki a hullámok közül, befektetése elveszett, bordája eltört. Az abaloniaiak útjai elváltak, Houtz pedig többé nem beszélt Kirkwooddal. Utóbbinak sikerült elkerülnie a jogi felelősségre vonást az ügyben, habár volt egy nyomozás a parti őrség részéről.

Lehetséges, hogy Abalonia ötlete őrültség volt, de Kirkwood végül igencsak jól teljesített az életben – vett egy golfpályát Hawaiin, majd 1987-ben eladta 50 millió dollárért. McMahan gazdag hedge fund menedzser lett, akinek életmódja a bulvárlapok állandó témája lett. Abalonia ötlete pedig másokat sem hagyott nyugodni – egy másik cég is kifejezte érdeklődését aziránt, hogy létrehozzon egy szigetet ott, ahol a Jalisco elsüllyedt. A szövetségi kormány elébe ment ennek azzal, hogy kijelentette, a Cortes-zátony az Egyesült Államok területe.

Houtz hamar felépült, és még járt is a Cortes-zátonynál később. Azt mondja, időnként elég tiszta a levegő ahhoz, hogy lássuk a San Clemente-szigetet a távolban. De a bóján kívül teljesen üres tenger van ott. „Gyönyörű, de kísérteties” – mondja Houtz. Mára pedig a Cortes-zátony hírhedtté vált, a Jalisco víz alatt rozsdásodó roncsa még veszélyesebbé tette a helyszínt a szörfösök számára (a búvárok számára továbbra is kedvelt célállomás).

Houtz azt állítja, nem volt tisztában azzal, mekkora hullámok keletkezhetnek a zátonynál. Abban sem biztos, hogy minden ugyanilyen rosszul ment volna, ha a Jalisco megfelelően van felszerelve. „A Jalisco elég törékeny volt, ha megnézzük” – mondja Houtz. De azt gondolja, ha nyugodtabb idő lett volna aznap, talán elég ideig egyben maradt volna ahhoz, hogy az uszályokon bejövő kövek megvédjék. Abalonia szerinte létre is jöhetett volna.